2017. május 7., vasárnap

Ördög és pokol

A pokoltéma nekem eddig valahogy kimaradt. Bloggertársaim közül többen is foglalkoztak az örök(?) szenvedés nehezen elfogadható tanával, és felvázolták a lehetséges forgatókönyveket is. (Lásd például ezt itt.) Nem szeretném megismételni azt, amit kiváló kollégáim leírtak, sőt utolérni sem kívánom nívós bejegyzéseik színvonalát, inkább csak egy érzésemnek adnék hangot, amihez segítségül hívom Görföl Tibor remek meglátásait is.

Viszonylag sok szó esik a keresztény közbeszédben az ember végső állapotairól, azaz az üdvösségről és a kárhozatról egyaránt. Egyesek szerint mindaz a boldogság, ami az embert várja a halál után nagyon hasonlít majd evilági hívő életünkre, csak annak egy még boldogabb és kiteljesedettebb formája lesz, mások szerint viszont gyökeresen másra kell számítsunk ahhoz képest, ahogyan most élünk. A pokolról is vannak álláspontok, ehhez hasonló kettősséggel. Ezek szerint a pokol a már most is tapasztalható szenvedéseink szűnni nem akaró verziója lehet, míg mások úgy vélekednek, hogy a gyötrelem semmilyen formában nem mérhető az itteni küzdelmekhez és jellegében is teljesen más.

Ilyen végletes vélemények tükrében szerintem csak egyet lehet biztosan kijelenteni: hogy senki nem tud igazából semmi perdöntőt mondani. Talán egyetlen, de nagyon fontos momentum van, amiben a többség egyetért: akár a mennyről, akár a pokolról is van szó, mindkét állapot a klasszikus szemlélet szerint visszavonhatatlanul végérvényes. A földi élet ebből a szemszögből nézve gyakorlatilag lezsugorodik egy emberi döntésre, ami az adott személy saját, végső sorsát illeti, hogy akkor odafent vagy odalent kívánja eltölteni az örökkévalóságot. A keresztény hagyományban Görföl szerint gyakori vélekedés volt, hogy az üdvözültek esetében az isteni irgalom, a kárhozottak esetében az isteni igazságosság érvényesül, s így kerülnek helyre a végső egyensúlyok. Ám elődeink különbséget tettek a negatív poema damni és a pozitívnak számító poema sensus között is: előbbi az Istennel való boldogító egység hiányára, utóbbi pedig a konkrétan elszenvedett kínokra utalt. Sőt, sokáig még azt a meggyőződést is magukénak vallották, hogy az üdvözültek boldogságát fokozni fogja a kárhozottak kínjának szemlélése, mert abban Isten diadalát fogják meglátni. Ma mintha éppen az ellenkezőjét hallanám ennek a gondolatnak, amikor azt mondják, hogy nem lehet élvezni az örökkévaló boldogságot abban a tudatban, hogy van akárcsak egyetlen pont is a végső valóságban, ahol örök szenvedést élnek át egyesek

Mindebből az látszik, hogy a pokolról alkotott képzeteink szüntelenül változnak, ezért ez engem legalábbis óvatosságra int, hogy bármelyik álláspont mellett végleges döntést hozzak. Az azonban biztos, hogy manapság a pokol botrányos kérdésnek számít. A nem hívők szemében szimpla babona, amely itt maradt velünk a középkorból, a hívők egy része szerint pedig morálisan elfogadhatatlan, hogy akárkit is örökké tartó szenvedéssel sújtson Isten - bármit is követett el földi élete során. Ördög és pokol - nehezen tudunk mit kezdeni velük.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy ne csak a poklon "akadjunk fent", hiszen ha az örök kárhozatot nehezen emészthetőnek tartjuk, akkor az örök üdvösséget is annak kellene gondolnunk! Elvégre ha igazságtalannak tartjuk azt a gondolatot, hogy az ember a rossz tetteiért vég nélküli büntetést kapjon, akkor azt is fair hozzátenni, hogy nem tudunk elegendő jót művelni sem a vég nélküli boldogság kiérdemléséért. Miért hallani mégis csak az örök pokollal szembeni érvekről? Miért nem tiltakozik valaki az örök jutalommal szemben? Miért csak az univerzalizmus létezik, amely mindenki végső üdvösségét vallja?

Karl Rahner azt írja, nem igaz az, hogy az időtlen boldogság (üdvösség) ugyanúgy jelenik meg a hit perspektívájában, mint az időtlen boldogtalanság (kárhozat). Mert Isten és az isteni boldogság az elsődleges perspektíva, azaz ez az alapvető, az eredendő állapot - míg az elveszettség, a boldogtalanság, és végső soron a pokol csak bizonyos körülmények között adódó és ebből levezethető másodlagos valóság. A jó és a rossz, az üdvözítő és kárhoztató tehát nem egyszerűen párhuzamos és végképp nem egyenrangú kategóriák a keresztény hitben. Azt, hogy az örök szenvedés és az örök jutalom nem egyenrangúak, jól kifejezi az a tény és egyházi gyakorlat is, hogy míg bizonyos emberekről az egyház teljes bizonyossággal kijelenti az üdvösségüket (eltekintve most attól, hogy ez jó vagy rossz, igazat mond vagy téved), a kudarcot, a sikertelenséget és a kárhozatot senkiről sem szokták mondogatni hasonló ünnepélyes formában. Hivatalos szentek léteznek, míg hivatalos kárhozottak nincsenek az egyházban.

Ha tudható, hogy egyesek haláluk után pozitív végállapotba jutottak, miért nem tudható, hogy mások a pokolba kerültek? Itt és most nem azt szerettem volna kiemelni, hogy az egyháznak igaza van, amikor ilyen dolgokat kijelent, és arra sem szeretnék bátorítani senkit, hogy akkor kezdjen hozzá az elkárhozottak megnevezéséhez. Csupán egy olyan gondolkodásmódra akartam célozni, amelyből világosan látszik, hogy természetünknél fogva az élet pártján állunk és azt kötjük össze az örökkévalósággal, míg a másik lehetőséggel szemben ösztönösen berzenkedünk és hallgatásunkkal foglalunk állást vele szemben. Az elkárhozottak emlegetésétől azonban valószínűleg teológiai okok miatt is visszariadunk. Ugyanis riasztónak tűnhet az a lehetőség, hogy egy embernek van elég ereje Isten tervének megakadályozásához. Márpedig ha Isten azt akarja, hogy minden ember az üdvösségre eljusson, a pokolba kerülőkben azonban nem érvényesül ez az isteni akarat, akkor úgy tűnhet, hogy az elkárhozottaknak volt elég erejük Isten elképzeléseinek meghiúsításához? Erre a kérdésre persze lehet a szabad akarat tanával felelni, az ilyen válasz ugyanakkor könnyen kikezdhető. Mindenesetre ideillőnek érzem még Szent Ágoston szavait, aki már az ókor végén hangsúlyozta, hogy "nem rosszal sújtja Isten a bűnösöket, hanem a saját rosszaságuknak engedi át őket", vagyis a pokol mint olyan, bármeddig tart is, emberi döntés következtében és emberi döntés megpecsételődéseként jön létre. Ez persze korántsem tesz pontot a mondat végére, és az emberben a kérdőjelek mellett ott marad egy kellemetlen érzés az egésszel kapcsolatban. Úgy látszik, a pokol már csak ilyen.

3 megjegyzés :

  1. Én nagyjából Ágostonnal értek egyet, hozzátéve, hogy a kárhozat nem kutatható terep. Jézus a földi igazságtalanság következményeként említi, de nem részletezi. Ahogy a munkásokra zuhant torony esetében is tévútnak nevezi annak vizsgálatát, hogy vajon mit követtek el az illetők vagy a szüleik, amiért rájuk esett. (És ha nem követték volna el, akkor nem esett volna rájuk? Erre nincs válaszunk. Szálljunk magunkba, és figyeljünk Istenre, ez a megoldás – mondja Jézus.)

    A kárhozat összeegyeztethetetlen a végtelen jósággal, így tisztán filozófiai alapon arra juthatunk, hogy nincs Isten által kirótt kárhozat. De akkor mi van a gazdag emberrel, aki elhanyagolta Lázárt? Szerintem az, hogy a történet a jövőbeni földi Lázárok segítéséről szól, és nem a gazdag ember halála utáni sorsa benne a lényeg, az nincs árnyaltan kifejtve. Mindössze illusztrálja a földi etika szükségességét.

    Vagyis a kárhozat haszontalan gumicsont, a lényeg a földi igazságosság. Aminek egyébként már a földön is van haszna, még akkor is, ha az ember nem erre a haszonra hajt.

    Összefoglalva: ha igazságosan viselkedsz a földön, és nem követeled az azonnali ellenszolgáltatást, NAGYON JÓ LESZ NEKED. Ha igazságtalanul viselkedsz, NAGYON ROSSZ LESZ NEKED. Ennyit lehet biztosan tudni, Jézus mindössze ennyit árul el.

    VálaszTörlés
  2. Attól tartok, hogy akár humánus, akár nem, a pokol és a gyehenna létezése szerves része a képnek.

    "Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett."

    A történet szerint a világ mostani romlottsága, és minden rossz, ami Isten eredeti tervével ellentétes, alapvetően a bukott angyalok és az őket vezető Sátán (Lucifer/kígyó/sárkány) tevékenységére vezethető vissza. Énok könyvéből (amelyet természetesen nem gondolok kanonikusnak, de a korabeli gondolkodás megértése miatt érdekes) megtudjuk, hogy Isten az emberiséget félrevezető bukott angyalok számára egy tüzes helyet (tűz tava) hozott létre, ahova büntetésként bezárta őket (ebből a gondolatkörből származhat az "örök tűz, a mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett" - hiszen az ószövetségben egyébként nem nagyon olvasunk ilyesmiről, pedig a nem igazán túlmagyarázott utalásból világos, hogy ez egy akkoriban ismert koncepció volt). Szintén Énok könyve szerint ezek a lázadó angyalok felelősek azokért a rossz, Isten teremtett rendjével ellentétes dolgokért is, amelyeket az emberiségnek megtanítottak, és az emberek gyakorolnak. A kirajzolódó kép alapján mindazok, akik a bukott angyaloktól eltanult bűnökben járnak szintén osztozni fognak ugyanabban a büntetésben, amely ezeknek a gonosz lényeknek az osztályrésze.

    A leírás alapján (ha az Énok könyvét figyelembe vesszük), ráadásul nem megsemmisülésről van szó (vannak olyan keresztény irányzatok, amelyek az örök szenvedés helyett a megsemmisülés mellett teszik le a voksukat, mint "humánus" alternatíva, és egyébként erre is lehet egész jó érveket találni), hanem konkrétan ezek a lények ott szenvednek a tűzben vég nélkül (ráadásul Isten elég szigorú volt hozzájuk, hiszen a történetből az derül ki, hogy előtte kegyelemért esdekeltek - Énok közbenjárását kérve -, mire Isten kb. közölte velük, hogy "no mercy, nektek kampec"). Mindezek alapján logikus az az elképzelés is, hogy a sorsukban osztozó emberek helyzete is azonos (tehát nem megsemmisülnek, hanem velük szenvednek).

    Erre a témára egyébként az ószövetség is utalgat (bár kissé homályosan, lásd zsolt. 82), az újszövetség pedig egyértelműen ír róla - kilátásba helyezve azt, hogy a most a világ felett uralkodó, és még szabad lábon lévő lázadó szellemi lények (ezek a páli fejedelemségek, hatalmasságok, amelyek le vannak már fegyverezve) sorsa is hasonló lesz. Jézus természetesen azért jött, hogy ebből az ítéletből kiutat adjon az embereknek, valamint végleg megpecsételje a lázadók sorsát.

    Én ezzel nem akarok állást foglalni a kérdésben, pusztán azt akarom érzékeltetni, hogy a második templom idejében élő zsidók, valamint a korabeli keresztények kb. így látták a dolgokat (látjuk a szinte magától értetődő allúziókat ezekre a dolgokra, valamint ezt tükrözik a kortárs apokaliptikus és egyéb írások is). Számomra kérdés, hogy nekünk van-e okunk valahogy máshogy látni mindezt. Érdekes dolgok ezek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van is, meg nincs is okunk ezeket másként látni.

      Van: filozófiailag egyáltalán nem így néz ki a helyzet. (Persze filozófiailag a spanyolnátha vírusa egy cuki kristályszerkezetű apróság, a kígyóméreg egy velünk inkompatibilis fehérje, az atomrobbanás utáni sugárfertőzés meg mindössze RNS-re darabolja a DNS-ünket.)

      Nincs: etikailag nagyon praktikus látásmód Jézus tanítása, mert kijön belőle az a földi viselkedés, ami a közjót szolgálja hosszú távon, globálisan. Az „igazság”-nak ezt a típusát funkcionális igazságnak nevezzük, mert hűvös technikai nézetben nem pontos, viszont a mi életünkben úgy működik, ahogy kell, kiváltja belőlünk a megfelelő viselkedést.

      Persze csak addig, amíg a funkcionális (földi) oldalra figyelünk, vagyis Lázárra, és nem a gazdag ember sorsából gründolunk teológiát. Őszintén: nem tudjuk, hogy a pokol meleg-e, hideg-e, pláne hogy van-e tisztítótűz és milyen, stb. Dante idejére már túlmentek minden határon, a funkcionális igazság diszfunkcionálissá vált, pl. erre mutatott rá érvényesen a felvilágosodás.

      Csak aztán a „felvilágosodás”-ról is kiderült néhány felvilágosító dolog, ami szerint elég sötét és ártalmas.

      Összességében: jól tesszük, ha komolyan vesszük mindazt, amit Jézus a földi igazságtalanság következményeiről mond.

      Utógondolat: Jézus idejében az volt segítségre szoruló koldus, akit ma súlyos fogyatékossággal élőnek nevezünk. Nem volt még számukra kifejlesztett szakellátás, mint a mai keresztény alapú társadalmakban. A többiek mind dolgoztak, a hajléktalanságot nem tűrték meg, nyugdíjasok sem voltak. Vagyis a szociális érzékenységet nincs okunk irreális végletekig fokozni, Jézus példája alapján elég lenne az objektív okból dolgozni képteleneket segíteni. Nem csak a poklozással, hanem a vérző szívvel sürgetett demagóg jótékonykodás terén is hübriszesen viselkedünk.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)