2016. június 15., szerda

Nem minden út Rómába vezet? De akkor hova?

Amikor itt a blogban különféle témákról írok, ennek hátterében jellemzően az áll, hogy valamely személyes élményem, olvasmányom, tapasztalatom megihlet, és muszáj szavakba öntenem a gondolataimat. Most nem valami, hanem valaki ihletett meg: Balatiról van szó, akinek az útja úgy tűnik egyre inkább Rómába, azaz a katolicizmus felé vezet. Nem ő az első és nem is az egyetlen protestáns, aki egyszercsak rádöbben, hogy inkább a katolikus hitet kell választania helyes útként.

Hadd tisztázzak valamit mindjárt a legelején, mégpedig azt, hogy miről nem szól ez a bejegyzés. A legfontosabb ezek közül, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kiváló blogger kollégám hogyan éli meg a hitét. Nem kívánom pellengére állítani, a háta mögött leszólni, felelősségre vonni, vagy megtámadni esetleges döntését. Nemcsak azért nem, mert ehhez nincs jogom, hanem mert nem is érzem azt, hogy az ilyesmi helyes volna. Megvédeni sem akarom  a "fenyegető katolikus veszélytől", mert nem hiszem, hogy nagy veszélyben lenne. Balati esetében pedig különösképpen is  indokolatlannak vélném a nyilvános fröcsögést, mert úgy látom, kettőnk hitéleti pályagörbéje rengeteg dologban hasonlít egymásra. Remélem, ahogyan én felvállalom közös pontjainkat, ez neki sem kényelmetlen! De milyen közös pontokról is beszélek?

Magam is fundamentalista háttérből érkeztem, mint aki hitélete első évtizedében el volt foglalva azzal, hogy magába szívjon mindent, amit a nála tapasztaltabb keresztények mondanak. Amikor megtértem - és ez még tinédzserként történt velem -, éveken át elfogadtam én mindent, amit mondtak nekem. Nemcsak azért, mert tisztelettudó módon meghajoltam a nálam tekintélyesebb tanítók előtt, hanem azért is, mert sekélyesek voltak a hitemmel kapcsolatos ismereteim, és tudásalap nélkül nem is tudtam volna senkivel vitatkozni. Egyébként is: olyan emberektől érkeztek a szellemi iránymutatások, akik kedvesnek és barátságosnak tűntek - ilyenkor egy kamaszban fel sem merül, hogy a kedvesség és barátságosság még nem garancia arra, hogy igazuk is van a tanítóknak... Ez azonban két dolgot jelentett. Egyrészt, a hitem nem teljesen az enyém volt: azt mások táplálták belém. Abban és úgy hittem, amiről mások meggyőztek. Másrészt ismeret híján kiszolgáltatott voltam, amiről nem is tudtam. Én is csak későn ébredtem rá arra, hogy a radikális karizmatikus szellemi táplálék, ami első és második látásra is elképesztően mélynek, megbízhatónak és az egyedül biblikusnak tűnt, bizony nem olyan hamisítatlanul tiszta, mint az anyatej. Mai napig próbálom levetni magamról azokat a gondolkodásmintákat, amelyeket ma már egyértelműen hamisnak érzek - de mintha sosem érnék a sor végére.

Én is átéltem egy meglehetősen nagy "rendszerösszeomlást", amiről Balati említést tesz: újra kellett értékelnem számos metafizikai kérdést, addig bizalommal kezelt paradigmát, sőt a gyülekezethez, a Szentíráshoz és az Istenhez való viszonyomat, valamint az ezekkel kapcsolatos gondolataimat. Nem volt könnyű, és a folyamatnak egyelőre azt hiszem nincs is vége. Nemcsak elindítani esett nehezemre ezt az újraértékelő folyamatot, de fenntartani is. Néha olyan érzésem volt, hogy csontig lerágtam a saját hitem, már csak Jézus és a feltámadás maradt belőle végül.

Ami azonban a különbség köztem és Balati, vagy azok között, akik hirtelen egy adott egyház felé fordulnak, azt hiszem a teológia. Ahogy intenzíven elkezdtem foglalkozni vele, pillanatok alatt rájöttem két dologra. Az egyik, hogy az előítéleteimmel szemben a teológia nem valami száraz dolog, sőt lebilincselően izgalmas a számomra. Engem nem érdekelt, hogy a Főiskolán sok a beadandó, hogy határidők vannak, hogy bele kell ásnom magam könyvekbe és a végén muszáj vizsgázni, szigorlatozni - az zavart volna jobban, ha ezt mind nélkülöznöm kell. Olyan élmény volt nekem a tanulás, mint egy kisfiúnak az elvarázsolt kastély, aki boldogan bemegy annak kapuján, órákig tud bolyongani a szobák között, és bárhova nyit be, mindenhol lát valami magával ragadót.

A másik pedig, amit a teológia megértetett velem, hogy egyetlen egy felekezet sincs, és egyetlen egy felekezethez tartozó irányvonal sem, ami mellett érdemes lándzsát törni. Ebben egész biztosan szerepet játszott, hogy tanáraim között több katolikus, református, metodista, pünkösdi is volt - így alkalmam nyílott egy időben, egyszerre figyelnem és kérdezgetnem őket, meghallgatni miben és miért hisznek. (Egyben ezek az évek voltak az elsők, amikor a hosszú és parttalan kritizálás után elkezdtem tiszteletet és elismerést is érezni a nagyegyházak felé!) A teológia tehát nemcsak rengeteg ismeretet, kortörténetet, exegetikát, görögöt és hébert, és egyéb diszciplínákat öntött a fejembe, hanem azt is kristálytisztává tette, hogy felesleges "az igaz" utat keresni a felekezetek között. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy vannak kérdések, melyekben egyik vagy másik egyház sokkal tisztességesebb vagy érvekkel jobban alátámasztható magyarázatkerettel rendelkezik, de megtalálni az egy igaz válaszokat adó formációt - szerintem ilyen nem létezik. 

Amikor rádöbbentem erre a tényre, érzelmileg nem esett jól. Én is azt éreztem, mint amiről Balati írt: hogy fárasztó az agnoszticizmus, sőt idegesítő elismerni, hogy bizonyos kérdésekre nincs Válasz, hanem csak válaszok vannak. Korábban mindig bíráltam azokat, akik egyfajta svédasztal-kereszténységet élnek, és összecsipegetik maguknak a hitüket, most meg azt éreztem, én is az asztal mellett állok, és a kínálatot mustrálom. Idő kellett ahhoz, hogy ezt is elfogadjam: vagyishogy a hitem olyan lesz, amilyet "összerakok" magamnak. Ha az olvasó most felhördül, hogy ez "tipikus liberális keresztény szöveg!", akkor érdemes körbenéznie, mert igazából mindenki ezt csinálja. Bárhova nézek, azt tapasztalom, hogy akik el is kötelezik magukat határozottan egy felekezet mellett, azok is maguk rakják össze utána hitviláguk többi részét. Az alap a kőszikla, a felépítmény pedig nagyon különbözik más emberek felépítményeitől. Amellett azonban, hogy érzelmileg nem mindig jó azzal szembesülni, hogy az embernek magának kell gyötrelmes úton kialakítania a  nézeteit, sok gyöngyszem is van ám ebben. Ezek közül a legfontosabb, hogy nagyon jól tanít az egészséges toleranciára, a másik felekezet és főként a máshogy gondolkodó elfogadására. A másik, hogy az ilyen hit valóban az enyém: nem mások által megrágott falat a számban, hanem az én tányéromba általam szedett és általam elfogyasztott étel.

Ezért most ott tartok, hogy együttérzéssel és szimpátiával figyelem Balati útkeresését, de ismerve az ő progresszív képességeit azt gondolom (minden személyeskedés nélkül), hogy a "katolikus köntös" is egy idő múlva szűk lehet számára. Nem minden út vezet Rómába? Szerintem nem. És nem azért mondom, mert antikatolikus vagyok és bálványimádónak tartom a katolikus hívőket. Szerintem a református, evangélikus vagy pünkösdi út sem Az Út. Én úgy gondolom, csak Jézus az út, azután csak utak vannak, ösvények, irányok, és mindenkié másfelé vezet. Viszont, hogy mellette is mondjak valamit, magam is egyre jobban úgy érzem, hogy a nagyegyházak teológiai konstrukció sokkal színvonalasabbak a kisebbekénél. Sokszáz vagy ezer évek töprengései állnak mögöttük, amiből van mit merítenünk. Ebből a nagy kincsesládából pedig akkor is érdemes szemezgetnie Balatinak, az olvasónak vagy nekem, ha egyébként az útjaink nem teljesen egyformák.

10 megjegyzés :

  1. Hát nem tudom. Nekem ez az egész "rendszerösszeomlás" koncepció nehezen értelmezhető. Én azt gondolom, hogy a keresztény élettel együtt jár a közösséghez való tartozás és egyfajta kiszámíthatóság. Ha az ember megengedi azt, hogy a világképe rendszeresen "összeomoljon", majd utána nulláról elkezdi felépíteni azt teljesen más koncepció alapján, akkor ez nehezen kivitelezhető.

    Szerintem az a helyes, ha az ember tudatosan építkezik a világképe tekintetében, és lehetőleg egyszerre csak egy-két helyen enged, vagy idéz elő bizonytalanságot, paradigmaváltást, és azt is körültekintő módon, úgy, hogy képes legyen integrálni az új elképzeléseket. Azt is fontosnak tartom, hogy a hívő embernek legyen egy alapvető elképzelése az identitásáról (pl. keresztényként hova tartozik), és ezen csak a legszükségesebb esetben változtasson. Lehetőleg csak akkor, ha ennek nem valamiféle elmebeli zavar vagy "rendszerösszeomlás" az oka, hanem egyértelműen Isten vezeti erre. Ez persze feltételez valamiféle spirituális, intuitív jellegű kapcsolatot Isten és az illető között - ezekben a kérdésekben tisztán az ész - attól tartok - nem tud jó vezető lenni.

    A sola scriptura szerintem nem azt jelenti, hogy a Biblián kívül nem érdekel minket semmi (egyháztörténelem, akármilyen más felekezethez tartozó, vagy akár nem is keresztény gondolkodók véleménye, stb.), hanem hogy végső soron mindent a kánonhoz képest igyekszünk mérni (engedve, hogy saját elképzeléseink is időnként dugába dőljenek). Közben nem veszítjük el a józan eszünket és az igazság tekintetében szót engedünk a bennünk lakozó Szellemnek (ismét: nem hiszem, hogy tisztán az ész önmagában elvezet bennünket a helyes világnézetre, a keresztényeknek spirituális embereknek kell lenniük, az a jó, ha felismerik a pásztor szavát, a legtöbb fontos kérdés nem is világnézetet igényel, hanem pillanatnyi jó helyzetértékelést). Ehhez hozzátartozik az is, hogy teret engedünk annak az inspirált igehirdetésnek (miközben az ige és a bennünk lakozó Szellem által azt is megvizsgáljuk). Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor azt gondolom (remélem), nem tudunk teljesen eltévedni. :)

    Azzal természetesen egyetértek, hogy az egészséges toleranciára szükségünk van, a beszűkülten dogmatikus gondolkodásmód nem jó - de azért ne essünk át ló túloldalára se!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Nekem ez az egész "rendszerösszeomlás" koncepció nehezen értelmezhető... Ha az ember megengedi azt, hogy a világképe rendszeresen "összeomoljon", majd utána nulláról elkezdi felépíteni azt teljesen más koncepció alapján, akkor ez nehezen kivitelezhető. "

      Attól tartok, nem egészen értetted meg miről van szó. Itt nem rendszeres "összeomlásról" beszélünk, hanem arról, hogy az ember ahoyg egyre több tapasztalatra tesz szert, egyre több ismeretet ragad magához és bizony egyre idősebb is lesz, rájön arra, hogy a hitét önmagának kell kialakítania. És ha ez azzal jár, hogy amiből addig felépült a hite, az nagyrészt mások véleményén alapult, akkor bizony le kell bontania a nagy részét, hogy "saját épületet" húzzon fel a helyére. Fowler azt mondja, ez kb. a 30-40 éves korosztályra jellemző.

      "Lehetőleg csak akkor, ha ennek nem valamiféle elmebeli zavar vagy "rendszerösszeomlás" az oka, hanem egyértelműen Isten vezeti erre"

      Szerintem a kettőt nem kell szembeállítani egymással, mint ahogy te teszed: Isten gyakran éppen azáltal vezet, hogy hagy átmenni ilyen rendszerösszeomlásokon. Senki nem mondta, hogy az érett hitig eljutni az könnyű lesz és majd a "nagytanítók", karizmatikus megmondóemberek szépen kézenfogva végigvezetnek az úton.

      "nem hiszem, hogy tisztán az ész önmagában elvezet bennünket a helyes világnézetre, a keresztényeknek spirituális embereknek kell lenniük, az a jó, ha felismerik a pásztor szavát, a legtöbb fontos kérdés nem is világnézetet igényel, hanem pillanatnyi jó helyzetértékelést"

      Ha itt pásztor alatt nem egy gyülekezetvezetőt vagy lelkipásztort értettél, hanem a nagybetűs Pásztort, akkor igazad van. :-)

      "Ehhez hozzátartozik az is, hogy teret engedünk annak az inspirált igehirdetésnek..."

      Semmiféle inspirált igehirdetés nem képes megspórolni, hogy az ember megharcoljon a saját hitéért. Éppen az a baj a mai hívők jó részével, hogy szellemi és intellektuális értelemben kiskorúságban élnek, mert ahelyett hogy gondolkodnának és megismernének, kiérlelnének és alaposan átrágnának magukban tulajdonképpen miben és miért hisznek, mindig azután mennek, amit tekintélyes emberek mondanak nekik. A minap egy ismerősöm előállt azzal, hogy micsoda hatalmas eretnekségek vannak a nagyegyházakban, mert azok gyerekeket keresztelnek. Természetesen szabad ezt hinni, de azért visszakérdeztem az illetőtől: egyáltalán miért keresztelkedünk? Erre a tök egyértelmű kérdésre nem tudott SEMMIT válaszolni! Több évtizede keresztény az illető, de halvány gőze sem volt arról, miért kell keresztelkedni, mi a keresztség tulajdonképpen értelme! De azt jól tudta, hogy rajtuk kívül mindenki eretnek, aki nem úgy gyakorolja a keresztséget, mint ők. Miért is? Mert bár arra nem tanította senki, mi az a keresztség, azt épp eleget hallotta a pulpitusról, hogy mindenki hitehagyott, aki nem úgy csinálja, mint ők.

      Én valami ehhez hasonló jelenségről beszélek. Van, aki beleragad abba, hogy mások véleményét adja vissza és egész életében szalad a tekintélyek hangja után. Közben fogalma sincs róla, mit és miért hisz. Ha felteszel neki két egyszerű kérdést, megilletődötten hebeg-habog. Nos, én ebből akartam kijönni, és ez bizony azzal jár, hogy az ember újraértékel mindent önmagában. Mondhatni lesöpri az asztalt, hogy új terítőt tegyen fel és újra rendezze az egészet. Csak ez az út, a tekintélyekben való csalódásokon át vezet az érett hithez.

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    3. Szia Sytka,

      részben egyetértek azzal, amit írsz, bár szerintem embere válogatja.

      Én azt gondolom, hogy a hívők jelentős része egész egyszerűen nem igényli azt, hogy minden kérdésben teljes mélységű megértésre és megfontoltan kialakított saját álláspontra jusson, ami mellett aztán gondosan és választékosan érvelni tud - sőt, megkockáztatom, hogy ez inkább a kivétel. A legtöbben élik a napi életüket, igyekeznek napról-napra az Urat követni és a lelkiismeretük szerint járni, jobb esetben a Pásztorra és a pásztorokra figyelve (miközben persze ezer más külső-belső hatás is van). Ebbe beletartozik a minták követése is (mind bibliai mintákra gondolok, mind pedig az általuk autentikusnak tartott hívők, gyülekezeti/egyházi vezetők mintájára, akik a "nyáj példányképei" ideális esetben). Én azt gondolom, hogy ez egy természetes, és normális dolog, nem feltétlenül kell ebből mindenkit megpróbálni kizökkenteni, mert ez elbizonytalanodást ("rendszerösszeomlás") eredményez. Van, akit ez a rendszerösszeomlás inspirál valami jobbra, de nem mindenkire igaz, hogy képes utána mélyebb, és megalapozottabb hitre jutni.

      Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy valójában elég ritka az, hogy valakinek igazán eredeti és valóban hasznos gondolata támad - megkockáztatom, hogy még a legalaposabb és legjobb teológusok is a legtöbb területen inkább mintakövetők, csak egyszerűen többet olvasnak, többet tanulnak, több minta közül válogatják össze a nekik szimpatikus elemeket, ill. gyakrabban és rutinosabban mérlegelve változtatják meg a véleményüket egyes területekre vonatkozóan. A végeredmény nem biztos, hogy tényleg jobb, mint ahonnan indultak, csak más. Nekem úgy tűnik, a keresztény teológia is olyan, mint sok más bonyolult és érdekekkel átszőtt terület - számos vélemény, agenda és felfogás között lehet választani, mindegyiknek megvannak a proponensei és opponensei (elnézést, hogy ezzel egy kicsit cinikus képet festek). Ha az ember ebben egyre mélyebbre ás, akkor az elméjét csatatérré teszi - ami valakinek vonzó, hasznos és inspiráló, más pedig nem tudja kezelni ezt a helyzetet és kiábrándul, összezavarodik. Igazi, érdemi fejlődés teológiai téren, ami miatt érdemes paradigmát váltani, ráadásul talán nem is a múltban már százszor megrágott és letisztázott kérdések körül vannak, hanem az aktuális kor eseményeivel és kihívásaival állnak összefüggésben - olyan igazságok terén, amelyeket a jelen kor és közeljövő aktualizál (bár tudom, hogy ez a fajta "profetikus" szemlélet már egy olyan dolog, amelynek validitása önmagában vitalapot képezhet), és ezért nem csak esztétikai és tudománytörténeti okok miatt, hanem gyakorlati szempontból is érdekesek és relevánsak egy szélesebb egyházi réteg számára.

      Törlés
    4. Steve, van igazság abban, amiket mondasz, de mégis áthallatszik belőle számomra egy olyan hang, ami mintha azt mondaná, ne zavarjuk meg az embereket a hitükben még akkor sem, ha ez a továbblépésük felé hajtaná őket. Erre gondolok:

      "Én azt gondolom, hogy ez egy természetes, és normális dolog, nem feltétlenül kell ebből mindenkit megpróbálni kizökkenteni, mert ez elbizonytalanodást ("rendszerösszeomlás") eredményez. "

      Az eddigi kutatások szerint nem az a természetes dolog, ha az ember soha nem bizonytalanodik el: éppen ellenkezőleg. Ezek az elbizonytalanodások, a kétségek és kérdések vezetik el az embert a hitében is újabb szintekre. A felnőtt hit nem attól felnőtt hit, hogy mindig acélos és lehetetlen kizökkenteni. Sokan ezt sajnos így gondolják, de tévednek. A felnőtt hit attól felnőtt hit, hogy képes együtt élni a kérdéseivel, kétségeivel és az állandó kereséssel, mert csak így fejlődhet.

      "Én azt gondolom, hogy a hívők jelentős része egész egyszerűen nem igényli azt, hogy minden kérdésben teljes mélységű megértésre és megfontoltan kialakított saját álláspontra jusson, ami mellett aztán gondosan és választékosan érvelni tud"

      Szerintem is ez a kivétel, de én nem is arra gondoltam, hogy minden hívőnek minden kérdésben annyira mélyre kellene jutnia, hogy választékosan érvelni tudjon. Jelentősen kisarkítod a mondanivalómat. :-) Amiről én beszélek, az egyfajta személyes tudatosság, törekvés a felnőtt hit irányába. Ez azonban óhatatlanul együtt jár azzal, hogy az ember kételkedni kezd az aktuális hitében, kérdései támadnak, ezért nem külső felszólításra, hanem belső indíttatása miatt kezd el elmélyedni bizonyos területekben és kérdésekben. Szerintem egy jó pásztor vagy tanító nemhogy tiltja, hanem inspirálja az embereket ebben és segíti őket, hogyan találhatják meg a saját válaszaikat. Ez persze előfeltételezi, hogy maga a tanító / pásztor is átélte korábban ugyanezt az élményt, és az elsődleges célja nem a nyáj kordában tartása, hanem a hívők támogatása a felnövésben, önálló, kritikus gondolkodás kialakításában.

      Azt hiszem most nagyon előreszaladtam, mert az ekklézsia - és főként a neoprotestáns szféra - nagyon nem itt tart még. Az alapvető elvárás még mindig és csakis az engedelmesség, ami láthatólag sokkal nagyobb kincs a kiérlelt és önálló gondolkodásnál. Ezért van az, hogy rengeteg hívő megreked a Fowler által a serdülőkor jellegzetességének nevezett fázisban, melynek fókuszában a csoportlojalitás, a tekintélytisztelet áll. Nyilván ha az embereket erre kondicionálják, sokkal egyszerűbben kezelhetők lesznek, mintha elkezdenek önállóan gondolkodni.

      Törlés
    5. Szia Sytka,

      természetesen én nem azt hangoztatom, hogy lehetőleg senki se gondolkodjon, mindenki vesse magát alá feltétel nélkül a csoportlojalitásnak, hogy legyen kezelhető. Valószínűleg kölcsönösen kisarkítjuk a másik álláspontját. :)

      Én minden bizonnyal a "neoprotestáns szférához" tartozom (minden baja ellenére azt gondolom, hogy talán ez a kortárs egyház egyik leginkább működőképes szeglete), de nem érzem úgy, hogy bárki akadályozni akarna a szabad gondolkodásban. Persze lehet, hogy én magam akadályozom magamat egy automatikus gondolati cenzúrával, amikor mindent a "neoprotestáns szféra" sematikus elképzeléseinek fényében próbálok értelmezni ;).

      Azt gondolom, hogy a gyülekezetekben jó minőségű, szellemi szempontból és az értelem számára egyaránt inspiráló igehirdetésekre van szükség, máskülönben az egyházi élet sekélyes lesz, és egy idő után kiüresedik. Ehhez hozzátartozik, hogy az igehirdetés tartalmaz intellektuális kihívásokat, foglalkozik ellentmondásos témákkal is, valamint van egy olyan fajta szellemi műhelye a közösségeknek, amely feladatának érzi a nehéz témát megvizsgálását, megpróbálja azokat érvek mentén feldolgozva megvilágítani vagy megválaszolni. Egy közösség akkor tud kreatív és sikeres lenni, ha annak tagjai tudnak önállóan gondolkodni, értelmesen kommunikálni.

      Mindezek mellett mégis azt próbáltam valahogy hangsúlyozni, hogy az önálló gondolkodásnak van egy egészséges medre és folyamata - ha valaki annyira kreatív és önálló, hogy az egyházban hasznavehetetlennek bizonyul, mert mindenhonnan egy idő után kilóg, az nem biztos, hogy jó. És ahogy te is írod, az egészhez kell egyfajta érettség - tehát az első generációs hívőt, aki még erkölcsi területen sincs rendben és az egyházban való meggyökerezése jelent problémát, nem biztos, hogy arra kell motiválni, hogy kritikai szellemmel közelítsen az igehirdetésekhez és próbálja meg maga megalkotni a saját hitét (elolvasva mindent, ami a könyvesbolt spiritualitással vagy teológiával foglalkozó részén talál), mert nem biztos, hogy az a sikerhez vezető út lesz a számára.

      Na ennyi, szerintem ezekben nagyrészt valójában egyetértünk, csak szeretünk úgy csinálni, mintha nem ez lenne a helyzet. :)

      Törlés
  2. Kedves Steve,

    bár személyesen nem ismerem Balatit, de nem hiszem, hogy egy összeomlás-sorozat éppen aktuális tagjánál jár :).
    Azt azonban gondolom, hogy a kiszámíthatóság csak egy bizonyos szintig tartható, ahonnan továbblépve viszont elkerülhetetlen a "sötétbe lépés", a "puszta", ahol nincsenek velünk a megszokott kapaszkodók, akár még az Írás sem. Jézust a pusztába is követni kell, nem csak a látszólag könnyen megszerezhető erények útján, ha a teljes úton vele szeretnénk menni, és nem csak azokon a szakaszokon, amelyek nekünk tetszenek. Nem csak az a cél, hogy mások által elfogadott, "jó keresztények" legyünk, akik mindenben megfelelnek az elvárásoknak, és akiknek rendszeres időközönként a vállára paskol valaki. Szerintem eddig a pontig - a puszta "bejáratához" feltétlenül el kell jutni annak a hívőnek, aki Istenre nem csak a gondviselőjeként tekint. Az ilyen összeomlás a lelkiségi irodalmat olvasgatva úgy tűnik, elkerülhetetlen. A sajnálatos az, hogy a hívők többségével ezeket nem ismertetik meg, ezért valójában nincsenek tisztában (tisztelet a kivételnek) a spirituális út bizonyos szakaszaival, szintjeivel, és ezért mondhatod te is, eltöltekezve a Szent Szellemmel, hogy a biztonság és a "kiszámíthatóság" a keresztény élet velejárója, miközben fontos tapasztalatok ezt teljes mértékben megkérdőjelezik.

    Jómagam egyetértek azzal a keleti mesterrel, aki szerint MINDEN TUDÁS A TUDATLANSÁG EGY FORMÁJA - és ha ebben a gondolatban hosszabban is elidőzünk, máris jegyet nyertünk a pusztába, az odaútra mindenképpen. És a pusztából már nem térünk vissza ugyanazon emberként, bármi is történjen ott.

    VálaszTörlés
  3. És egy a témához kapcsolódó érdekesség a zsidó hagyomány oldaláról, Gershom Scholem tollából:

    "A hagyomány azonban, mint eleven hatalom, kibontakozása során felszínre hoz egy további problémát. Amit eredetileg ellentmondásoktól mentesnek, egységesnek és kerek egésznek véltek, színessé, sokrétűvé és ellentmondásokkal telivé válik. A (zsidó) hagyomány bámulatos komolysággal és rendíthetetlenséggel őrzi az egymásnak ellentmondó véleményeket..."
    És valóban, a rabbik közti viták, melyek vélemények és ellenvélemények tarka hadát mutatják be nekünk, jól megférnek egymás mellett, miután a vitát és a különböző, de mégis együtt álló nézeteket egy éltető, dinamikus, a hitéletet előre vivő dolognak látják és élik meg.

    És miért működik ez a zsidó hagyományban? Joseph Molitor zsidó filozófus írja: "A Szentírás, Isten kinyilatkoztatásának nagy, mindent magában foglaló misztériumaként hieroglifák végtelen sorozatából álló hieroglifa, titkok örök, kimeríthetetlen forrása, amely buzog szüntelenül, újonnan és fenségesen buzog. (...) E titok értelmében az írástudók mindegyike ragaszkodik a saját véleményéhez és bizonyítékokat keres rá a Tórából, hiszen éppen így, nem pedig másképpen jön létre az egység. Ezért kötelességünk meghallani a különböző nézeteket, és ennek megfelelően mondhatjuk, ezek is, azok is az Élő Isten szavai. Ezért látszanak a dolgok ellentmondásosnak és különbözőnek, de mindez csak a mi nézőpontunkból adódik így, mert nem vagyunk képesek eljutni odáig, ahol feloldódnak az ellentmondások."

    Vajon nem éppen az-e a tévtanítás, és az emberi gőg magasfoka, amikor emberek egy bizonyos csoportja magának foglalja le ezen örök és örökké megújuló isteni forrást, és azt mondja, én és csakis én vagyok a titok és az igazság birtokában? Én és csak én ismerem azt, és rajtam kívül senki más nem ismeri és ismerheti.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Sytka! Fowlernek igaza lehet, erről a fajta átértékelődésről egyébként praxisa tapasztalata alapján Jung is említést tesz, ő életútközép- válságnak nevezte. Nálam is eljött ez, és néha azt éreztem, hogy vagy beledöglök, vagy ha túljutok rajta, akkor bármit ki fogok bírni:-) Már feldolgozási stádiumban van, tegnap már tudtam írni is róla.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, számos más fejlődésorientált szemlélet van a pszichológiában. Fowler mellett ilyen még Fritz Oser teóriája, aki ugyancsak ezt az életközépi válságot mutatta ki kutatásaiban. Erről írtam már itt korábban:

      Hogyan fejlődik a hitünk velünk együtt?

      És valóban, ez egy rossz fázis. Fowler nagyon megkapóan írja le a "tüneteit": a példaképekben, az idolokban - vallási kontextusban a tanítókban, pásztorokban vagy más tekintélyszemélyekben - való csalódás vezet el az életközépi válságban rejlő hitfázishoz. Itt az ember erősen kritikus hajlamú lesz, és szembefordul még a saját hitével is. Más erről olvasni, és más benne lenni. De az egészséges hitfejlődéshez úgy látszik elkerülhetetlen. Az a tény, hogy sok hívő mégsem érti miről van szó és elkerüli, látszólag pozitív, hiszen megkímélik magukat mély csalódásoktól, lelki harcoktól, vívódásoktól. Ám Fowler és szinte az összes többi elméletalkotó meglehetősen tényszerűen kimutatta, hogy ez a kényelmes stagnálás gyakorlatilag a növekedésben való megtorpanás és egy tartósan infantilis hitet eredményez. Nincs más út, át kell mennie a "kohón" annak, aki érett hitet akar magának. Csak így juthat el a "második naivitásig" (Ricouer), ami egy letisztultabb hitet jelent. Ez talán reménykedésre ad okot nekünk, akik éppen küzdünk a kétségeinkkel és kérdéseinkkel. :-)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)