2020. július 12., vasárnap

Ádám, lehelet nélkül

Úgy tűnik a doxológia, avagy ismertebb nevén a keresztény dicsőítés felszálló ágba került Magyarországon. A legújabb történés, hogy a kormány több száz millió forinttal támogatja a "vallásos könnyűzenét", ami persze hangszerek felújítására és vásárlására szolgál. Tudjuk jól, hogy választék is van már idehaza a különféle keresztény fesztiválokból, konferenciákból, összejövetelekből, és néhány éve már díjat is lehet nyerni ilyen zenével Magyarországon. Minden keret egyben van tehát, már csak a lényeg hiányzik, amivel meg lehetne tölteni.

Aki kicsit is tájékozott a "vallásos könnyűzene" kérdésében, biztosan hallott már a Szikra-díjról: az elismerést ötféle kategóriában adja oda a zsűri a legjobb keresztény előadóknak. A díj elnevezése szerintem igen megkapó, hiszen valószínűleg az "isteni szikrára"  utal, arra a földöntúli kreativitásra és ihletettségre, amely olyan a művészetek és ezen belül a zene számára, mint a frissen teremtett Ádám teste számára a belé lehelt élet. Ha Isten nem lehel, Ádám csupán egy test marad, aminek bár így is van köze a Teremtőjéhez, mégis nélkülözi annak elevenségét. A Szikra-díj ennek értelmében annak jár, aki elkapta ezt az isteni szikrát és képes volt azt megjeleníteni az általa írt zenében.

Nos, a keresztény dicsőítés nekem pontosan valami ilyesminek tűnik: olyan, mint Ádám lehelet nélkül.

Az elmúlt nap végighallgattam egy csomó magyar dicsőítő dalt - újabbakat és régebbieket. Talán ha kettő volt közöttük, amire azt tudtam mondani, érdemes is volt meghallgatni. Az összes többiből éppen az hiányzott, amiről az egész műfajnak szólnia kellene: a szikra, a lehelet, az egyéniség, a szellemi inspiráció. A meghallgatott dalok jó része olyan szinten épült rá ugyanarra a sablonra, hogy az még engem is meglepett, pedig nem tegnapelőtt óta vagyok az egyházban. Az volt a benyomásom, hogy mindenki könnyfakasztó himnuszt akar írni, eget-földet megrengető, nagyívű melódiákat, melyek egy édeskés felvezetés után szívszaggató refrénhez vezetnek. Egyfajta kikényszerített katarzis ez, márpedig ilyesmi nem létezik, sem az életben, sem a zenében, s ha valaki mégis ezt erőlteti, az inkább vezeti fásultsághoz az embert, mintsem Isten dicsőítéséhez. A dalszövegnek nevezett közhely-szótárról pedig  már nincs kedvem írni. Őszintén szólva megszoktam, de legalábbis beletörődtem, hogy ez nem lehet másként. A dalok szövegeit lassan egy frappánsan megírt számítógépes algoritmus is készíthetné, afféle doxológia-generátor, aminek csak néhány apróságra kellene ügyelnie. Az egyetlen kérdés inkább ott jelentkezik, hogy mennyire veszik komolyan ezeket a szövegeket azok, akik éneklik? "Érted élek minden nap" - hangzik sokszor több ezer keresztény torkából, akik közül elegendő lenne tizenkettő, aki ezt a kijelentést valóban komolyan veszi, és máris felfordítanának az egész egyházat.

Azt hiszem az igazi, szikrázó és ihletett dicsőítésre nekem maradnak a zsoltárok. De mi van azokban, ami nincs a mai dicsőítésben? Miért érzi azt az ember, hogy a zsoltárosok - még ha ugyancsak alkalmaznak ők is paneleket a szövegeikben - mégis véresen komolyan gondolták, amit megénekeltek? Én azt hiszem tapasztalat van bennük olyan dolgokról, amilyenekről a mai dalszerzőknek kevés. Amikor a zsoltáros háborúról ír, azt szó szerint érti. Amikor betegségről, akkor nem egy nátha gyötörte. Amikor úgy érzi, megmenekült egy élethelyzetből, az egy olyan élethelyzet volt, amiből emberi számítás szerint nem volt kiút. A zsoltáros a saját sorsa csomópontjainál írt dalt, akkor örökített meg valamit, ölte bele a fájdalmát, a dühét, az áldásmondását, örömét vagy éppen még az átkait is, amikor valami nagyon emlékezetes történt vele, amit muszáj volt dalba foglalnia. 

Nem állítanám, hogy ma nincs ilyen, de azt állítom, hogy a legtöbb popsláger-dicsőítésen semmi hasonló nem érződik. Utalva a fentebb megfogalmazott gondolatra, szívszaggató himnuszt igazán csak az tud írni, akinek a szívét valami megszaggatta. Enélkül nem megy. Most a kormány sok pénzt fektet bele a keresztény könnyűzenébe, a keretek adottak, lehet alkotni és létrehozni. De meríteni az ember csak abból tud, amit átélt: az isteni lehelet csak a hiteles életútra épülő művészetet tudja igazán áthatni. Nekem ez hiányzik leginkább abból, amit dicsőítésnek hívnak.

9 megjegyzés :

  1. Nagyszerű elemzés. Nem tudom igazi zenész vagy-e, de ha nem akkor gratuláció a pengeéles meglátásért.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És ha igen, akkor nem jár? ��

      Törlés
    2. Kedves ínyenc, bárcsak zenész lehetnék, irigylem is a zenészeket. :-) A feleségem az, én csak hallgatója vagyok a zenének.

      Törlés
  2. Nagyon talalo iras, remelem sokan olvassak nyitott fullel es szivvel.

    VálaszTörlés
  3. A párom, aki felekezeten kívüli hívő, sok papból azt hiányolja, hogy érezhetően nincs közvetlen saját istenélményük. Még akkor is híjával lehetnek ennek, ha egyébként nem csak "hittanilag helyesen", hanem valóban őszintén, szívből-lélekből-szellemből imádkoznak úgy a szertartások keretében, mint azokon kívül.
    Ha jól értem, a T. Szerző ugyanilyesmit (saját istenélményt) hiányol sok dicsőítő zenészből.
    A probléma valós, legalábbis számomra is "kaptafásnak" tűnik elég sok dicsőítő dalnak a szövege. De ne feledjük: ha a JÓ (!) dicsőítő zene behozza, bevonzza az imaterembe az istenkeresőt, és az istenkereső a szertartáson ott maradva, az ott tapasztaltak rásegítő hatásával megtér, akkor a "sablonos" (de zenész-szakmailag jó) dicsőítő zene igenis elérte a célját!

    VálaszTörlés
  4. Bocs, nem akartam névtelen maradni, nem tudom miért sikeredett így. az "A párom, aki..." kezdetű hozzászólásom, Én, azaz donath.gyula58@gmail.com "követtem el" azt is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gyula!

      Köszönöm, teljesen egyetértek veled. A dicsőítés céljáról írtam már itt korábban a blogban, és valóban, ha eléri a totalitásélményt a dicsőítés, akkor még a sablonossága is megbocsájtható. Ugyanakkor azért mégsem ebbe az irányba kellene haladni, hiszen a normális az volna, ha a dicsőitő dalok szerzői valós dolgokat, istentapasztalatokat, élményeket fogalmaznának meg és nem közhelyekkel töltenének fel a dalokat.

      Törlés
  5. Nem vitatva a kritikádat, annyival azért árnyalnám a képet, hogy szerintem nem volt sokkal jobb sosem a helyzet. Tehát ha megnézel egy tetszőleges régebbi énekeskönyvet, ugyanúgy vannak benne problémás, gyenge énekek bőven. Amik között vannak persze olyan gyöngyszemek, mint pl Spafford éneke (https://en.wikipedia.org/wiki/It_Is_Well_with_My_Soul), amit pontosan a te általad is említett élettapasztalat formált olyan mélyre. Ugyanezt a kritikát elmondhattad volna a popdalok 99%-ról is.

    Annyiban rosszabbodott talán a helyzet, amit a blogkultúra és az internet maga is létrehozott, hogy lecsökkent a belépési küszöb, tehát könnyebben elkezdhet terjedni, megosztható másokkal, egy-egy új ének. Majd az idő eldönti, hogy ezek közül melyik fog többet megérni, mint 2-3 év.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Endre, alapvetően igazad van, de én érzékelek azért egy különbséget - ami egyszerre áldás és átok, ha úgy tetszik. Mégpedig azt, hogy mintha régebben főként azok érvényesültek volna, azok írtak-szereztek zenét, akik ehhez értettek is. Manapság - pont az internetes kultúra határtalansága miatt - mindenki énekelni akar, mindenki úgy véli, tehetsége van a zenéhez. Fű, fa, bokor megy "megasztárnak", színpadra képzeli magát - valójában vágyik az emberek megbecsülésére, a sztárlétre, az önkifejezésre. Én elhiszem, hogy jó érzés, hogy valaki fürdik az emberek figyelmében, isszák a szavait, éneklik a dalait. De ez tehetséget még nem kölcsönöz senkinek. Igen, a világi popzenében sem - habár szerintem ott azért a 99%-nál jobbak a mutatók. A világi zenedömpingben azért vannak műfajok - jazz, pop, rock, metal, techno, stb... - és minden műfajnak kiválóságai. Ezzel szemben a keresztény dicsőítés gyakorlatilag "egyműfajos" jelenség, és tökegyforma, szappanos pop-rockzene az esetek döntő részében. Ez azért is furcsa, mert semmit nem tükröz vissza Isten sokoldalúságából - pont az a zene, ami ugye elvileg Róla és Neki szól...

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)