2014. október 25., szombat

A lelkészek, akik nem készek

Egy érdekes előadás keretében ijesztő statisztikákat hallottam a lelkipásztorokról: egy amerikai felmérés tanulsága szerint a lelkészek 70%-ának nincs egyetlen közeli barátja sem, a lelkészfeleségek mintegy 56%-a pedig elmondhatja ugyanezt magáról. Úgy tűnik, hogy a lelkészek, noha általában egy közösség élén állnak, saját bevallásuk szerint mégis magányos emberek. Ráadásul folyamatosan érzik azt a kívülről érkező tartós nyomást, hogy tökéletes családdal kell rendelkezniük: az elvárások miatt gyakran az állandó segítségnyújtásba menekülnek.

Kívülről talán nem annyira látszik, hogy a segítő szakmák mennyi stresszel járnak együtt. Paradox módon, míg egy lelkész dolgának érzi, hogy támogassa közössége tagjait azzal, hogy lelkigondozza, tanítja, vagy akárcsak vállon veregeti őket, önmagával általában nem nagyon törődik. Miközben másoknak kezet nyújt, a saját élete szép csendben megindulhat a durva kiégés lejtőjén.

A segítő szakmák egyik rákfenéjét helfer szindróma néven emlegetik a pszichológiában. Az ilyen tudatállapotban szenvedő ember ingatag belső egyensúllyal rendelkezik, és állandóan másokat akar támogatni azért, hogy saját szükségleteivel ne kelljen foglalkoznia. Bűntudatot érez, egyrészt akkor, ha nem tud másokon segíteni, másrészt akkor, ha ő szorul segítségre. Tulajdonképpen függővé válik a segítségnyújtástól, mint munkamániától, akár a drogos a szertől, vagy az alkoholista a piától. Ami szerintem még fokozza is a helyzet tragikusságát, hogy a helfer szindrómás lelkészt nehéz betegként azonosítani: keresztény körökben az állandóan segítő embereket mártírnak tartják, akik önfeláldozó módon hajtják szét magukat a közösség javára, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az ilyen viselkedést ahelyett, hogy gyógyítanák, inkább jutalmazzák az egyházban, ezáltal még inkább ördögi körben tartva a kiégés felé haladó lelkészt.

Meg kell mondjam, az előadás meghallgatása után az ismeretségi körömből többeket név szerint tudtam volna említeni, akik ebben a szindrómában szenvednek. Igazából már régóta nem sok haszna van annak, amit tesznek, mert pusztán a függőség hajtja őket, és nem az elhívásuk. Sajnos azt kell mondjam, hogy a szolgálatuk - a kirakat ellenére, hogy mennek embertől emberig - sokkal inkább róluk és beteg állapotukról szól, mintsem azokról, akikkel valójában foglalkozni akarnak. Rendkívül becsapós dolog ez, mert a látszat szerint odaadást, buzgalmat, szorgalmat lát az ember, ha rájuk néz, ám a dolgok mélyén az ilyen emberek önmagukat hajszolják. Úgy tűnik sokat segítenek másoknak - valójában éppen ők azok, akik segítségre szorulnak.

Szerintem jót tenne a lelkészeknek, ha őket is lelkigondozná, megállítaná, ideiglenesen "kivonná a forgalomból" úgy évente legalább egyszer valaki, akit tekintélyként fogadnak el maguk felett. A lelkésznek is kell egy lelkész, különben kész lesz, csakhogy a szónak a rossz értelmében. Vajon a lelkészek közül hányan gondoltak már erre? Eltűrnének maguk felett bármilyen tekintélyt, amely segíteni szeretne rajtuk?

11 megjegyzés :

  1. Szerintem lelkigondozásra lenne leginkább szüksége a lelkészeknek, ami inkább partneri, semmint tekintély-alapú kapcsolat.
    Azt látom a gyülekezetekben is, hogy inkább egy "emberszabású" partner-lelkész felé nyitottak, semmint a tekintély-lelkészek felé.
    Ennek analógiáján azt mondom, hogy amit a pihenés, megállás, kiszakadás, feltöltődés idejére el tudnék képzelni, az véletlenül sem egy felettem álló egyházi tekintély.
    Ugyanakkor szívesen venném, mint szakmai tekintéllyel rendelkező, de egy pszichológus vagy szupervízor segítségét. Szigorúan partnerileg, nem tekintélyileg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ágnes, Isten hozott a blogon!

      Természetesen én is a partneri viszonyra gondoltam - szerintem egy lelkigondozás nem is tud másként működni. Amikor a bejegyzés utolsó kérdését feltettem, inkább arra gondoltam, hogy egy ilyen kapcsolat azzal indul, hogy a lelkész képes-e egy lelkigondozói folyamatban elismerni, hogy itt most nem ő ad tanácsokat másoknak, hanem bizonyos értelemben egy lelkigondozó instruálja őt. Ebben az értelemben "felette áll" a lelkésznek, hiszen a folyamat az ő kezében van, mondhatni ő befolyásolja. Aztán az ilyen "kezelések" egy idő után amúgy is partneri viszonyba futnak majd át.

      Amiről a bejegyzésben nem írtam, hogy egyre több lelkésznél gyakorlat kezd lenni ez a "szombat-év" dolog, amikor egy évig félreállnak a szolgálatból, éppen azért, nehogy kiégjenek. Sajnos úgy tűnik, az egyházak nem igazán értik, ezért nem is támogatják őket ebben a gyakorlatban.

      Törlés
    2. Őszintén azt gondolom a szombat-évről, hogy halottnak a borogatás....
      Vagy inkább saját igényemet írom: nekem többet jelent az évi 25-30 nap szabadság és a heti 1-2 szabadnap, mint X évente fél év egyben.
      És ha a családokat, gyereknevelést, lelki egészséget nézzük, akkor is inkább ebben van logika, mert szerintem egy házastársat és egy gyermeket sem vígasztal, hogy bár 10 évig nem beszélgettünk, nem kirándultunk, nem játszottunk, de 10 évente itt van fél év...

      Igen, így már értem, amit a "felette állásról" írtál. Teljesen igaz, hogy ehhez először is alázat kell a lelkész részéről, elismerni azt, hogy segítségre szorul.

      Törlés
    3. Még jutott eszembe néhány gondolat a szombat-félévhez (szólj, ha nagyon nem ide tartozik!):
      Olyan gyülekezetbe járok, ahol volt szombat-féléven a lelkész. Hát nem volt jó - legalábbis a gyülekezetnek. Mert azt el tudja fogadni az "átlag halandó", hogy időnként 1-2 hétre, hetente 1-2 napra szabadnapos a lelkész. De azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy fél évre...
      Egy lelkigondozói kapcsolatot hogy szakítasz meg fél évre? A gyülekezetben kialakult baráti kapcsolatokat hogy szakítasz meg fél évre? Fél évre kivonulni nem is tudsz, hacsak nem költözöl el, de akkor meg viszed az egész családot (iskolás gyerekestől, máshol dolgozó házastársastól)?
      Aztán a másik szemszögből: Odajön egy helyettes lelkész, akit mire megkedvel a gyülekezet, elmegy... aki mire megismeri a híveket, elmegy... Ha egy évben néhány alkalom elmarad/más tartja, azon egy gyülekezet sem borul össze. De fél év bizonyos szempontból semmire sem elég (helyettes szempontjából), más szempontból meg rettentő sok (a megszokott helyett bizonytalanság).

      Na mindezzel csak azt akarom aláhúzni kettős vastag vonallal, hogy a rendszeres szabadság és szabadnap létkérdés, hogy aztán ne ilyen fából vaskarikával, mint a szombat-félév, kelljen a billegő szekeret megsegíteni.

      Törlés
    4. Sziasztok!
      Teljesen egyetértek Ágnessel, hogy inkább évente legyen pár hét szabadság a lelkésznek, mint x évente több hónap. A kiégés egyik ellenszere az is lehet, ha megtalálja a lelkész az arany középutat a mennyei és földi dolgok között.

      Törlés
  2. A lelkészek-papok kiégésének elkerülésére van egy jól bevált útja a katolikus egyháznak, ami különösen azoknak a szerzeteseknek az életében működik hatásosan, akik kifelé is dolgoznak, ugyanakkor kötelezően és rendszeresen visszavonulnak a napi elmélkedéseikre és az évi lelkigyakorlataikra. Ráadásul rendszeresen összejönnek közösségként is, ami akkor is óv az elmagányosodástól, ha a közösségükben utálatos vagy nehezen viselhető társak is vannak. A "kötelező"-re szükség van, máskülönben az ember az "ej, ráérünk arra még", meg a "nem kell ez nekem, fitt vagyok és egészséges" bebeszélésekkel hárítaná el önmaga karbantartását. Ez látszik is a világi papokon, akik roskadoznak a munka alatt, ugyanakkor kibújhatnak a feltöltődési alkalmak alól, és ha nem élnek ezekkel a feltöltődési lehetőségekkel, megkérgesedik a lelkük, rosszabb esetben meg összeroppannak. Sok példa van erre is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lívia, tetszik amit írsz, és valóban a "kötelező" dolgok, bármennyire is viszolyogni tudunk miattuk, egyfajta "szent kényszerként" nehezednek ránk. Elismerésre méltó, ha a katolikus egyház figyelmet szentel ennek a kérdésnek, és gondoskodik róla, hogy papja valaki vállán "kisírhassák magukat" időnként. :-)

      Sajnos a szabadegyházak mindenkitől és mindentől való függetlensége megteremtette azt a körülményt, hogy a lelkészek senkinek semmiféle elszámolással nem tartoznak, szigorú értelemben nincs felettesük, akik legalábbis alkalomszerűen gondoskodhatnak róluk. Innentől kezdve egy ilyen kontextusban működő lelkésznek a saját belátására van bízva az ilyesmi - vagyis a tapasztalatok szerint általában nem csinál semmit, ami a kiégési folyamatot megelőzhetné. (Kivételek persze vannak...)

      Törlés
  3. A csoda tudja. Nekem ez is egy bizonyíték arra, hogy a kereszténység nem úgy működik, ahogyan működnie kellene

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mármint milyen értelemben bizonyíték? Értem én, hogy nem úgy működik, ahogy kellene - ezzel az állítással ebben a formában azt hiszem senki nem is vitatkozna-, de hogyan csapódik ez le a helfer-szindrómában?

      Törlés
    2. Hát tudod ez a "mindenre van erőm őáltala..." Magyarán, aki kiég, az nem kap erőt Istentől. Ezért ég ki.

      Törlés
  4. "A segítő szakmák..."

    No talán ez a baj. Ez nem szakma. Csak azt csináltak belőle. Ha az Isten úgy adná, hogy mondjuk pásztorrá tenne, sosem használnék más kifejezést. Ha az Istennek nem volt degradáló Jézust pásztorként definiálni, s ezt semmiképpen sem megkülönböztetni valami "lelki" szerkezettel, akkor nekem se lenne az.
    Az istenemberei pedig sokszor magányosak. Ebben sincs semmi új.
    A presbiterség ugyan alapvetően emberi elhívás, de semmi esetre sem szakma. S persze lehet mondani, hogy egy teológusi, pszichológusi, vagy egy úgymond lelkészi végzettség segíti a munkát, de szerintem legalább ennyire fennáll a veszély, hogy akadálya is lehet.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)