2019. április 19., péntek

Miért lett sikeres a kereszténység (3) - az üldözött hívők

Mindenki tudja és valószínűleg mindenkiben kialakult egy kép is arról, hogy a Krisztust követő első századokban keményen üldözték a keresztényeket. Ez nem is lehet kérdés. Az viszont már kérdés lehet, hogy ez az üldözésekről bennünk kialakult kép mennyiben felel meg a valóságnak? És mi köze mindennek a kereszténység sikeréhez?

Az általános meggyőződés szerint egészen a Constantinus császár által kiadott ún. Milánói ediktumig (313) az első keresztényeket ádáz és kegyetlen üldözés érte. Sokukat oroszlánok elé vetették, másokat egyszerűen legyilkoltak, mert nem mutattak be áldozatot a császárnak. A keresztények összeszorított fogakkal a föld alatti katakombákban bujkálva tartották az istentiszteleteket, és minden fenyegetés ellenére is bátran kitartottak a hitük mellett.

Nos, ez a klasszikus-romantikus kép az, amivel ma leginkább lehet találkozni az egyházban. Nagyjából valahogy így képzeljük el legtöbben az első hívők átlagos életét, mielőtt Constantinusnak hála a kedélyek lecsillapodtak volna. És aminek így, ebben a formájában nem sok köze van a valósághoz. Az igazság ugyanis az, hogy az első 300 évben a kereszténység nem szenvedett egy állandó, megszakítás nélküli és véresen erőszakos üldözéstől. Sőt, egészen a 3. század közepéig törvényesen működhetett. A hívők nem bujkáltak, nem gyilkolták halomra őket, és többnyire teljesen hétköznapi, átlagos életet élhettek - valamint a katakombákba sem az üldözés miatt mentek le.

Félreértés ne essék: természetesen ez nem azt jelenti, hogy a keresztények élete könnyű lett volna, ahogy azt sem, ne üldözték volna őket!

Nem a tények tagadásáról van szó, hanem azok tisztázásáról, vagyis a tisztánlátásról. Konkrétabban: a legdrasztikusabb üldözések Kr.u. 250-ben, 257-58-ban és 303-313-ban zajlottak, néha császári (Nero, Marcus Aurelius, Decius, Valerianus, Dioclecianus) támogatással. És az is igaz, hogy ezek az üldözések néha egészen bestiális formákban valósultak meg. A hívőket ostobaságokkal vádolták, miszerint ateisták, csecsemőket esznek és orgiákat szerveznek. Ám minden durvaságával és a mártírok elismerésre méltó kitartásával együtt is rettentő túlzás úgy lefesteni az első három évszázadot, mintha az egy megszakítás nélküli, vérzivataros időszak lett volna az egyház számára, ahol halomra gyilkolták volna a hívőket. De egyáltalán, miért ítélték veszélyesnek a kereszténységet? Nem furcsa ez egy olyan Római Birodalomban, ami megszámlálhatatlan vallási mozgalomnak és kultusznak adott teret? Miért éppen a keresztények hátán csattant az ostor?

Erre persze hívőként szimplán mondhatjuk azt is, hogy azért, mert ez a világ gonosz és nem akarja elfogadni Krisztus szeretetről szóló tanítását. Nyilvánvaló tehát, hogy azt a mozgalmat üldözik ilyenkor, ami az igazságot képviseli. A helyzet nem ilyen egyszerű. A Római Birodalomnak és a benne működő számos pogány kultusznak más jellegű okai voltak, és nem a krisztusi szeretettel akadt problémájuk. Lényegében az egyetlen "vád", amit a keresztényekkel szemben fel tudtak hozni annyi volt, hogy a hívők nem akarták káromolni Krisztus nevét - ez pedig azt jelentette, hogy nem imádtak más isteneket Jézuson kívül. Egy pogánynak nem okozott volna nehézséget elfogadni, hogy a keresztények azt imádják, akit csak akarnak: az sem számított bűnnek, ha valaki egy emberi lényt tekintett istennek. A nehézséget az okozta, hogy Krisztus imádása közben megtagadták a többi isten imádatát. (Ezt csakis a zsidóságnak nézték el akkoriban.) De miért számított ez?

Az általános vallási meggyőződés a Római Birodalomban rendkívül sokszínű volt. Mindenki olyan istent imádhatott, amilyet csak akart, és úgy imádhatta, ahogy akarta. Mégis, volt egy közös pont ebben a vallási kavalkádban: mégpedig az a meggyőződés, hogy ha az emberek az isteneiket megfelelően imádják és jól végzik el a kultuszi tevékenységeiket, akkor az garantálni fogja az állam megfelelő működését, no meg a benne élők boldogulását is. Magyarul, az istenek "menedzselik" a Birodalmat, a várost és a családokat, megakadályozzák a katasztrófákat, és segítséget nyújtanak. Tanácsos tehát jóban lenni velük. A kereszténység ebben a közfelfogásban jelent meg, és elkezdte az exkluzivitásával ellenezni az állam, a város és a család isteneit. A keresztények nem fogadtak el más vallásokat, pláne nem a császár isteni mivoltát. Azt állították, Krisztuson kívül mindenki más tisztelete bálványimádás.

Ez a felfogás a pogány kultuszok követőinek szemében egyet jelentett az istenek megharagításával. Márpedig, ha az istenek haragszanak az egész Római Birodalomra a keresztények kizárólagossága miatt, az sok jóra nem vezethet: akkor egy kisebbségi vallás miatt a többség húzza a rövidebbet. Az ilyen kis szektát pedig addig kell megfékezni, míg nem késő. Ez a logika érvényesült tehát az üldözésekben, és nem is véletlen, hogy számos dolgot próbáltak a keresztények nyakába varrni, ahogy arról Tertullianus híres idézete is tanúskodik:
"Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: "Oroszlán elé a keresztényeket!""
Vagyis minden problémáért, beleértve a természeti katasztrófákat, betegségeket és az éhínséget is, a keresztényeket lehetett okolni - hiszen a hitük kizárólagossága valószínűleg feldühítette az isteneket, akik ezekkel a szörnyűségekkel álltak bosszút. Az üldözések ugyanakkor mégsem jelentették a hit végét, sőt ahogy az előző bejegyzésben említettem, a kizárólagosság és a nehézségek ellenére is konkurencia nélküli térítés együttesen olyan stabil, folyamatos növekedéshez vezetett, amivel az egyház ki tudott tartani Constantinus 313-ban kiadott türelmi rendeletéig. Nagyon sokan úgy gondolják, Constantinus megtérése jelentette végső soron azt, hogy a keresztény hit igazán elterjedhetett az egész világon. De tényleg megtért-e Constantinus és valóban akkora fordulópont volt-e döntése, hogy a kereszténységet támogatja? Ezzel foglalkozom majd a sorozatom utolsó részében.

11 megjegyzés :

  1. Kevéssé ismert, hogy Örményországban lett először államvallássá a kereszténység, 301-ben. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Religion_in_Armenia ) Constantinus koppintott, és nem kitalált. Valójában az örmény hivatalossá tétel szerepét kellene vizsgálni a kereszténység világvallássá válásában.

    A kezdeti üldözések szerintem is pontatlanul élnek az utókor emlékezetében:
    1. a judaisták kezdték üldözni a szerintük eretnek judaista szektát, és az ApCsel szerint kifejezetten bujtogatták, uszították a közömbös pogány hatóságokat ellenük.
    2. A rómaiak hol a bujtogatás hatása alatt, hol a maguk szép politeista civilizációját, társadalmi rendjét, viszonylagos jólétét féltve léptek fel ellenük.
    3. Ma is pont ez a két ok motiválja a támadókat (judaista szempontból eretnek bolondok + "toleráns" szempontból nem tolerálható az abszolút igényű paradigmájuk). Lásd: kulturkampf és norvég Barnevernet.
    Csak annyiban változott a felállás, hogy időközben a viszonylagos jólét és társadalmi rend alapja a keresztény értékrend lett, vagyis a római kor inspirálta támadások értelmetlenné/kontraproduktívvá váltak. Ma a kereszténység támadói veszélyeztetik a viszonylagos jólétet és közrendet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Constantinus koppintott, és nem kitalált."

      Ha itt arra gondolsz, hogy Constantinus "lekoppintotta" az államvallássá tételt az örmény mintából, akkor ez nem igaz: csak Theodosius tette államvallássá a kereszténységet. Cosntantinus nem államvallást csinált a kereszténységből, hanem "csak" preferált vallást.

      Törlés
    2. Köszönöm a pontosítást, ezek szerint Theodosius koppintott, Constantinus csak ihletet merített az örmény modellből.

      Törlés
  2. Az ókor vallási "toleranciáját" teljesen félreértik. Nem arról volt szó, hogy sokféle istent lehetett imádni, hanem, hogy sokféle istent KELLETT imádni. Ők még nem díszletnek gondolták az isteneiket, hanem nagyon is élő, valóságos lényeknek, akit ajánlatos kultusszal és áldozatokkal megtisztelni, hogy ne haragudjanak meg. Az ókori ember, ha új istenségről hallott, valami bizonytalan félelmet érezhetett, hogy azért adni kéne ennek is valamit... Csak éppen a birodalom növekedésével aggasztóan túlszaporodtak a különféle istenek. Nagy megkönnyebbülés lehetett olyan istenről hallani, amelyik "veri" az összes többit, mindenütt ott van, és nem kell végre azon rettegni, hogy megsértettél valami istent, akiről még nem is hallottál.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 'Nagy megkönnyebbülés lehetett olyan istenről hallani, amelyik "veri" '
      - És felszabadítja a rabszolgákat? Szerintem egy ilyen Istenről egyáltalán nem volt megkönnyebbülés hallani, mármint a felül lévőknek.

      Törlés
    2. Kedves Ada!

      Igen, alapvetően erről van szó: nem szabadott csak egyetlen istenséget imádni. Viszont a jelek szerint nem volt nagy megkönnyebbülés a többség számára, amikor hallottak az egy Istenről, mert a monoteizmus gondolata abszolút nem volt magától értetődő, sőt! Éppen ellenkezőleg, pontosan ez indította meg az agressziót a keresztények felé - és persze némelyekben a megtérést is Isten felé.

      Törlés
    3. A judaista Isten Jézus által tanított változatával az is gond, hogy nem kockacukrot, szagos vizet, pukedlit vagy más külsődleges gesztust kér tőled "protekcióért" cserébe (mint egy tipikus politeista istenség), hanem őszinte, belső meggyőződésből fakadó teljes életreformot. Ez pedig, lássuk be, nagyon kényelmetlen elvárás, már-már abszurdul nehéz.

      Törlés
    4. Nem azt írtam, hogy a rabszolgákat "veri", hanem az összes többi istent. Természetesen nem mindenki számára lehetett csak vonzó. Ambivalens volt. Féltek az istenek haragjától, de nagy megkönnyebbülés is volt - annak, aki rászánta magát - nem félni többé, hogy véletlenül magára haragít valami kisistent, akiről eddig nem is tudott, ehelyett egy, istene lett, akinek világos, bár nehéz követelései voltak.

      Törlés
  3. Voltaire-nek van egy írása erről. Érdekesen érvel amellett, hogy nem is volt keresztényüldözés. Amit mi annak tekintünk, az a keresztények által szándékosan kiprovokált büntetés volt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sokan érveltek amellett is (érdekesen), hogy nem is volt kereszthalál, Jézus nem történelmi személy, Istennek nincs is Fia, stb.

      Egyetértesz Voltaire érvelésével?

      Törlés
    2. Sefa: érdekes, amit Voltaire ír. Egyes antiszemita, neonáci emberek szerint tulajdonképpen nem is volt zsidóüldözés Hitler ideje alatt: amit annak tekintünk, az a zsidók által szándékosan kiprovokált büntetés volt.

      Erről ez jutott eszembe.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)