2014. július 16., szerda

Az Ószövetség Istene egy szörnyeteg? (Ráadás és felvetés)

Kép innen
Szabados Ádám nagyszerű sorozata, mely az Ószövetség Istenének "szörnyetegségével" foglalkozott, véleményem szerint egész blogjának egyik legbátrabb vállalkozása volt. Remélem Ádám nem sértődik meg azért, mert kölcsönvettem frappáns címét, és kicsit gondolkodtam a kérdésről, mely elképesztő indulatokat szokott kavarni hívőkben és ateistákban egyaránt. A felvetett dilemma egy állításból indul ki, miszerint az Ószövetség által elénk festett Isten egy vérengző szörnyetegre emlékeztet.

Mitagadás, abszolút megértem az egész probléma érzelmi dimenzióit. Gerinctelenség lenne szépíteni, hogy az Ószövetségben olyan perikópákat olvashatunk, melyek a legkérgesebb szívű, fanatikus fundamentalista betűhívőknek is mély barázdákat húznak a homlokára. Ezekben a véres történetekben Isten - akár közvetlenül, akár Izrael haderején vagy dedikált személyein keresztül - embereket, sőt népcsoportokat söpör el a föld színéről, a pusztítás mibenlétéről pedig sokszor érzékletesen leírt textusokból értesülhetünk. Nem szeretnék az avatott teológus öntudatával fellépni, aki most szépen felvarrja a kabátra a gombot, és megmondja hogyan lehet ezt a brutalitást összeegyeztetni a szeretet Istenének imidzsével. Belátom, én sem tudom! Azonban úgy érzem, Ádám saját blogjában a jó irányba indult el. Úgy gondolom, egyelőre csak irányaink vannak, másunk nincs, de ezek az irányok valamivel érthetőbbé teszik az érthetetlent, még ha igazi választ Istenen kívül senki nem is képes adni.

Van azonban valami, amit a téma kapcsán érdemesnek tartok megemlíteni. A megfigyelés az általam igen nagyra becsült, remek ószövetséges, Walter Brueggemann munkájából származik, aki személyes véleményem szerint új szintre emelte a bibliai teológia diszciplínáját saját teológiai erőfeszítéseivel.
  
Maradva Isten brutalitásánál, általában valahogy úgy gondolkodunk erről a kérdésről, hogy Izrael a körülötte élő népeket lenézte, és félve attól, hogy eltanulja tőlük a bálványimádást, durván elbánt velük. Való igaz, hogy a zsidóság számos etnikummal, nemzettel, csoporttal került kapcsolatba. Nem tűnik önkényesnek ezek közül négy birodalmat kiemelni: ezek pedig Egyiptom, Asszíria, Babilon és Perzsia. Ez a négy nagy birodalom a többihez képest markáns szerepet játszik Izrael életében, és amikor felháborodunk Isten kegyetlenségén, akkor hajlunk arra, hogy úgy tekintsük rájuk, mint kártékony férgekre, akiket Jahve nagy elégedettséggel agyontapos. Ezt az érzést tovább erősítheti bennünk az a gyakori tévképzet, hogy Isten csakis Izraellel szeret törődni, a többi nép nem kiválasztottakból áll, ezért olyan mindegy Jahve számára mi történik velük. Ha ilyen érzelmi alapállásból szemléljük Isten, Izrael és a többi birodalom viszonyát, akkor egyrészről csak azokra a textusokra leszünk fogékonyak, melyek a birodalmak és a hozzájuk tartozók pusztulásával állnak kapcsolatban, másrészt könnyűvé válik félresiklani néhány tényen, melyek éppen azt mutatnák meg, Isten már az ószövetségi időkben is többet tervezett más népekkel, mint az ítélet.

Képtelen vagyok leírni Brueggemann okfejtését, melyet fejezeteken keresztül nagyon precízen kibont, de Isten és a többi nép viszonyát átgondolva megkockáztatja felvetni a lehetőséget: Istennek nem az ítélet az utolsó szava, már az Ószövetségben sem. Egyiptom és még a vérengzésben túlzásokba eső Asszíria rehabilitációjáról, leszereléséről ugyanis többször is említés történik. Ézsaiás az ítélet mellett azt hangsúlyozza, Isten végül saját népéhez sorolja majd ezt a két, egyébként ellenséges birodalmat is, melyek adott esetben túllépték saját kompetenciahatáraikat, és szembeszálltak Jahve akaratával. Minden ellenszegülés ellenére az utolsó szó mégis pozitívan cseng majd. A harmadik birodalom Babilon, mely valóban nehezen képzelhető el a rehabilitáció folyamatában, noha olvashatunk arról, ahogy Nebukadneccar felismeri és elismeri Isten nagyságát. Perzsia jelenléte a birodalmak fentebb felsorolt négyes klubjában valamennyire ellensúlyozza ezt, hiszen az ország fogékony partnernek bizonyul a zsidók fogságból való hazatérését illetően. Perzsia, mint idegen nép általában is pozitív szereplő, ahogy Brueggemann írja: "összehasonlítva Jahvenak az egyiptomiakkal, az asszírokkal és a babiloniakkal való szövevényes és bosszús történetét, Jahve perzsákkal való története nélkülözi a drámát".

Egy-egy mondatban ez tehát a négy legnagyobb domináns szuperhatalom sorsa, melyek markáns szerepet játszanak az Ószövetség nagyszínpadán. És ha áttekintem a fentieket, én úgy látom, mindebből nem feltétlenül kell olyan egyoldalúan lehangoló konzekvenciát levonnunk, mint amire talán gyakran hajlunk bizonyos szövegrészek elolvasásakor. Négyük közül Babilon húzza ki a legrövidebb gyufát, Asszíria és Egyiptom sztorijában több a pozitív elem, ráadásul  történetük pozitív jövőképpel zárul, míg Perzsia végig pozitív marad. Ez a mérleg véleményem szerint egyáltalán nem rossz, ha a birodalmak teljes történetének perspektívájából szemlélődünk.

Mielőtt valaki az orrom alá dörgölné, tisztában vagyok azzal, hogy ez az okfejtés önmagában nem ad magyarázatot az Ószövetségen végigsöprő erőszakhullámra, amit nem is kívántam megindokolni. Én is tele vagyok kérdéssel, sőt képes vagyok felháborodni, Istennel vitatkozni, és kevés válaszom van. Annyiban azonban kicsit árnyalni kívántam a képet, hogy az Ószövetség világát meghatározó és komoly erőtényezőt jelentő népek esetében túlzó csakis azt észrevenni, hogy Isten a leradírozásukban gondolkodott. Isten és a többi nép viszonya már akkor is sokkal komplexebb volt és erősen kétoldalú: ítéletet és ígéretet egyaránt hozott magával. Helytelen lenne szemet hunyni felette, amikor Isten keze felfoghatatlanul véresen lecsap, de ugyanilyen helytelen lenne tudomást sem venni arról, amikor ez a kéz vállon vereget. Magammal kapcsolatban azt érzem, ha valaha is szeretnék ennek az elképesztően nehéz kérdésnek az útján kis lépésekben előrehaladni, először a két véglet közti egyensúlyi pontot kellene megtalálnom. 

Ha van kedvetek, segítsetek nekem ebben!

26 megjegyzés :

  1. Az ateista magyarázat nagyon egyszerű: Isten azért erőszakos az ószövetségben (egyébként az újban is), mert az ókori világ is erőszakos volt, és Istent az emberek saját tetszésüknek megfelelően alakítják.
    Itt megint csak megemlíteném Karen Armstrong The History of God c. könyvét, aki szerint istennek nem minden "formája" volt ilyen agresszív. El Shaddai aki a Kánaáni El Elion megfelelője és aki több más istenség mellett Ábrahám, Izsák és Jákob Istene békés és személyes istenség volt. Yahve, a harcos Isten, aki küzd a népéért csak az Egyiptomból való kivonulás története környékén jelenik meg, majd válik dominánsá.

    Az én véleményem a kutatásaim alapján az, hogy középúton maradni csak úgy lehet, ha elutasítjuk azon felgyűlt archeológiai és történelmi bizonyítékok egy részét, amelyek ma a zsidó, muszlim és keresztény Isten fejlődéséről szólnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Isten azért erőszakos az ószövetségben (egyébként az újban is), mert az ókori világ is erőszakos volt, és Istent az emberek saját tetszésüknek megfelelően alakítják."

      Bármilyen furcsa is, ezt a véleményt nem feltétlenül csak az ateisták gondolják így. A postban említett Brueggemann alaptézise, hogy az egész Ószövetség tulajdonképpen egy hatalmas tanúságtétel, melyben Izrael beszél Istenről. Ebben az értelmezési keretben pedig azt mondhatjuk, még akkor is, amikor a szövegben Isten szólal meg, a mondatait Izrael tolmácsolásában olvassuk, ők pedig mindenképpen saját koruk, vagy mondjuk úgy, hogy saját történetük alá voltak rendelve. Ez persze nem ugyanaz, mint amit te írtál, de nincs tőle távol.

      A "középen maradás" szerintem bizonyos mértékig független az archeológiai bizonyítékoktól, hiszen azok a szöveg nélkül többnyire értelmezhetetlenek.

      A szöveg pedig - ha nemcsak a durva részeket mazsolázzuk ki belőle - megenged bizonyos mértékű flexibilitást, ahogy erről a postban is írtam.

      Törlés
    2. Köszönöm a kiegészítésed.

      Törlés
  2. Jó és nehéz téma.
    A problémánk még abból is adódik, hogy alapvetően egy humanista világképben élünk és ennek a hiányát, ha a ma embere valahol felfedezi azt komolyan felrója, akár Istennek is. Ettől még tényleg nehezek bizonyos kérdések, amiben én is nyitott vagyok a megoldást illetően.

    A másik problémánk, ami innen nézve természetes,hogy nagyon csak a földi élet perspekívájából szemlélünk. Ha sokan ezt fel is róják,mint egy leegyszerűsített vallásos választ, de szerintem a túlvilági kompenzáció messze meghaladja e világ nyomorúságait, még azt is amit Isten mér ki itt, ha úgy tetszik kollektív büntetésként.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "... a túlvilági kompenzáció messze meghaladja e világ nyomorúságait"

      Ebben igazad van, de ez csak részben felelet. Az ószövetségi Isten-karakter milliók szemében egy vérszomjas zsarnoknak tűnik, a túlvilági jutalomtól függetlenül. Legyen bármekkora is a kompenzáció, a probléma egyik alapkérdésére nem az, hogy "mihez képest" értékeljük a brutalitást, hanem az, hogy miképpen fér össze egyáltalán bármilyen tömeggyilkosság Isten jellemével: mennyiben illeszkedik egy tökéletes Lény jelleméhez, aki ráadásul megkerülhetetlen és végtelenül szerető, hogy dühében vízbe öli az egész emberiséget? Egyáltalán hogyan lehetséges egy mindenható, mindenre képes Istent kihozni a sodrából? Ezek a kérdések Isten természetét (illetve ateista oldalról személyének létezését) érintő kérdések, függetlenül az örök következmények perspektívájától.

      Törlés
    2. Talán az antropomorf istenkép lehet a felelős:
      Amikor ilyeneket mondunk, hogy Isten haragra gerjed, dühében vízbe öli az emberiséget, akkor óhatatlanul megjelenik előttünk a szakállas bácsi képe, amint pálcájával lesújt, felkorbácsolja a tenger hullámait, stb.
      De ha úgy képzeljük el, hogy Isten része a természetnek (nem azonos vele, de valamiképpen része annak), a természet erőin keresztül nyilvánul meg, akkor másként látjuk az egészet. A természet törvényeit Isten alkotta, tehát ezek tökéletesek, az ember viszont a bűn miatt tökéletlen. A bűnös ember küzd Isten és a természet ellen, Isten és a természet (vagy Isten a természeten keresztül, vagy a természet Istennel összhangban) pedig időnként helyreteszik a dolgokat. És ez így nem is tűnik olyan kegyetlennek, mint a büntetést osztogató szakállas emberalak.

      Törlés
    3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    4. Na még egyszer:

      Sokáig azt hittem, hogy szinte miden megmagyarázható, most kezdem azt látni, hogy nagyon messze vagyok attól, hogy akár ezeket a kérdéseket is megválaszoljam, sok mással együtt,
      Látok bizonyos momentumokat amelyek Isten igazságát bizonyítják, de nem értek sok dolgot. Az biztos, hogy Istennek igaza van és valami akadályozza a tisztánlátást. Az is lehet, hogy nem is adatik meg az a luxus, hogy kielégítően értsek. A hitem mégsem hull porban,nem vádolom Isten Sokáig azt hittem, hogy szinte miden megmagyarázható. Most kezdem azt látni, hogy nagyon messze vagyok attól, hogy akár ezeket a kérdéseket is tisztán megválaszoljam, sok mással együtt,

      A hitem mégis él és hiszem, hogy Isten helyesen cselekszik, de nem értek sok dolgot.

      Törlés
  3. A humanista világképünk alapján értelmezzük a szöveget, amit az ószövetségi szerzők egy egészen más világképben élve írtak le. A Szentírásnak viszont kortól függetlenül érvényesnek kellene lennie. Az Újszövetséggel nincs is ilyen gond, ott szerintem minden korban nagyjából egyformán jön le az üzenet. Az Ószövetség már problémás ilyen szempontból. Ebből többféle következtetést vonhatunk le:
    Az egyik, hogy talán az Ószövetséget nem ugyanolyan súllyal kellene figyelembe venni mint az Újszövetséget. Talán az, hogy az Ószövetség egyforma súllyal a Szentírás része lett, nem is Isten szándéka szerint alakult így. Ez csak egy felvetés, amit gondolom nem találtok nagyon szimpatikusnak, ezért nem is forszíroznám, inkább javasolok egy másik megközelítést:
    A mai kor számára esetleg éppen az az üzenete az ilyen problémás részeknek, hogy ráébresszen a világképünk viszonylagosságára. Akik abban a korban éltek, ugyanolyan emberek voltak, mint mi, nem vagyunk erkölcsileg felsőbbrendűek náluk. Azok közt a viszonyok közt mi is ugyanúgy élnénk, cselekednénk és pillanatok alatt feladnánk jelenlegi erkölcsi elveinket.
    Ha ki tudunk lépni a humanista világképünkből és kitágítjuk a perspektívánkat, akkor nem tűnik olyan nagynak a szakadék az isteni irgalmasság és az ószövetségi kegyetlenség között. A ma uralkodó humanizmus már természetellenes, ezért Isten-ellenes is. Csak egy gyakorlati példa: ma ha meghal valakinek a gyereke csecsemőkorban, vagy pár éves korban, azt iszonyú tragédiaként éli meg, gyakran a hite is megrendül ettől. Régen ezt az élet természetes velejárójának tekintették. Nyilván szomorúak voltak, de nem rendültek meg, tovább tudtak lépni. Ma ezt a reagálást sokan kegyetlenségként értékelnék. Tudom, hogy gyenge a párhuzam a népirtásokhoz képest, de azért valamennyire érzékelteti, mennyire viszonylagos, hogy mit tekintünk kegyetlenségnek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "A Szentírásnak viszont kortól függetlenül érvényesnek kellene lennie."

      A Szentírás szerintem kortól függetlenül érvényes, illetve teológiai üzeneteit nem nehéz minden korban felhasználni. Ugyanakkor az is tény, hogy a Szentírás egy bizonyos korban keletkezett, mégpedig az ókorban, ennek minden hátrányával és előnyével együtt. Értelmezzük bárhogyan, ezt a tényt soha nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ahogy egy exegetikai szakkönyv szerzője írta, az írásmagyarázat során tulajdonképpen két távoli pillér közti szakadék közé akarunk hidat kifeszíteni.

      "Az egyik, hogy talán az Ószövetséget nem ugyanolyan súllyal kellene figyelembe venni mint az Újszövetséget... Ez csak egy felvetés, amit gondolom nem találtok nagyon szimpatikusnak..."

      Én szimpatikusnak találom, és egyet is értek a kijelentéseddel. Egy keresztény hite alaphangon (legalábbis szerintem) az újszövetségi textusokon, különösképpen az evangélium bázisán áll, és csak másodsorban az Ószövetségen, amit viszont az Újszövetségen keresztül értelmez. Tudom, ezzel lehet vitatkozni, én mégis ezt gondolom.

      "Ma ezt a reagálást sokan kegyetlenségként értékelnék."

      Ez abszolút helyénvaló megközelítés, a témához kapcsolódva pedig azt is hozzátenném, hogy nem is annyira nagyon régen még olyan idők jártak, amikor a Biblia "humánusabb részei" okoztak sokaknak megrökönyödést, mondván hogy tehet olyat Isten, hogy ilyen elnéző bizonyos bűnöket elkövetőkkel szemben?

      Ettől függetlenül azonban akárhogyan osztunk-szorzunk, mégis sok magyarázatra szoruló passzus marad az Ószövetségben.

      Törlés
    2. Keresztény-logikai megközelítésben szerintem két külön vonalon magyarázható az Ószövetségben leírt sok kegyetlenség.

      1. A választott nép feladata volt addig hordozni a Tórát, amíg el nem jön a Messiás. Ha ez megy kegyetlenség nélkül, akkor jó, de ha nem, akkor szükségszerű a kemény hajthatatlanság. Mivel Isten jó, tudhatjuk, hogy amennyiben puha megoldások is elvezettek volna az isteni célhoz, azaz globálisan elérhetővé tették volna a messiási tanítást, akkor Isten a kegyetlenségmentes utat választotta volna. Mivel nem ez történt, a messiási üzenetet valószínűleg nem lehetett más módon eredményesen eljuttatni az emberiséghez.

      2. Az elbeszélő elkerülhetetlenül beleokoskodik az elbeszélésbe. Korántsem biztos, hogy mindaz, amit Izrael Istenre hivatkozva legitimálni igyekszik, valóban Isten műve. (Nem volt külső kritika, mivel nyelvtudás és érdeklődés híján senki más nem olvasta a szövegeket.) Az Újszövetség e tekintetben is új fejezet. A Messiás követői semmiféle kegyetlenséget nem tudnak már Istenre hivatkozva legitimálni. Bőven rendelkezésre áll külső kritika, a nyelvek ismertek, teljes az átláthatóság.

      Törlés
  4. Sytka,

    attól tartok, hogy a valódi és igazából egyetlen teodicea az, amit a régiek úgy mondtak, hogy a mysterium tremendum megtapasztalása. Mivel nem érzékeljük Isten dicsőségét - és ez a bűn lényege -, nem tudunk mit kezdeni szentségének megnyilvánulásaival sem. És ezt elmagyarázni nem lehet, csak átélni. "Tekintetétől reszket a föld... Én örvendezem az ÚR előtt" - mondja a 104. zsoltár szerzője. A kulcsot én itt keresném, mert a megnyugvást is itt találtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lefordíthatjuk így a szavaidat: "ha belegondolok, hülyeség, de átéltem, hogy nekem így is jó"?

      Törlés
    2. "Mivel nem érzékeljük Isten dicsőségét - és ez a bűn lényege -, nem tudunk mit kezdeni szentségének megnyilvánulásaival sem."

      Ádám, számomra ez egy elfogadhatatlan, ezer sebből vérző érv a felvetett problémát illetően - de erről a blogodban már beszélgettünk, nem ismételném meg. :-)

      Törlés
    3. "Lefordíthatjuk így a szavaidat: "ha belegondolok, hülyeség, de átéltem, hogy nekem így is jó"?"

      Nem. Bár ez sem lenne teljesen igeellenes, ha az 1Kor 1-re gondolok ("az Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél"). De nem tartom hülyeségnek azt, ami a kultúrámnak felfoghatatlan. Csak meghajlok előtte, mert legyőzött.

      "Ádám, számomra ez egy elfogadhatatlan, ezer sebből vérző érv a felvetett problémát illetően - de erről a blogodban már beszélgettünk, nem ismételném meg. :-)"

      Nem emlékeztem, hogy vitatkoztunk erről, de visszaolvastam, és örömmel látom, hogy még mindig egyetértek magammal.:) Az érv ráadásul magából a Szentírásból van. De azt azért te is tudod, hogy nem ez az egyetlen érvem, hiszen akkor nem írtam volna a cikksorozatot, amit fent a "nagyszerű" szóval jellemeztél. Csak azt állítom, hogy Isten számunkra érthetetlen cselekedeteinek megértése nem pusztán intellektuális, és nem is elsősorban érzelmi, hanem mindenekelőtt egzisztenciális kérdés. Nem kell erről újra vitatkoznunk, de mivel kérdeztél bennünket, gondoltam, hozzáteszem a magamét. Szerintem ez a kulcs.

      Törlés
    4. "De nem tartom hülyeségnek azt, ami a kultúrámnak felfoghatatlan. Csak meghajlok előtte, mert legyőzött."

      Egy ponton minden keresztény meghajlik Isten előtt, ezt csak helyeselni tudom. De ha észérv is van az Istennel összefüggő jelenségek magyarázatára, akkor előbb azt használjuk, és ne hajoljunk meg tekintélyelven, mert nem lesz az jó nekünk. Jézus nem ezt tanítja. Az észérvek ellenében, csak a felsőbb erőnek való meghajlás ugyanis nem teszi követendő példává a kereszténységünket, márpedig minden népet csak úgy tehetünk Jézus tanítványává, ha követendő példává válunk.

      Fentebb leírtam két észérvet az ószövetségi "kegyetlenségek" ügyében: 1. a Tórát el kellett juttatni a messiási korig, ez a cél indokol bizonyos mértékű keménységet, hiszen egy kihalt vagy asszimilálódott nép nem hordozhatta volna a Tórát, nem teljesült volna a cél; 2. a judaista elbeszélők is igyekeztek Istennel takarózva legitimálni egyes túlkapásokat, e tekintetben szabad, sőt szükséges is kritikusan olvasni az Ószövetséget. Elkülöníthető a túléléshez szükséges keménység az önkényes kegyetlenkedéstől, és máris az ész útján haladunk előre.

      A "mysterium tremendum" nekem mágikus puttyogásnak tűnik. Szép dolog pár szót tudni latinul/görögül/héberül/arámiul, és azokkal villogni konkrét érvek helyett, de ez nem helyettesíti az ésszerű gondolkodást - ahogy a szakáll sem tesz bölccsé.

      Törlés
    5. Kedves Sytka!
      Mit értesz az alatt, hogy Isten érthetetlen cselekedeteinek megértése elsősorban egzisztenciális kérdés?

      A létezés, a szaporodás, a létfenntartás és a túlélés egzisztenciális kérdések, de a megértés szerintem nem. Amit nem értünk, de egyébként megérthető, azt általában szellemi munkával és/vagy érzelmi élmények hatására szoktuk megérteni. Az egzisztenciális megértést legfeljebb az élet végére kiérlelődő rezignált rálátásként tudom elképzelni (shit happens, but c'est la vie), de valószínűleg nem erre gondoltál. Ám akkor mire?

      A témáról eszembe jut még, hogy ha az ideák szabad versenyében és piacában gondolkodunk, akkor az ókori kultúrák közül kimagaslik a judaizmus, a többiek átvehették volna a legversenyképesebb kultúrát, és máris megspórolták volna maguknak a sok ószövetségi hercehurcát.

      Ezt persze nehezítette a judaista arrogancia, a lenézés és elkülönülés. A választott nép tojakodott teljesíteni a küldetést. Azért kellett eljönnie a Messiásnak, hogy a küldetés egy teljesítésre kész, képes és hajlandó közösséghez kerüljön, és a világosság új hordozói valóban elterjesszék az isteni tanítást a világban.

      Törlés
    6. Kedves László!

      Egyetértek: jó, ha vannak észérvek is. Erre tettem kísérletet a Sytka által belinkelt cikksorozatomban is. Csak azt szerettem volna most hozzátenni a témához, hogy ez a nehéz kérdés nem pusztán észérvekről szól. Van egy egzisztenciális dimenziója is, mely befolyásolja a kérdés megértését. Ez nem teszi irracionálissá (ésszerűtlenné) a dolgot, csak elismeri annak szupraracionális (ésszel nehezen felfoghatóvá) jellegét is.

      Sajnálom, hogy ha a mysterium tremendum említésével bárkit is eltávolítottam. Abból indultam ki, hogy ez ismert fogalom. Rudolf Otto német teológus ebben a kifejezésben foglalta össze az isteni előtti megrettenés élményét, ami aztán bekerült a teológiai köznyelvbe, C. S. Lewis és mások is átvették. Ezért használtam a kifejezést én is bátran.ezen a teológiai blogon. De ez ettől még nem "puttyogás". Ézsaiás, Jeremiás, Jób, Dániel, Ezékiel, Simon Péter, János stb. mind átélték, és alapvetően megváltoztatta az Istenhez való kapcsolódásukat.

      Beszélhetünk egyébként mysterium tremendum helyett a Szentlélektől jövő istenfélelemről is, lényegében ugyanarról van szó.

      Törlés
    7. Oké, velem lehet tárgyalni. Az Isten előtti megrettenés már majdnem jó, de szerintem mégsem. Rögtönöztem egy kis párbeszédet a témára:
      Isten: Az vagyok, aki vagyok. Azt csinálok, amit csinálok.
      Ember: De ugye jó vagy? Ugye szeretsz engem, és jót akarsz nekem? Minden cselekedeted ekként vizsgálható?
      Isten: Ne merj ilyeneket kérdezni, hanem rettegj!!!
      Ember: Bocsesz, te nem isten vagy, hanem egy csaló. Én olyan Istenben hiszek, aki jó, aki szeret, és akinek minden tette ennek fényében vizsgálható.

      Talán így érthetőbb, mi következik az észérvek iránti igényből. Istenről tudunk bizonyos dolgokat, Tőle magától, illetve Jézustól. Ezek a tulajdonságot (jóság, szeretet) számon kérhetők Istenen, és nem szabad feladnunk a számon kérést addig, amíg mindenre kielégítő választ nem kaptunk. E nélkül babonával/ezotériával foglalkozunk, és nem kereszténységgel.

      Törlés
    8. Meg aztán van egy ilyen hozzáállás is:

      "Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem! Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban."

      Törlés
    9. Ábrahám idején ez így működött, és akkor nagyon helyes is volt, mert megfelelt a kor viszonyainak. Ma viszont veszélyes ez a hozzáállás. A kreacionistáké és a táliboké, akiken szörnyülködünk, és okkal.

      Ez a hozzáállás veszélyezteti a kereszténységet, mert egy értelmetlen, bármilyen következetlenségre nyitott hitnél vonzóbb alternatíva a tiszta ész és a csak az emberrel törődés. (Amelyekről mi tudjuk, hogy nem jönnek be, ezért kötelesek vagyunk felmutatni a magunk működőképes és vonzó modelljét. A kreacionista/tálib modell nem vonzó.)

      Szerencsére azért adott Isten nekünk tálentumokat, hogy forgassuk őket. Isten kinyilatkoztatta, hogy Ő a tökéletes jó, a legnagyobb szeretet forrása, aki minden körülmények között a hosszú távú javunkat akarja. Erre nem hivatkozni nem csak butaság, hanem bűn, mert szabotáljuk vele Isten művét, aki az egész emberiséget akarja megszólítani és boldogabbá tenni általunk. Ilyen küldetés birtokában nem makoghatunk logikátlanul, össze-vissza, mint egy majom.

      (Külön téma, hogy akkor mi volt a baj a farizeus típusú okoskodással: nem az ész használata, ez tuti.)

      Törlés
    10. László, két malomban őrlünk.

      Törlés
    11. "Ábrahám idején ez így működött"
      A kultúra változott, de az ember nem. Akkor is mindent meg akartak magyarázni, csak más gondolatmenetet követve tették ezt.
      Én is szeretek észérvekkel magyarázni mindent, nagyon megnyugtató, ha valami logikusnak tűnik. Csak éppen a gondolkodás visz el odáig, hogy bizonyos dolgokban már nem működnek a jelenlegi tudásunkra épített magyarázatok, sőt ezek visznek zsákutcákba minket.
      Azt gondolod, hogy a kreacionisták és a tálibok nem akarnak mindent észérvekkel igazolni? Szerintem rengeteget filóznak, hogy igazolni tudják az álláspontukat.

      Törlés
    12. Azt gondolom, hogy a kreacionisták és a tálibok óvodás módon gondolkodnak, és ez bárkinek világos, aki nem óvodás módon gondolkodik. Ehhez képest előrelépés általános iskolás módon gondolkodni, legalább ezt a szintet próbáljuk meg elérni - abból biztos nem lesz baj.

      Törlés
  5. Bizonyos szövegmagyarázók szerint a szent szövegeknek három "értelmezési tartományuk" van: a szöveg "ruhája", a szöveg "teste" és a szöveg "lelke".

    Az első értelmezés a szó szerinti értelmezés, mely a példázatokban maga a történet, a cselekmény, úgy, ahogy első látásra, olvasásra megjelenik. Ez a nép "egyszerűbb gyermekei" számára van fenntartva, akiknek, főleg a vallások születésének korában, nem állt módjukban, hogy mélyebb tanulmányokat folytassanak. Rájuk így lehetett a legjobban hatni, erőteljesebb módszerekkel és eszközökkel, számukra a fenyítés, Isten erejének és hatalmának hangsúlyozása a megfelelő mód, hogy be tudják tartani a "követelményeket".

    A következő szint a szöveg "teste" - ez már ugye a ruha alatt van, ehhez már a szöveg elvontabb megragadása szükséges, egyfajta metaforikus, szimbolikus értelmezés. Az ezen a szinten lévők már mélyebbre hatolnak magában a történetben, nem csak az elsődleges kellékeket látják benne, kérdéseket tesznek fel és gondolkodnak az olvasottakon, hallottakon.

    A legmagasabb szint pedig az, amikor valaki a szöveg lelkéig is eljut. Ez már a "misztika" területe, itt már lehet saját tapasztalat is Istenről, ami sokkal "közvetlenebb", mint ahogy a szövegek írnak róla. Az így megtapasztalt Isten a teremtő, fenntartó, a világot tápláló, az "esőt adó", a világosságot gyújtó, teremtéséről gondoskodó, "kiáramló" Isten, maga az elsődleges forrás, aminek fényében, közvetlen közelében a rossz legkisebb csírájának sincs hely.

    Ha már az Ószövetségről volt szó itt a posztban, hadd idézzek a Ragyogás Könyvéből, ami a zsidó misztika egyik legfontosabb szövege, és ami szerintem nem pusztán irodalmilag, de vallási szempontból is rendkívül esztétikus, valamit talán megcsillant a rejtőzködő Isten ragyogásából:

    "A bölcsességek kiáltanak odakünn, a téreken hallatja szavát -. Egy fönti nagy és egy alanti kicsiny bölcsesség, az alanti a föntiben válik teljessé, és a fönti uralkodik az alantin. Ami pedig az odakünn szót illeti, tudjad: a fönti bölcsesség a legrejtettebb; a soha nem ismert minden bölcsességek között, minden kinyilatkoztatáson túl lakozik, erről mondja az Írás: “az ember nem tudja megbecsülni”. Amikor ragyogva kibontakozik a bölcsesség, akkor az eljövendő világ titkába világít, mert az eljövendő világ belőle teremtetett. És a kettő egy lesz, amikor minden elkészül az eljövendő világ titkában.
    Így hát annak a ragyogásnak a gyönyöréről beszéltünk, amely teljességgel a csendben lakozik, és soha nem jut el a hangja a külső térbe. Akkor ama helyről támad a tűz; a víz és a levegő hármassága; s ahogyan mondottuk, hang támad, kifelé indul és hallhatóvá lesz. És onnantól minden “kint”-nek neveztetik, befelé pedig most minden nem hallható örök csönd; kifele pedig hallható titok. Innen kezdődik az a része a világnak, amelyben az ember tett és kérdezés által részt vehet a világ teljesedésében. S mit jelent ez a kifejezés: a téreken? A térek az eget jelenti, ott ragyognak mind a csillagok. Ez a forrása ama ki nem apadó vizeknek.”

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)