Normális ember

Ádám, az első ember kerek perec kimondta: nem jó egyedül lenni. Füzes Ádám, a kilépett katolikus pap ugyanide jutott. Ő is úgy érezte, nem jó egyedül, nem jó magányosan megöregedni, némán a falat bámulni a parókián, és úgy leélni az élet hátralévő részét. Huszonkét év papság után feladta szolgálatát, új munkát, társat és fordulatot keres - miközben kitart a hite mellett. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Vagy inkább utáljuk érte? Sokan utóbbira szavaznak.

Az ő szemükben Füzes Ádám egy gyáva ember, hiszen levette a papi reverendát, évtizedekig tartó cölibátus után, és hátralépett a pozíciójából. Hogy adhatta fel a szolgálatát? Mint a híradásokból kiderült, Füzes számos hívő szemében példakép volt, tanárként, papként, lelki vezetőként egyaránt. Esketett, keresztelt, gyóntatott, oktatott az általános iskolában, de főiskolán és egyetemen is. Huszonkét év tele emlékkel, ünnepségekkel, felfelé és lefelé ívelő szakaszokkal - vagyis a szolgálat kavalkádjával, pezsgésével, eseménysodrával. "Micsoda gyávaság kilépni mindebből!" - mondják a hangok.

Szerintem viszont Füzes Ádám pont nem gyáva, hanem bátor. 

Nem elsunnyogott, nem titokban szállt ki, és még csak nem is valamilyen mondvacsinált indok alapján állt félre, hanem volt ereje nyílt levelet írni, őszintén megfogalmazva az érzéseit, a vágyait, a szenvedését és küzdelmét a magánnyal, kilépve ezzel a reflektorfénybe, valószínűleg számítva a repülő kövekre. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki szembesülve a saját határaival úgy döntsön, nem akar egy öreg, kiégett pappá silányodni a jövőben, aki kívülről támasznak tűnik, miközben belül már rég összeomlott. Hiszen akkor épp az a lelki vezető tűnik el a személyiségében, amiért a papi hivatást valószínűleg választotta:

"Negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal. Nem szeretnék egyedül megöregedni. Szeretnék családot, megtalálni a társamat, akivel kölcsönös szerelemben élhetünk. Szeretnék mindazzal a jóval, ami bennem van, mindazzal a tudással, szakmával, amim van, dolgozni, szolgálni: ott, ahol szükség van rá."

Ezek egy érzékeny ember sorai - és valószínűleg nem azért lett pap belőle, mert túljelentkezés volt a hadseregben. Érdekes, hogy erre az őszinteségre és a szó legjobb értelmében vett emberi hangra egyes katolikusok úgy reagáltak, mintha valamiféle szörnyeteg reakcióját olvasnák. Van olyan, aki nemcsak kiugrott papnak, hanem hitetlen, istentelen embernek nevezte. Ugyanez a vehemencia azonban nincs meg ugyanezekben az emberekben a valódi szörnyekkel szemben. Füzes nem azt csinálta, mint a pedofil állatok, akik a templom alagsorában kiskorúakon élik ki az ösztönös oldalukat, hogy aztán egyik plébániáról a másikra tologassák őket. Utóbbiak a sötétben bújnak meg, előbbi pedig kijött a világosságra. Vajon hol állnak azok, akik utálják emiatt?

Az egyébként szimpatikus 777 blog is kissé mintha elvetette volna a sulykot. Bár éppen hogy elhárítani kívánták a Füzes kilépésére érkezett durva reakciókat, véleményem szerint meglehetősen szerencsétlen mondatokat fogalmaztak meg az ügy kapcsán. Olyanokat írtak, mint "nem mi okoztunk kárt az egyháznak" - amivel implicit károkozásként tüntetik fel Füzes tettét -, vagy azt üzenték olvasóiknak: "Ne rajtunk kérjétek számon más rossz döntését" - vagyis Füzes döntése eszerint egyértelműen rossz volt. Persze nem vitatható, hogy lehet a dolgot így is látni, hiszen akinek érték volt Füzes szolgálata, azokat fájdalmasan érinti ez a döntés. Azt is el tudom képzelni, hogy a kitartás feladását látják benne. Ugyanakkor ő valószínűleg boldogabb lesz, miközben őszintébb életet él majd - az állandó paphiánnyal küszködő egyház pedig a közvetlen környezetében újból kapott egy impulzust arról, vajon mennyi értelme van a cölibátus intézményét kötelező jelleggel fenntartania? Merthogy cölibátusban élni is csak akkor van értelme, ha az embert nem emésztik fel a vágyai és összhangban tudja azt megvalósítani saját magával. Biztos vannak ebben jobb és rosszabb időszakok, de ha utóbbi a jellemzőbb, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Akkor az is lehet, hogy az ember nem jó helyen és nem jó pozícióban áll. És akkor muszáj lesz valamiféle megoldást találni, ami egyeseknél sajnos a fentebb emlegetett templomi alagsor is lehet - vagy éppen a kilépés.

Nem kell hőst csinálni Füzes Ádámból, mert attól senki nem lesz hős, hogy elismeri maga előtt a saját vágyait és ennek megfelelően viselkedik. De felháborodottan asztalra csapni és megutálni ezért, az még nagyobb túlzás. Egyszerűen annak kell látni, aki valójában: egy normális embernek.