2016. november 27., vasárnap

Rousseau almája

Az antik filozófiai etikák alapkérdése a következő volt: "mi a legfőbb jó?" Ezzel a kérdéssel a blog egy korábbi írásában a világvallások kapcsán már foglalkoztam, de most egészen más szempontból veszem elő. Ahogy Robert Spaemann írja, a legfőbb jóra való rákérdezés mögött ugyanis egy másik kérdés rejlik: "Mi is voltaképpen törekvésünk legvégső célja?". Az erre adott legigazabb válasz talán az, hogy a valóságot megismerjük.

A probléma, amit felvetni akarok, egy erősödő trendből fakad. Sajnos azt látom, nem mindenki a valóságra kíváncsi a teológusok, az egyházi gondolkodók és az úgymond laikus réteghez tartozók között. Talán még enyhén is fogalmaztam: a keresztények jó része nemhogy a valóságra nem kíváncsi, hanem kifejezetten pótolni akarja a valóságot más megoldásokkal. Hadd kezdjem ezt az okfejtést kicsit messzebbről, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől!

Mi is törekvésünk legvégső célja? Mit akar az ember úgy igazán elérni az életben?

Erre általában kétféle alapválaszt szoktak adni a filozófiai etika szempontjából. Az egyik szerint az ember a gyönyöröket és a fájdalom elkerülését keresi egész élete során. Ha ezt a kettőt összegezzük, akkor röviden azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, azaz közhelyesen kifejezve, boldogok kívánunk lenni. Erkölcsileg helyesnek tűnik, ami ehhez hozzásegít bennünket, helytelennek pedig, ami hátráltat benne.

Ám a helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, mert nyilván vannak más érdekeink is a boldogság maximalizálásánál. A másik ilyen alapvető érdekünk ugyanis az önfenntartás, amihez a valóság felismerése és az ahhoz való igazodás is kötődik. Ez triviálisan szólva oda vezet, hogy le kell mondani a boldogság és öröm egy részének beteljesüléséről, hogy ezzel megvédhessük a puszta létünket. Még Freud írta azt, hogy az élet a kettő közötti kompromisszum: van valami, amit el akarunk érni, hogy a vágyaink ki legyenek elégítve, tehát boldogok legyünk, és van a valóság, ami a vágyaink teljesülése ellen is hat. Spaemann megkapóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy az ember ebben a tekintetben egy "akadályoztatott hedonista". Vágyik valami elérhetetlenre, amiben sokszor maga a valóság akadályozza meg.

Hadd vessek fel egy érdekes gondolatkísérletet! Van egy ember, aki egy műtőasztalhoz van szíjjazva, narkózisban fekszik, és az agyközpontjai bizonyos részeit mesterségesen ingerlik. Ennek az a hatása, hogy állandó eufóriát él át, mondhatni maximálisan boldog. A mellette álló orvos azt mondja, hogy tíz évig megtartják ebben a boldog állapotban, aztán lekapcsolják a gépről és fájdalom nélkül meg fog halni. (Kicsit Mátrix-szerű kontextusra kell gondolni.) Ezután jön egy kérdés: cserélnénk-e ezzel az emberrel? Szerintem a legtöbben (velem együtt) azt mondanánk, hogy nem. Ez némileg logikátlannak tűnik, hiszen a műtőasztalon fekvő pasas a lehető legnagyobb élvezeteket éli meg, mi pedig - őszintén szólva - éljük a stresszel teli, középszerű életünket. :-) De akkor miért nem akar senki lefeküdni a műtőasztalra? A válasz persze az, hogy a műtőasztalon gyönyöröket átélő ember nincs jelen a valódi életben, kívül áll a realitáson. Ebből persze ő semmit nem vesz észre, de mi igen, és a válaszunkból az is kiderül, hogy akármennyire is rossz a valósághoz igazodni, nincs az az ár, amiért egy értelmes ember minden kellemetlenségével feladná a valóságot. A valóság megtapasztalása az élet alapcéljának tűnik, amelynek keretében lehetünk "akadályoztatott hedonisták".

Márpedig ha ez így van, akkor azok, akik nem a valóságot keresik, hanem valamiféle alternatívát, tulajdonképpen a maguk műtőasztalára vágynak, ahova felfeküdve kívánnak élni, ameddig "le nem kapcsolják" Odafent a készülékről őket. Ők azok a keresztények, akik egy másik valóságban élnek, melyet maguk alkottak meg maguknak. Ebben a valóságban sikerek, gyógyulások, növekedés van, miközben a rögvalóság pontosan ezek ellenkezőjét mutatja. Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon. Habár mindannyian tudjuk, a valóság szöges ellentéte ennek. Mások ellenségeket vizionálnak különféle társadalmi csoportokra, más vallásúakra vagy világnézetűekre mutatva, holott a valóságban soha, semmiféle attrocitás nem éri őket, senki, sehol nem üldöz senkit itt a hitéért, és a hívők jó része kényelmesen éli az életét, nem háborgatva abban, amiben hisz. Mert a valóság az valóság, mégpedig rendíthetetlenül az.

Rousseau egyszer azt ajánlotta, hogy ha egy anya gyermeke egy alma felé  nyújtja a kezét, annak nem az almát kell odaadni, hanem a gyermeket kell az almához odavinni. Ez lehet a módja annak, hogy a gyermek megtanulja, hogy a dolgoknak nem lehet parancsolni, azokért nekünk kell mozdulni. A valóság öntörvényű, és nem fog hozzánk igazodni, azt csakis nekünk kell megtennünk. Nem nehéz belegondolni, hogy hosszú távon milyen gyümölcsei lehetnek, ha inkább mégis a műtőasztalt választjuk.

24 megjegyzés :

  1. Sytka!

    Párszor elmondtam már, most is elmondom, hogy te vagy az egyik, aki segít hogy a kereszténységet megtartsam magamban. Ha nem látnék hozzád hasonló gondolkodású embereket, hanem csak azt, amit a kereszténység képvisel, már eldobtam volna a francba. A kereszténység olyan messtze van a valóságtól, hogy azt már nyugodtan nevezhetjük álomvilágnak. Ez a "valóság" kifejezés az elmúlt egy évben igen gyakran megjelent a posztjaimban, és a kommentjeimben, és felrovom a kereszténységnek, hogy távol van a valóságtól, és az embereket is eltávolítják tőle.

    Köszönöm!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a biztató és elismerő szavakat, annak is örülök, ha én bármiben bárkinek tudok segíteni. Ám jobb Jézusba kapaszkodni, mint belém. :-) Szerintem Ő az egyetlen, akiért érdemes hinni.

      Törlés
    2. Jézusba nem tudok kapaszkodni. deista és materialista vagyok. Jézus számomra csak múlt, akit a jelenben kellene képviselni. És mivel ez a képviselet elég gyenge lábakon áll, kénytelen vagyok örülni annak a kevésnek ami van

      Törlés
  2. Én azt gondolom, hogy a valóságot reálisan kell látni, de meg kell tanulni örülni a pozitív eseményeknek is, nem szabad száraz cinikussá válni.

    "Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon."

    Ez egy nagyon vicces bekezdés, úgyhogy erre reagálnék tételesen:

    - Van reformáció és megújulás, miközben van aposztázia és ellankadás is.
    - Trump bizonyos értelemben pozitív fejlemény, legalábbis Obamához képest, de Isten emberének nem mondanám a szó keresztény értelmében.
    - Mennyei kürtzengés hitem szerint lesz a felhőkben, de az első ránézésre is láthatóan amatőr videoeffektes youtube videokat komolyan venni valóban elég kellemetlen.
    - Sajnos a reggeli kávé gyakran nekem elengedhetetlennek tűnik ahhoz, hogy egyáltalán akarjam Jézus arcát meglátni, ami rólam szegénységi bizonyítvány. :)
    - A fiatalok tömeges megtérése - vannak közösségek, ahol sok fiatal van, de lássuk be, a teljes népességhez képest ez sajnos elenyésző kisebbség - tény, hogy némely keresztény jobb híján hajlamos már egy kisebb csoportot is hatalmas ébredésként beállítani...
    - Én személy szerint még nem találkoztam olyan kereszténnyel, aki korábban vak, süket vagy teljesen béna lett volna, és teljesen meggyógyult (vagy ha igen, akkor nem tudtam róla), de nem zárom ki, hogy van ilyen. Abban, hogy Jézus a gyógyító ettől függetlenül hiszek, hiszen keresztény vagyok - az, hogy ez (és sok minden más) miért nem működik olyan átütő erővel, mint ahogy valójában minden őszinte keresztény szeretné (a szívük mélyén azt gondolom, még a szkeptikusok/kiábrándultak is), az nagy kérdés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Steve, jól fogtad meg a lényegét a postnak, és egyet is értek a pontjaiddal. Természetesen van a világnak olyan fertálya, ahol zajlik megújulás (itt főleg olyan területekre gondolok, mint Afrika, Kína, stb...), de indirekt módon én a nyugati világ kereszténységéből indultam ki, ahol ugyanezeket a szólamokat hangoztatják, csak látható eredmény nincs. Az amatőr youtube videó egy héten kétszer is eljutott hozzám, és nagy lelkesedéssel bizonygatták, hogy ez az, ami. A vak és sánta eseteket én sem zárom ki (milyen alapon is tehetném?), csupán szkeptikus vagyok velük szemben: eddig akárhány ilyenről hallottam, vagy lehetetlen volt igazán utánajárni kivel, mikor, mi történt, vagy ha mégis lehetőség volt erre, pillanatok alatt kiderült, hogy szinte semmi nem igaz az állításokból. Ez meglehetősen rossz mérleg, de ami még rosszabb, hogy a hívők meg sem próbálnak utánajárni, nem is értik miért lenne erre szükség, sőt ha fel merem vetni, hogy ez lenne a korrekt, akkor én vagyok a hitetlen, szkeptikus, rosszindulatú.

      Összegezve tehát működik a mai nyugati kereszténységben egy olyan mechanizmus, mellyel önmagát téveszti meg, mert nem akar a valóságos eredménytelenséggel, a valóságos stagnálással foglalkozni. A héten is találkoztam egy régi keresztény ismerősömmel, aki csalódottan ecsetelte, hogy szinte egész életét, fiatalkora legszebb éveit fordította az egyház építésére, mégpedig teljes gőzzel - és mondhatni szinte semmi, de semmi kézzelfogható, hosszú távú eredménye nem lett ennek. Szerintem ez jól jellemzi ma a nyugati világban élő egyház összteljesítményét. Persze, hogy vannak jó dolgok is, de a mérleg egyáltalán nem azok javára billen el. Nincs erő, igazi teljesítmény, mondhatni kézzelfogható bizonyíték amellett, amit hirdetünk. Emberek, projektek, gyülekezetek vannak itt-ott, akik valóban rátermetten, elhivatottan és eredményesen teszik a dolgukat, de összességében még ez sem változtat a végső mérlegen. S mivel ezt a tudatot nagyon nehéz feldolgozni, ezért kezdi az ember elhitetni és láttatni magával a csodákat, jeleket, eredményeket. Felébredni rosszabb.

      Törlés
    2. Szia,

      úgy érzem, hogy most valószínűleg összejöhetett egy-két dolog, ami miatt egy picit azért negatívan látod a dolgokat. Ezt megértem, időnként rám és rámtelepedik ilyen hangulat, de aztán utólag általában azt a következtetést kell levonnom, hogy nem feltétlenül akkor voltam reális, amikor sötéten láttam mindent.

      Én úgy vélem, hogy a helyzet nem reménytelen. Sőt! Jézus Krisztus él, és ahogy írod is, a sok kiábrándító folyamat ellenére/mellett történik sok pozitív dolog is az egyházban. Én a magyarországi helyzetet sem látom annyira rossznak, különösen történelmi léptékben. Szabadság van, szinte mindenhol vannak kisebb/nagyobb élő hitű keresztény közösségek (persze időnként megterhelve belső problémákkal).

      Lehet, hogy látványos csodák (vak újra lát, végtagok kinőnek, halottak feltámadnak) nem nagyon vannak, de be kell látnunk, sajnos a kultúránk és a magyar keresztények gondolkodása is elég zárt e tekintetben. Más a hiszékenység és más a személyes hit. Hiszékenységből van bőven (és érdekes módon szkepticizmusból is), miközben hitből kellene több. Ha komolyan vesszük azt, hogy az egyházon belüli csodáknak mégis valamiféle közük van a keresztények hitéhez, akkor részben megérthetjük az okokat - de ezzel nem akarok vitát nyitni a hit mozgalomról, sem pedig ostorozni bárkit a hitének hiánya miatt, mert ez megértésem szerint nem csak akarás kérdése.

      De azért szubjektív módon mégis nagyon sok keresztény látja és átéli Isten jóságát az életében, amit én nem vitathatok el. Én is inkább hálás lehetek, több dolog úgy alakult az életemben, amit a legjobb scenario szerint sem gondoltam volna, vagy úgy vélem, hiányoztak belőlem a szükséges képességek/megfelelő természet, így ezeket mind a Megváltóm számlájára írom. De nem akarom azt mondani, hogy minden happy, mert közben vannak olyan dolgok is, amelyek makacsul nem akarnak megoldódni, az idősödés ténye/terhét is kezdem érezni, és az állandóan jelentkező megoldandó feladatok miatti frusztráltság és stressz is megvan, ezek pedig sajnos lefelé korrigálják az összképet. Sokan beszámolnak be arról is, hogy Isten igenis felsegítette őket betegségekből a kilátástalan helyzetük ellenére (még ha ezeket gyakran meg lehet magyarázni tudományos módon is, vagy szerencsével), ami szintén nem lebecsülendő. Rokonságomban is tudok ilyenről - miközben olyan élmények is értek, hogy hiába minden ima, elmaradt a gyógyulás.

      A gyülekezetemet is működőképes, és valóságos áldásokat hordozó és megosztani képes közösségként látom, és ennek pozitív áldását újra és újra tapasztalom is. A gyülekezetem vezetőiről is hasonló jó véleményem van (persze Hitesként tisztában vagyok azokkal az averziókkal, amelyek más közösségekben, és talán Benned is vannak felénk, és részben meg is értem az okokat, de nekem mégis ez a személyes tapasztalatom, ami kívülről nem elvitatható). Tehát már csak emiatt sem tudok teljesen kiábrándult lenni a magyar helyzet miatt.

      De nem is igazán vitatkozni akarnék veled, csak egy picit kiegyensúlyozottá tenni a képet, hogy ne csak “gloom and doom” legyen. :)

      Törlés
    3. Természetesen osztom a véleményedet: vannak jó dolgok is globálisan és a magyar egyházban egyaránt. Engem is érnek kellemes csalódások, pozitív élmények, áldások. Nem mentegetőzés, de részben a blogolás természetéből is fakad, hogy itt többnyire a vitás, problémás, megbeszélésre okot adó dolgokat vetem fel - ezért talán könnyű azt a konklúziót levonni, hogy akkor minden rossz, ami keresztény. Erről persze nincs szó.

      De azt minden blogoszférától függetlenül fenntartom, hogy sok alapvető hiányosság, felületesség, tájékozatlanság jellemzi az egyház tagjait. Nyilván mindenkinek mást és mást jelent ez is. Én akkor érzek nagy csalódottságot, amikor több évtizede bibliaolvasó, hívő emberek láthatóan semmiféle ismerettel nem rendelkeznek a Szentírásról, annak történelmi beágyazottságáról, keletkezéséről, értelmezési módjairól - holott állítom, hogy ezek nélkül nem lehet jól megérteni. A tudatlanság tapasztalatom szerint csak az intoleranciához, félreértésekből fakadó rosszindulathoz, még rosszabb esetben eiszegézishez és a Biblia félretanításához vezet. Utóbbi a legrosszabb szerintem, amikor a tájékozatlan kiáll mások elé, és akaratlanul azokra is átragasztja saját tájékozatlanságát.

      Szóval, vannak lelkesítő és örömteli fejlemények, de azért nem jogos kihúzni magunkat. Sajnos az összteljesítmény meghatározóan negatív. És ahhoz csak hozzájárul, ha kerülve az ebből fakadó rossz érzéseinket, inkább a valóságot akarjuk hozzáidomítani a vágyott sikerekhez.

      Törlés
  3. Cypriánus : szerintem se kéne temetni a hazai kereszténység egészét, bár feltételezésem szerint nem is akartad.
    Rengeteg jó és egészséges dolog is van, (valahogy én is megértem annó) pl a MEKDSZ egy igen jól működő mozgalom és közösség.


    Abszolút nem tudnám azt állítani, hogy nem lehet hiteles embereket és szerető szíveket találni a magyar kereszténységben.
    Minden hiba mellett, természetesen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Cypriánus, egyetértek veled (ld. fentebb a válaszomat Steve-nek)!

      A MEKDSZ pedig, akiket kiemeltél, az egyik legszimpatikusabb társaság számomra jelenleg.

      Törlés
  4. Sytka, a homo sapiensre az jellemző, hogy egyszerre akar lét- és fajfenntartani, valamiféle határozott tudásra szert tenni, és erkölcsi együttműködés érdekében szilárd erkölcsi alapra hivatkozni. Ezek a célok némileg ütik egymást, de a homo sapiens észre sem veszi az ellentmondásokat.

    Számodra például mintha egyszerre lenne fontos fejlett tudásra hivatkozni, és egyben megérvelni, hogy miért nem jogosak a nagy mennyiségben bevándorló más vallásúakkal szembeni fenntartások. Mintha a tudás mennyisége és minősége automatikusan csökkentené a fenntartásokat.

    Csakhogy nem biztos, hogy a tudás mennyiségének és minőségének ebben a konkrét esetben tényleg a fenntartások csökkenéséhez kellene vezetnie – fordítva is lehet. A történelmi tájékozottság akár növelheti is a fenntartásokat.

    A tudás növekedése nyitottá kellene, hogy tegyen bennünket a legalapvetőbb meggyőződéseink potenciális hamisságára. Annyit elég biztosan látunk, hogy a koptoknak, a franciáknak és a belgáknak nem jött be a más vallásúak tömeges beengedése. Ebből nem következik feltétlenül, hogy az európaiaknak en bloc nem fog bejönni, de némileg erre utalnak az előzmények.

    Művészet lenne eladni az olvasónak, hogy az előzmények bátor figyelmen kívül hagyása fejlett tudást tükröz, és nem butaságot. Úgy is érvelhetünk, hogy más kárán tanul az okos, a buta (pl. francia, belga, stb.) meg a magáén sem.

    Milyen lenne az okos keresztény? (Szeresse a migráncsot.) És mi különböztetné meg őt a buta kereszténytől? (A migráncsügyi attitűd.) Ez túlzott egyszerűsítésnek tűnik.

    Tegyük fel, az összes magyar keresztény ezerrel igenelné a migráncsot, mint Kr.u. 630 körül a koptok, akik azóta megtizedelődtek, és teljesen másként látják a dolgot. Egy lelkes migráncs=YES helyzetben máris elégedett lennél a magyar kereszténység állapotával?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A bal-liberálisokra jellemző elfogultság, hogy a maguk álláspontját tartják az egyetlen ésszerű lehetőségnek. Pedig Platón leírta, miért nincs így.

      Az állam című művében ezt írja: a gyors eszűek kereskedők, akik szívesen hazudnak, csalnak és becstelenkednek; a lassú eszűek a börtönőrök, akik megbízhatóak és becsületesek. Egy idális államban jó lenne, ha a politikusok úgy lennének gyors eszűek, hogy közben megbízhatóak és becsületesek, csakhogy a gyakorlatban tapasztaljuk, hogy ez a kétféle tulajdonság nem tud a politikusokban egyesülni. Na, ezért nincs elvi-ideális állam.

      És ezért tévednek a bal-libek, amikor a magasabb IQ-t azonosítják a helyes politikai állásponttal. A magas IQ nem jelent automatikusan helyes közéleti látásmódot és értékrendet, a Platón által leírt paradox helyzetből adódóan.

      Gondolatkísérlet: ha feltesszük, hogy a magas IQ-júaknak van politikailag igazuk, akkor az összes tudós csak egyféle politikai állásponton lehetne, az értelmiségiek egyetlen pártjának mindig mindenben igaza lenne. E szerint nem demokráciában, hanem EGYPÁRTRENDSZERBEN kellene élnünk, ahol a magas IQ-júak vannak hatalmon. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a tudósok nincsenek mind egyetlen politikai állásponton, az értelmiségiek nem mind egyféle pártra szavaznak, a legtöbb értelmiségi által támogatott pártnak nem megfellebbezhetetlen az álláspontja, valamint az egypártrendszert kipróbáltuk, és nagyon rossznak bizonyult. Ergo, a magas IQ-júak többsége politikailag simán tévedhet, és nincs nagyobb eséllyel igaza, mint az alacsony IQ-júaknak. A politikai eligazodásban (pl. migráncsügyben) legalább akkora szerepe van a józan intuíciónak, mint a kognitív képességeknek.

      Törlés
    2. Pár napja arra jutottam, hogy szabadelvű haladó konzervatív keresztény individuál-közösségi nemzeti világpolgár vagyok. Rövidebben: egyensúlykereső, aki gyakorlati helyzetek működő és fenntartható jóléti megoldásában érdekelt, és nem identitáspolitikában.

      A konzervatívok veszélyesen haladónak tarthatnak, a haladók meg bosszantóan retrográdnak, miközben egyik sem vagyok. Helyzeteket látok, amikre vagy passzol egy hagyományos séma, és akkor jó, vagy nem passzol, és akkor unortodox megoldást kell keresni az emberiség jóléte érdekében. A világ népsűrűsége nő, tehát nem lehet nem haladni. Viszont nem minden haladás, amit annak hirdetnek, a józan ész fékjét néha be kell húzni. Pl. migráncsügyben vagy piacliberalizálásban.

      Végül is: ki tudná mai politikai oldalhoz kötni Arisztotelészt, Ockhamot, Adam Smith-t vagy David Hume-ot? Bár a maguk korában bizonyára volt aktuálpolitikai preferenciájuk. Nekem is van: többször is a Fideszre szavaztam, viszont '18-ban nem tervezek ilyet. Nem mert „csalódtam", hanem mert 8-12 év után átlendül az inga, és még a legjobb párt sem maradhat tovább hivatalban. A Fidesz pedig nem is a legjobb párt, tehát szerintem elég lesz neki 8 év. E pillanatban az ellenzéknek adok karriertanácsokat – csak olyan szinten alkalmatlanok, hogy nem hallják, nem értik, nem fogadják meg.

      Összegezve: leginkább a világméretű jólét pártján állok, ennek eszközeként pedig a meritokrácia felé haladás és a messiási etika önkéntes alapú globális elterjesztésének pártján.

      Törlés
    3. Laci, nincs most időm hosszasan reagálni a kommentjeidre, csupán jelezni akartam, hogy az egyensúlykereséseddel (az identitáspolitika helyett) alaphangon rokonszenvezek, mert mindenféle szélsőségtől igyekszem távol tartani magam. :-)

      De azt hiszem ezzel kevesen vagyunk így az egyházban, mert a magyarországi szellemi trendek - az általad is említett ingamozgás törvényszerűsége alapján - inkább egyik végletből a másikba szeretnek csúszkálni oda-vissza, mintsem a kiegyensúlyozott pontokat keresni...

      Törlés
  5. Kedves Sytka !

    Minden bántó szándék nélkül írom (tudom, írásban nem jön át a metakommunikáció :-( ..) és mélyen átérezve a csalódottságodat-magam is többször éreztem már hasonlót akereszténységgel , magyar5 egyházi valósággal kapcsolatban (igaz más konkrét okok miatt.)

    De nem lehet hogy az a csodaváró hangulat, meg tudományellenes biblicizmus inkább az általad "lakott" kisegyházi körök tipikus hibája?
    Tudom, elég jól ismered a reformátusokat, és ott is van mindenféle pókhálós sarok, meg lim-lom...de valahogy nem láttam, hogy csodásan gyógyult bénák történeteivel jöttek volna .
    Szerintem a magyar kereszténység elég specifikus szelete az, ahol a merev literális biblicizmus vagy a csodavárás is jelen van . ( sohasem felejtem el, mennyire megbotránkoztatott engem, a katolikust , amikor egy magánbeszélgetésben egy tanult katolikus teológus a Jelenések Könyvét nemes egyszerűséggel "eszkatológikus baromság"-nak titulálta.
    Ez is utal egy hibára, persze, de az pont hogy nem a merev biblicizmus. )

    Gyorsan hozzáteszem, valamilyen csalódást a kereszténység minden formájában beszerzel :) hiszen emberekből áll.
    De ezek jelentősen eltérhetnek az általad említettektől.

    Cypriánus

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Cyprianus!


      Semmiféle bántó él nem volt a hangodban, sőt alapvetően igazat is írsz: a jelenség jórészt a neoprotestáns szféra sajátja. Én is ebben a közegben szocializálódtam, és néha azt gondolom, márt mindenféle őrültséggel találkoztam. De mindig van újabb. :-) A túlhajszolt spiritualtás a mi gyengénk (más felekezeteknek meg más), csakhogy ezt mi gyakran erősségnek akarjuk látni és láttatni. Valószínűleg azért találkozok még mindig nagy adagokban ezzel, mert a legtöbb ismerősöm ilyen körökben mozog.

      Na nem mintha az általad leírt "eszkatológikus baromság"-jellegű hozzáállás kívánatosabb lenne. :-)

      Ha primitíven és leegyszerűsítően szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a történelmi egyházaknak több emocionalitásra, jó értelmű lazaságra, míg a kisebb felekezeteknek több józan észre és racionalitásra lenne szükségük. Vagyis, akár sokat is tanulhatnánk egymástól ahelyett, hogy mindenki ellegyen a maga végleteivel. Inkább törekedhetnénk egy vállalhatóan kiegyensúlyozott keresztény közeg megteremtésére, ahogy pl. Amerikában sok evangelikál azt teszi.

      Törlés
  6. Szia Sytka !

    Abszolút egyet értek Veled! A kisegyházi és nagyegyházi szféra találkozásából van pl. a MEKDSZ is .

    Pont azért fontosak az olyan emberek és mozgalmak, akik összekötők a két szféra között. (Bizonyos értelemben a baptisták és metodisták gyakran kényszerűen is azok...ami egyáltalán nem baj. sőt ! )

    amúgy a MEKDSZ-ben pont az volt a jó, hogy az ember kénytelen teljesen más paradigma szerint gondolkozó keresztényekkel egy közösséget alkotni.
    Az átlag reformátusnak iszonyú sokként szembesülnie kellett vele, a kisegyháziak (főleg karizmatikusok, pünkösdiek stb.) nem áldoznak kecskét a zongorán extatikus örjöngés közepette, illetve a pünkösdinek meg hogy a református nem feltétlenül az "egyház halott része."..sőt, gyakran ő a példamutató.

    Ahogy ezeken a sokkokon átestek, közösen meg kell bírkózniuk azzal, hogy a MEKDSZ táborban a szobatársuk elővesz egy rózsafűzért. Pedig a korábbi megnyilatkozásai alapján már-már hívőnek gondolták...
    Úgyhogy meg is kérdezik, ezt mi a túróért csinálja, amiből akár egészen izgalmas beszélgetés kerekedhet.

    A katolikusnak meg meg kell azzal birkózni, a reformátusok között is sokan egészen jó fejek, és a kisegyházi szektások is egész kereszténynek tűnnek, jééé.... nem az egyikük lett a legjobb barátom?

    Aztán a sok ember "aki "áthallgat" a másik "tanszékre": karizmatikus kisegyházban felnőtt egyetemista, aki őszinte megkönnyebbüléssel jár református istentiszeteltre, mert nincs semmi kötelező jelajándék meg sületlen prófécia...a református akit elragad a kariztmatikusok közvetlensége, és lelkesedése. A prédikációktól megcsömörlött református és a modern zenétől hányingert kapó kisegyházi, aki eljár katolikus liturgiára, vesperásra mert tetszik neki, hogy zsoltár van, himnusz, palást és füstölő.


    A katolikus, akit egyszerre ér el a reformátusok bibliai komolysága és a kisegyházak missziós lendülete, és ebből rengeteget töltekezik.

    Ezek az emberek mind nyertek vele, hogy megismerték a többi keresztény hagyományt...

    Cypriánus

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt szinte már meghatóan szépen írtad le. :P Roppant nehéz egyébként sokaknál még csak egy kicsi elmozdulást is elérni ebben a tekintetben, ráadásul elég egyetlen rossz példa valamelyik oldalról ("na látod, én megmondtam neked, hogy ilyenek ezek a karizmatikusok / pünkösdiek / reformátusok / katolikusok"), és minden képes visszaesni az elutasítás szintjére. Nekem személyesen igen felszabadító volt néhány kedves katolikus emberrel találkoznom jó pár évvel ezelőtt, mert mindösszesen annyit "tudtam" róluk addig, hogy imádják Máriát és amúgy is unalmas, érdektelen liturgia van a hideg templomaikban. Most meg ott tartok, hogy tele van a könyvespolcom nagyegyházi-katolikus szerzők műveivel, szórakozásból is Rózsa Hubát olvasok :-P, és ha a saját pünkösdi-karizmatikus köreimben megszólal a tipikus "antikatolikus" megmondóember, akkor vele hamar vitába bocsátkozok. :-) Mondjuk azt nem tudom, hogyan alakul a kisebb protestáns gyülekezetek mérlege a katolikus táborban, de ennek a javítása nem is az én dolgom, hanem például a tiéd... ;-)

      A MEKDSZ egyébként azért is jó, mert az ökumenikus jelleg mellett a rendezvényeikre teljesen szekuláris embereket is tudnak sikeresen invitálni! Ez talán fontosabb is, mint az (egy)házon belüli összeborulás.

      Törlés
    2. Az én friss tapasztalatom nagyon egybeesik azzal, amit mondasz, Cypriánus. Kisegyházi (legalábbis Magyarországon) háttérrel résztvettem egy intenzív katolikus lelkigyakorlaton. Mivel elhatároztam, hogy fegyvertelenül, fehér zászlót lengetve megyek közéjük, végig otthon éreztem magam annak ellenére, hogy sok minden történt, és hangzott el, ami az én valóságlátásomba nem illik bele.
      De ami ennél is fontosabb felismerés volt, az az, hogy amikor a hit gyakorlati következményeit láttuk meg egymásban a személyes beszélgetések során, akkor semmi, de tényleg semmi különbséget nem láttam. És akkor arra gondoltam, hogy ha én a magam hite alapján kibékülök az anyósommal, vagy abbahagyom a masszív piálást, vagy meg tudok bocsátani annak, aki elvágta a karrieremet, de ugyanezt teszi a református, a katolikus is az ő hite alapján, akkor hogy vehetem a bátorságot azt mondani, hogy barátom, te tévúton jársz! Ezt a felismerést merészen még valamiféle új identitásnak is nevezhetjük: Lehet hogy vasárnap én továbbra is egy kis felekezet szemüvegén át látom a valóságot, de hétfőtől szombatig én is katolikus vagyok, és sok-sok ezer testvérem van, akire számíthatok.

      Törlés
  7. Szia Sytka!
    Valóban, többször védtem már a kisegyházak híveit katolikusokkal vitakozva.
    Amúgy a személyes kapcsolatok sokat jelentenek.

    Sajátos családi hagyomány, a dédapám katolikus egyház alkalmazottjaként és amúgy nem éppen kőgazdag kántor -tanitóként rendszeresen adott segítséget a szomszéd falu koldusszegény baptista lelkészének...ez a Horthy korszakban elég botrányos volt....
    De nekem nagyon tetszik. :)

    VálaszTörlés
  8. A valóságlátásunkkal kapcsolatban szerintem van egy nem elhanyagolható dolog: A valóság sokszor ugyanis nem egyszerűen stresszes, középszerű, ahogy Sytka fogalmazott, hanem elviselhetetlen. Ez lehet, hogy csak szubjektív módon igaz, de lélektanilag úgy vagyunk megalkotva, hogy a pszichénk ösztönösen túlélő üzemmódba kapcsol, és elkezdi torzítani a valóságot, mert különben feladná a küzdelmet. De a nem feltétlenül életbevágó dolgokra is igaz, hogy érzelmileg hamarabb reagálunk rájuk, mint hogy józanul mérlegelve, időt hagyva magunknak tudnánk állást foglalni.
    Ez egyúttal felelősséget is jelent. Korábban egyszer így fogalmaztam meg magamnak: Ne légy könnyelmű, ha az igazságot akarod kimondani. Az igazság súlyos teher. Ha rá akarod helyezni valaki vállára, tudnod kell, elbírja-e. A te felelősséged, ha összeroppan alatta.

    VálaszTörlés
  9. Az ember biológiailag tényleg a gyönyör maximalizálására és a szenvedés mininálisra csökkentésére törekszik, ezt nehéz vitatni. A kihalás is szenvedés, tehát amikor elkerülni igyekszünk, akkor a szenvedést csökkentjük minimálisra, és nem az örömkereséssel állítjuk szembe fennmaradást - éppen hogy összehangoljuk vele.

    A műtőasztalra helyezett, folyamatos gyönyöröket átélő embert nem fogja zavarni a helyzete, mert nincs külső nézőpontja, és a más ember külső nézőpontjába nem tudja, nem is akarja beleélni magát. A drogosokat nem a külső PR-jük zavarja, hanem az, hogy az élvezet egyre alacsonyabb szintű, és egyre nő a vele járó, belőle ok-okozati alapon adódó szenvedés/komplikáció. Műtőasztalról nem lehet folyamatosan szerhez jutni, ahhoz lopni-csalni-bűnözni kell. Ha nem lenne ez a lejtmenet, akkor a drogosok rendületlenül tolnák a szert mindhalálig, és soha egy pillanatnyi kételyük nem lenne, hogy ez így helyes.

    A keresztények képzelgése pedig annak a toxikus gondolatkörnek az eredménye, miszerint másként gondolkodnának, mint a többi ember. Nem gondolkodnak másként, ugyanúgy gondolkodnak, csak hosszabb távon, és átfogóbb szempontok szerint. A jövendő generációk boldogsága és az emberiség jóléte is fontos nekik, míg a nem keresztények vakok erre a távlatra, ezért hiszik, hogy nagyon okosok a földi életük elrontása közben.

    A helyzet iróniája, hogy a világból fél lábbal kilépő keresztények is elrontják a földi életüket, ahogy erre gyakran jogosan rámutatnak a nem hívők. A csak rövid távban gondolkodó, dőre nem hívő és a fél lábbal a világon kívüli hívő: két hülye egy pár, egyik sem találta meg a boldogság útját.

    Van középút: a Messiás örök igazságos jólétet hozott a földre a követői által, ezt kell életre váltani. Ez két lábbal a világban élés, és konkrét földi boldogság az emberiség számára.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A műtőasztalon nagy élvezeteket átélő ember témájában John Stuart Mill írt okosat: „Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak. Jobb Szókratészként elégedetlennek lenni, mint bolondként elégedettnek. És ha a bolond vagy a disznó más véleményen van, ennek egyedüli oka, hogy csak a maga oldaláról látja a kérdést." (Utilitarizmus)

      Ebben benne van, hogy a külső szemlélő szerint talán nem optimális a műtőasztalon folyamatos gyönyöröket átélni, de nem számítsunk rá, hogy ezzel az érintett is egyetért.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)