Az Anyaszentegyház meg az Atya

Philip Yancey az egyik kedvenc keresztény íróm. Yancey saját küldetését egyik könyvében úgy fogalmazta meg, hogy érdeklődése fókuszában az olyan hívő ember áll, aki az egyház minden ballépése ellenére kitart Isten követése mellett. Azt hiszem az elmúlt években jelentősen bővülhetett az író olvasótábora. Kétségtelen: Krisztus szó szerint nem egyenlő az egyházzal. Mindezek ellenére azonban egy vele készült friss interjúban találtam valamit, ami nem hagy nyugodni...

Philip Yancey röviden azt mondta a fent megnevezett interjúban, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel: az egyház hibáiért nem Isten a felelős, az egyházat és Istent próbálják meg egymástól különválasztani. Hozzáteszem, Yancey-ről tudható, hogy egy erősen fundamentalista szellemi háttérből sikerült kitörnie, ahol sokat tapasztalta saját bőrén is milyen hatásai lehetnek a kereszténységen belülről származó nyomásnak. Ám az egyház összes hibája együttvéve sem elég indok ahhoz, hogy az ember kihagyja "a világmindenség Istenével való kapcsolat lehetőségét" - állítja Yancey.

Mindezzel persze tökéletesen egyetértek. Őszintén szólva ha az egyházban kellene hinnem, már rég ateista lennék - és még csak azt sem gondolom, hogy ezzel valami szörnyen meglepő vagy vállalhatatlan kijelentést tettem volna. Mégis, elkapja az embert valamiféle furcsa érzés, amikor azt látja, hogy egy végtelenül tehetséges író arra szerződik, hogy világi emberek előtt az egyházat és az Istent segítsen szétválasztani egymástól. Tudom jól, hogy ez a szekularizálódó nyugati kontextusban szinte alapvonás: az intézményes egyház a tömegeknek taszító, de maga Jézus azért még többnyire szimpatikus. Kicsit profánul fogalmazva, Krisztus még "eladható" az embereknek, de az Anyaszentegyházra magára nem kíváncsiak.

A probléma az, hogy ez a szétválasztás nem igazán fog sikerülni. Isten és az egyház, avagy Krisztus és az ő Teste túlságosan sok szálon fonódnak egymásba. Ha valaki mégis ilyesféle "műtétre" vállalkozik, Szent Ciprián közismert szavai máris felhangosodnak: "akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem Atyja". Opció lehet Jézust az egyházzal együtt elutasítani, vagy éppen Jézust és az egyházat együtt elfogadni. De olyan biblikus választás szerintem nincs, miszerint  Jézus kell nekem, de az egyház nem.  Hát bizony kérem, itt valamiféle "szent árukapcsolásról" kell beszélnünk, és épp elég baj volt abból, amikor egyesek ezt a szétválasztás nagyon komolyan vették, például megpróbálták a "történeti Jézust" elkülöníteni a "hit Krisztusától" - töménytelen sületlenségeket összehordva. Az olasz teológus-vallásfilozófus Romano Guardini úgy fogalmazott, hogy annyiféle nézet és felfogás van már Krisztusról, hogy nehéz eltalálni az igazihoz. Amellett, hogy minden világvallásnak van egy képe Jézusról, létezik egy posztmodern, mindenkit szerető, mindenkit elfogadó verzió is a kismillió másik mellett. Mit lehet tenni? Nos, a Krisztussal való találkozás pont emiatt nem lehet pusztán szubjektív élmény, hanem Krisztust magát olyan vallási térhez kell odarendelni, ami jól meg van építve, ahol helyesen szemlélhetjük és magunkhoz vehetjük. Ezt a "térépítést" - vagyis annak bemutatását ki volt Jézus - éppen maga Krisztus bízta az egyházára, mint értelmező közösségre. Természetesen az egyház értelmezésein belül ettől függetlenül mindenkinek meglehet a sajátságos istenképe és személyes kapcsolódása, mindazonáltal az értelmezések parttalanságának csak így lehet elejét venni.

Az egyház és Jézus, vagy bibliai képpel a menyasszony és a vőlegény szoros kapcsolatban állnak egymással. Nehogy valaki félreértsen: tényleg fontos tudatosítani, hogy az egyház hülyeségeiért nem Krisztust terheli a felelősség. A pedofil papok nem Krisztus hibájából azok, amik, a pénzhajhász evangélisták nem Krisztus hibájából bővölködnek, a csodatévő keresztény mágusok bizsergő ujjairól nem Jézus tehet. Tehát értem én Philip Yancey abszolút jószándékú törekvését, hogy válasszuk el egymástól az egyházat és az egyház Krisztusát. Csak azt mondom, hogy szerintem van ennél jobb program is: inkább közelítsük az egyház erkölcseit, tetteit, világszemléletét Jézushoz. Ne azon dolgozzunk szerintem, hogyan tudnánk a kettőt elkülöníteni (hiszen szervesen összetartoznak), hanem inkább azon, hogyan tudnánk a kettő kapcsolatát jobbá tenni.Ez tehát a mi felelősségünk és küldetésünk, amivel talán soha nem lehetünk teljesen készen, mégis állandóan irányt szabhat a törekvéseinknek. És ha már irányban állunk, az is sokkal több a semminél.