Egyik naivitásból a másikba

Sok éven keresztül foglalkoztam James Fowler hitfejlődés-elméletével, amiből reményeim szerint hamarosan könyvet is kézbe vehetnek azok, akiket a téma érdekel. A hitfejlődés kérdése szívügyemmé vált: túlságosan ráismertem önmagamra, a saját vívódásaimra, a belső mozgatórugóimra, de még a megtérésemet követő életszakaszaim bizonyos vonásaira is. Azonban...

Egy jó eszközzel lehet a legtöbbet ártani. Amikor James Fowler munkatársaival kutatta és végül leírta az elképzeléseit az emberi hit fejlődéséről, az a nyilvánvaló szándék vezette, hogy megértse miként változik a hitünk velünk együtt - kisgyerekkortól aggastyánkorig. Végül Piaget, Erikson és Kohlberg elméleteinek mintájára Fowler felállított egy 6+1 fázisból álló hitfejlődési-lépcsősort - egy szekvenciát, ahol az egyes lépések felcserélhetetlen sorrendben követik egymást, és az egészben van valami rögzítettség, magától értetődőség, kiszámítottság.

Az elméletet aztán sokan sok mindenért és sokféle megközelítésben vitatták. Belekötöttek abba, hogy Fowler bár nem kifejezetten a keresztény hit fejlődését akarta leírni, az általa és stábja révén készített mélyinterjúk többnyire katolikus és protestáns keresztények hitvilágát tükrözték. (Hát miért nem faggatta a többi világvallás híveit?) Bírálták azért, mert a hitfogalma túlságosan diverz (nem mindig világos, pontosan mit ért egyáltalán hit alatt), és azt is felvetették, hogy a fejében már előre összeállította a 6+1 fázisát - csak utólag rendezte úgy a felmérések eredményeit, hogy ezeknek megfeleljen. (Utóbbit egyébként hevesen tagadta.)

A legfontosabb kritika azonban az egész elmélet szekvenciálisságát és hierarchikus elrendezését érte. Mert bizony ha azt látjuk, hogy elénk tesznek egy struktúrát, ahol van egy legalacsonyabb szint, meg van egy legmagasabb szint, akkor az elménk automatikusan arra fog vezetni, hogy a legmagasabb  szint egyben a legjobb is. Innen aztán nem nehéz kimondani: az a jobb hívő és annak van a legjobb hite, akinek a hitszintje a fowleri skála csúcsán helyezkedik el. Csak az érzékeltetés kedvéért: Fowler ide olyan (szinte kortárs) történelmi figurákat helyezett el, mint Gandhi, Martin Luther vagy Teréz anya...

A hitfejlődési-elméletet könnyű egyfajta hitvédelmi csendőrségi gumibotként használni. Méricskélni a másik ember hitét, hogy vajon hol áll a fejlődési lépcsőfokokon. Vizslatni, hogy ki a gyengébb hívő és ki a jobb hívő, a "magasabb szintű". És persze téves diagnózissal elhelyezni saját magunkat szinte a legfelsőbb hitfejlődési lépcsőre - hiszen ha mások hitét mérjük, akkor azt csakis "odafentről" tehetjük, tehát mi a legfelsőbb lépcsőfokon állunk...

Nos, minderre nem való ez az elmélet - maga Fowler is több helyen óvva intett ettől. Az alacsonyabb hitszintek nem rosszabbak a többinél és egyáltalán nem magától értetődő, valaki miért reked meg egy-egy ilyen szinten. A fowleri teória nem egy jóságskála, amit a hívők egymás megmérésére használhatnak. Sokkal inkább olyan, mint egy izgalmas útikönyv, ami leírja sok hívő ember életpályáját: ahogyan eljut egy entuziaszta-rajongó hitvilágból egy kemény csalódáson és összetörésen keresztüli völgyön át egy letisztultabb és kiérleltebb hitig. Ahogy Paul Ricoeur írja le ezt az ívet: az első naivitásból megyünk a másodikba. Persze nem mindenkivel történik ez meg: mert egy-egy fázisban meg is lehet állni. Az ember felelős a saját hitfejlődéséért.

Minderről már írtam a blogban, de most az Ábrahám Sátra Zsinagóga szíves meghívására tarthattam erről egy nagyjából 1 órás kis előadást is. Nem akadémiai, hanem ismeretterjesztő anyagról van szó, tehát reményeim szerint könnyen érthető és befogadható a formátum. Ezúton is köszönöm Fináli Gábor rabbi szíves meghívását és az előadás utáni remek kérdéseket! Az előadás megtekinthető itt:

A blog most egy kis nyári szünetre megy - legközelebb augusztusban fog frissülni! Mindenkinek jó pihenést!