2019. március 13., szerda

A keresztények és a hazaszeretet

Holnapután jön egy nemzeti ünnep, amiről mindannyian tudjuk, eredetileg fontos dolgokról szólt. Most azonban nem szól semmi másról, mint politikai érdekekről, hatalmi villongásokról és propagandaüzenetek kommunikálásáról. Magyarországon nincs vállalható patriotizmus, csak ennek vadhajtásai vannak. Lehet, hogy újra kell tanulnunk, mit jelent szeretni a hazánkat anélkül, hogy ezek valamelyikébe belecsúsznánk - és ebben talán a Szentírás is segíthet.

Mint minden átlagember, én is belehallgatok, belenézek és beleolvasok a napi hírekbe - és persze sokakhoz hasonlóan elborzadok attól, amit ott találok. Amikor egy-egy nemzeti ünnepünk közeledik, akkor sokakban hirtelen felerősödnek a nemzeti érzések, néhány napig sokan nagy hazafiak lesznek, és a magyar nép hihetetlen nagyságát hangoztatják. Persze mindez csak a cukormáz, a smink, ami elfedi a valódi mögöttes szándékot: amikor egyik vagy másik párt politikai megmozdulásokra, tüntetésekre, propagandaszólamok szajkózására toboroz hallgatókat a saját tömegrendezvényéhez, azt én nem tudom sem ünneplésnek, sem hazaszeretetnek nevezni - az tisztán csak kampány és kész. Úgy látom, Magyarországon kétféle érzület létezik a nemzeti ünnepek és úgy általában a nemzeti érzések kapcsán. A magyar emberek jó része magasról tesz az egészre, a kérdés egyáltalán nem számít neki. Ha valamit mégis ünnepel ilyenkor, az csupán annyi, hogy legalább egy nappal kevesebbet kell bemenni dolgozni. A másik oldalon pedig a gyakran szélsőségesen nacionalista, magyarkodó vagy éppen politikai táborok szekerét toló emberek állnak, akik sokszor végletekig idealizálják a történelmi múltunkat.

De létezik-e normális hazaszeretet? Mit jelentene a szó nemes értelmében szeretni egy hazát?

Meggyőződésem szerint van ilyen, és ezt többek között a zsidóságnak saját országához való bizonyos hozzáállása is példázza. Aki olvassa a Bibliát, az nehezen tudja nem észrevenni, hogy főleg az Ószövetséget mennyire átszövi a hazaszeretet: újra és újra előkerül milyen fontos az a sorsközösség, amelyben a zsidóság együtt éli meg az életét, a kudarcokat és a sikereket egyaránt. Az igazi csapás és csaknem feldolgozhatatlan krízis pedig értelemszerűen az, amikor mindenki fogságba kerül és majdnem megszűnik az egész nemzet. Bizonyos bibliai szakaszokból még azok a heves érzelmek is visszacsengenek, melyeket egy zsidó érzett, amikor Babilonban éneklésre kényszerítették őket, illetve amikor a fogságból hazatérve felépült a városfal és az új templom - ami szinte eksztatikus örömet okozott. Azt mondani sem kell, hogy a diaszpórában élő zsidóság számára a hazaszeretet volt az egyik legnagyobb erény, és a Talmud maga is tartalmaz számos erre vonatkozó passzust, megjegyzést, felszólítást. "Imádkozz a királyság jólétéért, mert ha az nem volna, az emberek egymást elevenen lenyelnék" - írja például az Ábót III.2 része arra utalva, milyen fontos maga a rendszer, ami egyben tartja az országot. 

Röviden tehát azt mondhatjuk, a zsidók tudták szeretni a saját hazájukat, ez nem is kérdés, de mitől volt normális ez a szeretet, és (jó esetben) miért nem csúszott át nemzetieskedő patriotizmusba? Tudjuk, hogy a zsidóság is követett el hibákat a hazaszeretet kérdésében, mégis van egy olyan jelenség, ami számomra azt mutatja, hogy konstruktívan voltak képesek megélni a maguk helyét a világtérképen. Ezt furcsa módon főként az olyan bibliai versekben látom, melyek nem igazán a hazaszeretetről szólnak, hanem pont a más nemzetekhez való normális viszonyról. Így például maga Isten mondja a zsidóknak, hogy amikor nem a saját földjükön vannak, akkor is fáradozzanak az adott város és az ország jólétén (Jer 29,7), engedelmeskedjenek a vezetőknek és királyoknak. Ehhez hasonlót kér Pál apostol is a Római levél 13. fejezetében a rómaiak elnyomása alatt élő keresztényektől. No és persze a Talmud is több helyen beszél arról, hogy "Úgy fogd fel annak a helynek, ahol laksz, az érdekeit, mint a saját magadét." Persze erre lehet mondani, hogy itt egyszerű alkalmazkodásról van szó a túlélés érdekében. Lehet azt gondolni, hogy csakis azért kellett szeretni az idegen népeket, mert adott esetben ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nemzet ne szűnjön meg létezni.

Az biztos, hogy erről is szó van - a zsidóság történelme bizonyos értelemben sokszor másról sem szólt, mint útkeresésről a túlélés érdekében. Ám ahogyan az Ószövetség narratívája halad előre a maga medrében, kiderül hogy a többi nemzet valóban fontos Istennek, és nemcsak Izrael túlélése miatt: önmagukban is számítanak. Ézsaiás még arra is "vetemedik", hogy meglobogtassa a gondolatot, miszerint Egyiptom és Asszíria - ez a két brutális ellenség - végül szerethetőnek bizonyul majd Isten számára az idők végén - ráadásul e két nagyhatalom mellett Izrael csupán harmadikként fog ott állni a színpadon.

Összegezve tehát, ami szerintem a normális és vállalható hazaszeretet egyik fontos jellemzője, hogy az ember úgy szereti a saját nemzetét, úgy tevékenykedik az érdekében és úgy látja annak értékeit, hogy közben ez a szeretet harmonizál a többiekkel, vagyis más népekkel és etnikumokkal. Egyszerűbben fogalmazva, a normális hazaszeretet nem exkluzív, hanem inkluzív, és úgy irányul a haza felé, hogy közben nem néz le másokat. Ha másokkal nem vagyunk jóban, igazán magunkkal sem leszünk. Mintha ez összecsengene a szeretet gyakorlásának azzal a módjával, amiről a nagy parancsolat is beszél: "szeresd felebarátodat, mint magadat".

Nos, pontosan ez az, amit sokszor egyáltalán nem tapasztalunk Magyarországon. A magyarkodás egyik tipikus sajátossága, hogy egyrészt bőven magasabbra emeli a magyarságot annál, ahol a valódi helye van. (Ennek a szélsőséges eltúlzásai, hogy szinte már mi vagyunk a kiválasztott nép (és természetesen Jézus is magyar volt), a történelmünk csupa dicsőséges eseményből áll - ahol pedig sújtott bennünket a sors, ott sem mi voltunk felelősek, hanem mindig a többiek.) Másrészt ennek az erős nacionalizmusnak tipikus jellemzője, hogy úgy szereti a magyar népet, hogy közben hajlamos lenézni más népeket - akik adott esetben már-már az ellenségeink, akik a mi életünkre törnek, elveszik a munkánkat és megerőszakolják az asszonyainkat. Ez a szeretet tehát nem befogadó, hanem alapvetően elutasító és kizárólagos, amivel csak önmagunkat szeretjük, felebarátunkat már nem. Úgy akarja növelni a nemzet nagyságát, hogy inkább a többieket kicsinyíti maga mellé - így a saját népünk fog nagyobbnak és erősebbnek látszani. Erre a képzetre telepednek rá a politikai szereplők szólamai, akik ezt a kifordult hazaszeretetet a saját szekerük előremozdításának eszközeként használják, érzelmi manipulációként.

Nem csodálom, hogy ehhez a csomaghoz így sokaknak nincs kedve. Nagyon nehéz egy ilyen vastag réteg alatt megtalálni mindazt, ami a kiegyensúlyozottabb viszonyulást lehetővé teheti. Nekünk hívőknek pedig szerintem kettős felelősségünk van ebben a kérdésben: egyrészt ne váljunk magunk az egyoldalú viszonyulás támogatóivá, másrészt a hazaszeretetet fémjelző magatartást ne a politikai térből merítsük, hanem a Bibliából. Főleg úgy, hogy egy keresztény "kettős állampolgár" a Szentírás szerint, hiszen nemcsak saját országához, hanem Isten Országához is tartozik.

15 megjegyzés :

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. "Franciaországot lehet szeretni a dicsőségéért, ami látszólag örök életet biztosít számára térben és időben. De lehet szeretni úgy is, mint ami elpusztítható, hiszen földi dolog, s ami ezért csak még értékesebb.

    E kétféle szeretet gyökeresen különbözik egymástól; ráadásul valószínűleg még összeegyeztethetetlenek is, jóllehet nyelvileg nem teszünk különbséget közöttük. Akik a második módon szeretik hazájukat, kényszerből használhatják az elsőhöz tartozó szavakat is.

    A keresztények számára egyedül a hazaszeretet második módja megengedett, mert egyedül az tükrözi a keresztény alázatot. Egyedül az kapcsolódik ahhoz a típusú szeretethez, amely méltó a valódi szeretet elnevezésre." (Simone Weil)

    forrás: https://vigilia.hu/regihonlap/2003/8/weil.htm

    VálaszTörlés
  3. A hazaszeretet pont olyan, mint az egyén helyes önszeretete: akkor jó, ha pozitív, konstruktív magabiztossághoz vezet.

    A világot ill. az emberiséget csakis önmagunkon, családunkon, szűkebb és tágabb közösségeinken, nemzetünkön, kontinensünkön át lehet helyesen szeretni. Aki megpróbálja átugrani valamelyik fokozatot, az nem tudja jól szeretni az emberiséget sem. Szerintem ma inkább ez a probléma, mint az eltúlzott hazaszeretet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, én is sokkal inkább a gyökértelenséget tapasztalom.

      Kíváncsi vagyok, Sytka, a motivációdra: Miért is írtad meg ezt a posztot?

      Törlés
    2. Kedves Mária, a posztot azért két okból írtam meg, melyek az elmúlt napokban hatásként mintegy utolértek engem. Egyrészt olvastam-hallgattam mindenféle műsort, ahol vagy a kormány, vagy az ellenzék tagjai szólítottak fel aktivitásra, mondván "ünnepeljünk együtt" (értsd: gyertek el a mi tömegrendezvényünkre, ahol megmondjuk mi az "igazság"). Másrészt az én kedves nagylányom vetette fel a témát (mivel éppen a rendszerváltásról tanulnak a gimiben), hogy Magyarországon mennyire nem tudnak ehhez a kérdéshez jól viszonyulni az emberek. Örülök, hogy ő is észrevette! :-)

      Törlés
    3. Én mindkettőt tapasztalom: a gyökértelenséget is, valóban. De nekem valahol az is gyökértelenség, amikor valaki magyarkodik: az ugyanis nem igazi gyökér, hogy egy nem létező, dicsőséges múltat emlegetek, illetve politikai pártok szólamait köhögöm fel.

      Törlés
    4. Figyeljük meg, hogy a világ legtöbb népe egyszerűen O.K-nak és evidenciának veszi, hogy az, ami. (Miért, mi más lenne?) Szerintem ez a bevett legjobb gyakorlat, amihez célszerű felzárkózni.

      A pártprospektusok engem is bosszantanak, de erre a közjó a megoldás: foglalkozzunk a közjóval (mint hasznos intuitív elvont fogalommal), és közben akár meg is haladhatjuk a pártprospektusok színvonalát. Ahogy én látom, a pártprospektus csak annak jut jobb híján, aki makacsul nem hajlandó a közjóval foglalkozni. (Párhuzam: nincs hírvákuum; aki komoly hírt nem hajlandó olvasni, az a pavlovi szintű bulvárhírekre ítéli magát.)

      Törlés
    5. Laci, egyetértek, foglalkozzunk a közjóval. Ki mondja meg, mi a közjó?

      Törlés
    6. A gyökértelenség és a délibábos alapokra építő, túlhajszolt magyarkodás egy tőről fakad: a 20. század elég rendesen megtépázta a magyarság gyökreit, elvágta a már amúgy is sorvadozó gyökerek nagy részét. Egy ilyen helyzetben érte a magyarságot a rendszerváltás, amivel ránk szakadt egy bizonyos fajta szabadság, miközben az aktuális gazdasági-politikai zűrzavar és kilátástalanság miatt még jobban felerősödött az elnyomottság, mellőzöttség, lenézettség érzése. Ennek ellenében törtek fel elemi erővel a nemzeti érzések, amiknek a hátterében elsősorban nem a klasszikus nacionalista gondolat állt, hanem az, hogy ki kell törnünk valahogy ebből az évszázados elnyomott, ellehetetlenített állapotból, ami akkor nagyon sokak számára meghatározó életérzés volt. Persze kezdettől fogva voltak ennek bőven vadhajtásai, de a rendszerváltás utáni időszak állapotait tekintve indokolt és szükséges is volt, hogy mindezek előtörjenek. Én személy szerint nagyjából a 2000-es évek második feléig szimpatizáltam ezzel a "nemzeti mozgalommal", bizonyos vadhajtásoktól eltekintve magaménak éreztem az elképzeléseit és mindenekelőtt teljes mértékben elfogadtam a létjogosultságát az adott körülmények között. Ezt még ma is így gondolom. De a 2000-es évek közepétől kezdődően ezt a mozgalmat és szellemiséget a Fidesz (egyébként tagadhatatlanul ügyes politikával és kitartó munkával) becsatornázta magához és lassanként kiszorított minden mást erről a terepről, ami nem az ő érdekeit szolgálta. Most itt tartunk, a "nemzeti ügy" részben okafogyottá vált, részben egy párt csapdájában vergődik.
      Az egészséges nemzeti érzéshez meg egészséges ország kell, szerintem csak ennyi a titka.

      Törlés
    7. Sytka: "Ki mondja meg, mi a közjó?"
      - Pl. te. És bárki, aki felelősen hozzászól. Ez egy intuitív fogalom, mint hogy "menjünk moziba, nézzünk meg egy jó filmet" - "Jó, de ki mondja meg, mi a jó film?" - "Te, meg én, meg akinek kedve van hozzá." Ha így diskurálunk, a "jó film" tökéletes definíciója nélkül is jobb filmet fogunk látni, mint ha elakadunk azt ismételgetve, hogy "senkinek nincs joga megmondani, hogy mi a jó film".

      Discipline: "lassanként kiszorított minden mást erről a terepről"
      - Szerintem ez nem dokumentarista olvasata a történteknek. Valójában az a helyzet, hogy a közös ügyeinkkel senki más nem foglalkozik érdemben, így egyszállítós tender alakult ki, ami nem egy szállítóra van kiírva, de hiába nyitott a lehetőség, csak egy szállító mutat érdeklődést.

      Megelőzve a logikus kérdést, hogy "és mi a tender specifikációja, amire csak egy szállító jelentkezik?": a tenderben kiírt feladat "a közösségünk egésze számára sokgenerációs fenntartható jólét peremfeltételeinek kialakítása célzottan erre irányuló közpolitikai döntésekkel".

      A tender mindenki számára nyitott, akár több száz párt jelentkezhet. Én is fájlalom, hogy csak egy érdemi jelentkező akad, és szeretnék többet látni. Ha nagyobb lenne a verseny, megkövetelhetnénk, hogy a szállított megoldás ne csak működjön így-úgy, döcögve, kézivezérelve, sok negatív mellékhatással és hatékonytalansággal, hanem a hatékony és eredményes működés mellett még design-os, stílusos, trendi és cool is legyen. Ha ez utóbbi vágya indította Sytkát a poszt megírására, akkor egyetértek, bennem is van ilyen vágy.

      Törlés
    8. Vértes Laci: Te is nagyon jól tudod, hogy ez a hasonlatod hol sántít leginkább: ha az az egy szállító határozza meg nagy részben a tender feltételeit, akkor a többieknek nem sok esélye lesz, még akkor sem, ha jó ajánlatuk lenne. Más kérdés, hogy a többi jelentkező sem igazán jó ajánlattal, sem feddhetetlen szállítói múlttal nem rendelkezik.

      Törlés
    9. Nem érzem, hogy sántítana ott, ahol szerinted: a választó dönt arról, hogy mire van kiírva a tender. Nem tudatosan dönt persze, hanem a lelke mélyén, de végül a specifikáció szerint szavaz.

      A Fidesz szerintem komoly háttérlabort üzemeltet, ahol erre a lélekmélyi intuitív közjó koncepcióra gyúr, miközben a nyilvánosság előtt minimális szó esik róla. A többi párt mind mással foglalkozik, és ezért esik arcra. Ha így folytatja, még sok arcra esés várható. Pedig a "közjó" elég nyilvánvaló értékelési szempont annak, aki "közhatalom"-ra pályázik.

      Én komolyan azt gondolom, hogy az ellenzéknek alapvetően a közjóval kellene barátkoznia ahhoz, hogy egyszer sikerüljön áttörnie. A hatalomátvételnek nem külső, hanem főleg belső (közjóhiány formájú) akadálya van.

      (Mellesleg: a tegezéssel semmi gondom, de a komoly diskurzushoz szerintem jobban illik, ha Lászlónak szólítatok. Néha nekem is kedvem lenne becézni egyes kommentelőket, de megtartóztatom magam.)

      Törlés
    10. Rendben, László, de előbb is szólhattál volna, elvégre már évek óta itt Lacizunk... :)

      Törlés
    11. Csatlakozom, elnézést a "Lacizásért", nem gondoltam volna (így virtuálisan ismerve), hogy ez probléma. Maradjunk akkor a Lászlónál!

      Törlés
    12. Sytka, semmi gond, te legalább ismersz valakit, akitől hallottad, hogy az off-line világban így szólít. Ott ez rendben is van, bár nem feltétlenül egy vitafórumon.

      Az online világ annyiban más, hogy egyrészt nem ártana vállalni magunkat, és nem bújni fedőnevek mögé, másrészt jó lenne komolyan is venni magunkat és egymást – ez használ a színvonalnak.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)