2017. január 23., hétfő

Nem tudom

Jób egyetlen nap alatt elveszítette az összes gyermekét, teljes vagyonát és beteg is lett. Megsemmisült, az egész élete derékba tört, lenullázódott. Ráadásul mindez egy feddhetetlennek nevezett emberrel történt. Jézushoz odamentek néhányan, és meséltek neki arról, hogy egy Síloé nevű helyen tizennyolc emberre rádőlt egy torony, és mindenki szörnyethalt a balesetben. A két történetben az a közös, hogy egyik sem ad választ a kínzó "miért?" kérdésre.

Sokféle okoskodást hallottam már arról, vajon miért kellett Jóbnak elszenvednie azt a felfoghatatlan tragédiasorozatot, amelyen keresztülment. A magyarázatok egyike sem volt számomra megnyugtató, kivétel nélkül mindenhol kilógott az a bizonyos lóláb. A fentebb említett, Síloé torony leomlását övező katasztrófa esetében mintha egy apró lépéssel beljebb kerülnénk: Jézus reakciója alapján azt a gondolatot érezhetjük az események hátterében, hogy a zsidók véleménye szerint a balesetet szenvedettek megérdemelték a sorsukat. Josephus forrásai szerint Pilátus vízvezetéket építtetett a siloámi forrástól és eközben beomlás történt. Valószínű, hogy a torony olyanokra szakadt, akik együttműködtek a római hatóságokkal - ez megmagyarázná azt is, miért gondolták a zsidók a tragédia áldozatairól, hogy rászolgáltak a "büntetésre": hiszen az ellenséges birodalom munkatársai voltak! Ám az egyetlen, amit Jézus szavaiból megtudunk, hogy az ellenséges rómaiakhoz tartozók sem bűnösebbek senki másnál. Mintha a tragédia elmosna bizonyos különbségeket. A leszakadt torony alatt nem ellenségek, hanem egykor eleven és érző emberi lények fekszenek. Igazi válasz a miért kérdésre persze itt sem születik, Jézus nem mondja ki kerek-perec, hogyan engedhette meg Isten, ami történt, és miért omlott rá tizennyolc emberre ez a torony. Pedig ha valakitől elvárhatnánk, hogy adjon választ, az éppen Jézus. Ám Ő hallgat - és erre valószínűleg oka van.

Soha nem felejtem el, amikor a Szigeten voltam egy hétig egy missziós csoporttal, hogy a fiatalokkal beszélgessünk életről, halálról, hitről, Istenről, akkor az egyik délelőtt ordítva és sírva odajött egy férfi hozzám és azt mondta, meghalt a kisfia, most pedig választ akar kapni arra, hogy az én Istenem miért engedte meg, hogy vele ilyen szörnyűség történjen? Az egyetlen válasz, amit adni voltam képes: "nem tudom". Azóta eltelt majdnem két évtized, de ennek a férfinek most is ezt tudnám mondani, ha találkoznék vele. És ahogy látom, bár hajlamosak vagyunk összerakni magunknak valamiféle feleleteket, de a velejéig őszinte válasz az esetek legnagyobb részében mindig csak a "nem tudom" lesz. Így volt ez, és valószínűleg így is marad.

Nem tudom miért kellett meghalnia az olaszországi buszbalesetben a fiatal gyerekeknek és felnőtteknek, és ostobának érezném magam, ha most belefeledkeznék a magyarázatok gyártásába. Nem akarok ilyet tenni, nem akarok most többet írni, elemezgetni, okoskodni. Csak azt tudom, hogy most érdemes imádkozni az ittmaradtakért, akik közül többen valószínűleg elképzelhetetlen fájdalmakat élnek át. Meg kell szólalni ezekért az emberekért az Isten előtt. Ebben biztos vagyok, és ezt én meg fogom tenni. Ha az olvasó egyetért velem, akkor csatlakozzon hozzám ebben!

6 megjegyzés :

  1. Hát Sitka, tegnap Kőszegen ugyanezen igék alapján jutottunk el ugyaneddig a végszóig. Köszi az írásodat! Barátsággal: Sz. Csaba

    VálaszTörlés
  2. Sytka, én csatlakozom hozzád...

    Bizonyos, hogy amikor ilyesmi történik, meg kell állni legalább egy kis időre, és elgondolkodni dolgokon. Például felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy amikor jól fut a szekerünk, amikor minden rendben van, emlegetjük-e annyit Isten nevét, mint amikor valami rossz, tragédia történik. A hála hangja vajon van-e olyan erős, mint az a hang, amikor szerencsétlenségeinkkel fordulunk felé.

    A média nagyon ügyes abban, hogyan hasson a világképünkre és igyekezzen azt tudat alatt formálni. Olyan a természete, hogy kiragadja a szenzációt - és sajnos a tragédia ebben az esetben szenzációszámba megy - és hetekig lovagol rajta. Kérdés az is, jó-e ez a tragédia átélőinek, és jó-e nekünk.
    Arányos-e a világképünk akkor, ha a médiából folyamatosan a szenzációs, tragikus dolgokkal találkozunk? A jó munkálkodása korántsem olyan feltűnő, mint a "rosszé", nincs benne semmi szenzáció, semmi különleges, érdekes és figyelemre méltó. Hogy a bensőnkben hogyan munkál a jó, erről nem lehet cikkeket, hatásvadász interjúkat készíteni.
    Úgy gondolom, hogy amikor a tragédiákat KÍVÜLRŐL figyeljük, nem feledkezhetünk meg arról, hogy mi ebben az esetben kívülállók vagyunk, bármennyire is együtt érzünk a tragédia átélőivel.

    A témához tartozik az is, hogy a mai ember el van szigetelve a haláltól, a halál különböző formái teljesen idegenek számára, idegenek a halottai is, akiktől általában a kórházban búcsúznak el. Nem tudunk mit kezdeni a halál tényével, már csak azért is, mert olyan "rohanós" világban élünk, ahol éppen a legfontosabb kérdésekkel való szembesülésre nincs időnk. Ha kevésbé lenne ideges és zsúfolt az életünk, talán jobban tisztában lennénk azzal, mi is történik velünk, tudnánk foglalkozni olyan kérdésekkel is, melyek nem csak a felszínes élettörténéseinkkel vannak kapcsolatban.

    Mivel nem vagyunk függetlenek egymástól, valamennyire mindannyian átéljük ezeket a tragédiákat - érdekes, hogy a jót már kevésbé tudjuk együttérzően megélni, vajon miért van az, hogy a jóban sokkal inkább vagyunk irigyek a másikra, mint empatikusak és vele együtt örvendezők -, és ezek mindannyiunk számára kérdő- és felkiáltójeleket hagynak maguk után. Hogy talán érdemes lenne mindannyiunknak a világunk egészével foglalkozni, nem csak a partikularitásokkal, a kevésbé lényeges dolgokkal, saját önző kis céljaink hajkurászásával.
    Talán közös érdek lenne az, hogy képesek legyünk megállni, időt szakítani fontos dolgokra, kérdezni és kutatni, mert elsősorban azért vagyunk a földön, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Mindez sokkal lényegibb, mint az, hol állunk a karrierlétrán, milyen az autónk, hány diplománk van, elég csinosak és jól fésültek vagyunk-e, stb.
    Az ilyen tragédiák nagyon jól megvilágítják azt, hol is van az emberi élet súlypontja, és szerintem nagyon nem ott, ahova manapság általában helyezzük.

    VálaszTörlés
  3. Még valamivel kiegészíteném az előzőeket, elsősorban arra válaszolva, hogy miért is nem tudunk mit kezdeni az ehhez hasonló tragédiákkal, és miért olyan megközelíthetetlenek számunkra.
    A dolog két dimenzióban dől el.
    1 - személyes dimenzió: ha valamire nem tudjuk a választ, azt is érdemes körbejárni, egyáltalán foglalkoztunk-e komolyan és mélyen a válasz keresésével, és megvannak-e hozzá a szükséges "eszközeink". Jézus szerint a szükséges eszközök a tiszta szem, mely a test lámpása, és a halló fül. Istent beszédét "látni" és "hallani" kell, ha kérdéseink vannak, elsősorban arra kellene törekednünk, hogy nekünk magunknak is látó szemünk és halló fülünk legyen, és emellett, hogy figyeljünk is. Jóval többször hallunk arról beszélni, hogy Krisztust el kell FOGADNUNK Megváltónak, Istent pedig a Szentháromságban élő Istennek, és jóval kevesebbet arról, hogy a saját tiszta szemünkkel és fülünkkel MI MAGUNK lássuk meg azt (Jóbhoz hasonlóan, aki szintén maga akarta hallani Istentől a választ), hogy Ő a Megváltó, és hogy Ő a Szentháromságban élő Egy.
    A figyelemhez nyugalom és idő kell, nyugodt életvitel és idő ehhez a megnyugváshoz. Salamon azért építhetett templomot, mert Dáviddal ellentétben, aki mindig harcolt, ő nyugalomban, békességben volt, és nyugodalma által vált képessé a templom építésére.
    Ugyanakkor az sem mindegy, kinek tesszük fel a kérdéseinket - a cikkedben szereplő kisfiú édesapja szólhatott volna Istenhez magához, odafordulhatott volna hozzá, hogy megkérdezze, miért történt vele mindez.

    2 - társadalmi dimenzió: minden egyes megismerési rendszer, értve ezalatt a tudományt, a filozófiát és a teológiát, téved abban, hogy az igazság miként tárul fel az ember számára, ugyanis ha tudná ezt, akkor nem igyekezne folyton-folyvást EXTERIORIZÁLNI, OBJEKTIVÁLNI. Felépíteni különböző gondolati építményeket, emberek egy-egy szűk csoportja által, majd ezt igyekezni ELFOGADTATNI mindenki mással.
    Holott sokkal valószínűbb, biblikus és tapasztalati alapokon is mondható, hogy az igazság és a valóság nem állhat a személyen kívül, hiszen akkor magának a megismerő személynek sem lenne valósága. Az igazsághoz minden egyes embernek mélyen és személyesen kell közelíteni, vele találkozni, és ez csakis egy belső úton tehető meg, a személyes lelki és szellemi életben. Az igazság személyességéről semmi nem mond el többet, mint az, amikor Jézus azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet."
    Az igazság élő, személyes, az ÉN-hez tartozó, és a hozzá vezető ugyancsak személyes úton érhető el, én és én között, sosem tehető objektívvá, külsőleg, mások által meghatározottá. Mindenkinek személyesen kell vele találkozni, és ezt a találkozást nem kerülheti el. Aki pedig azon dolgozik, hogy az előbb leírt objektivált, külsővé tett igazság-megoldó rendszereket hozzon létre, az másoktól veszi el az igazsággal való találkozás lehetőséget; elnézést az erősebb kifejezésért, de meglopja őket.
    És ez, ahogy írtam, mind a tudományra, mind a filozófiára, és mind a teológiára igaz.
    Az egyetlen igazsághoz hű módszer az lenne, ha minden egyes ember megtanulhatná azt, hogyan tegyen szert látó szemre és fülre, illetve nyugalomra és építő kezekre, melyekkel maga is részt vehet a templom építésében. Mindenki hozzájárulhat a maga képességével; ki az ácsmunkát, ki a kőművesmunkát, ki a terítők és szőnyegek elkészítését vállalja magára.
    De azt sugallni, hogy valaki ebből kimaradhat, sőt még csak nem is kompetens rá - hatalmas hiba.
    Ha a legfontosabb kérdésekkel semmit sem tudunk kezdeni, érdemes felülvizsgálni, vajon helyesen közelítünk-e az igazsághoz, amihez mindenkinek mély és személyes köze van, dolga van vele, és ezt fel kell ismernie, és hagyni is kell, hogy felismerhessük.
    Mind a személyes, mind a társadalmi dimenzióban mély változásokat kellene eszközölnünk, és elsősorban belsőleges változásokat, ha komolyan zavar az, hogy nem látunk tisztán.

    VálaszTörlés
  4. Sajnos ezt a kérdést mindig ilyenkor teszik fel, és mindig csak azt a kérdést amire nincs felelet. Miért engedte meg isten a háborút, az Isist a vándorlást, a buszt a halált, a szörnyűséget, a bajt??? és mindig úgy hogy a TE Istened... miért?... Azt a kérdést sohasem teszik fel, hogy amúgy ő maga miért nincs olyan viszonyba vele hogy megkérdezze ő maga... nagyon sok a kérdés, és nagyon kevés a válasz... -kage-

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Azt a kérdést sohasem teszik fel, hogy amúgy ő maga miért nincs olyan viszonyba vele hogy megkérdezze ő maga"

      Kedves kage, a helyzet az, hogy a tapasztalat szerint lehetsz te akármilyen viszonyban Istennel, nem szoktunk választ kapni mégsem a "miért?" típusú kérdésekre.

      Törlés
  5. A legmegnyugtatóbb választ ezekre a kérdésekre számomra épp Jób könyve adja.
    Részben ott, hogy Jób Isten előtt küzd meg a kérdéskörrel -- hogy a sokezeréves történet a mai korban mennyire érthető számunkra és mennyire segít ma, az egy külön kérdéskör lehet --- részben ott, ahogy Isten helyreteszi Jób okoskodó barátait -- ez szerintem ma is elég jól érthető és releváns üzenezttel bír :)

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)