2015. április 18., szombat

Monoteizmus a kezdetektől - Izraelben (3)

Itt az ideje, hogy az előző elméletek után a kutatók másik csoportjának véleményére is figyelmet fordítsunk, akik alapvetően úgy vélekednek, Jahve tisztelte a kezdetektől része volt Izrael hitének, a politeista hatások pedig inkább elhajlásoknak tűnnek az Ószövetségben.

A Jahve-hit lényegéhez már a kezdetektől hozzátartozott Jahve tisztelete, és ennek dinamikájából nőtt ki azután a szigorú monoteizmus - ebben a mondatban lehetne a legrövidebben összefoglalni a kutatók másik részének véleményét, akik a politeizmus kérdésében természetesen szöges ellentétben állnak az előzőekben megfogalmazottakkal. Rugalmatlannak tűnik azt állítani, hogy Izrael kezdettől fogva tisztelte Jahvet?

Természetesen nem. Az irányzat nem zárja ki a fejlődést Izrael vallási életét tekintve, de kizárja, hogy ez a fejlődés a politeizmusban gyökerezik. A kutatók úgy vélekednek, Izrael hite egy monolátrikus alapból jutott el a szigorú monoteizmusig, azaz az egyetlen Isten tiszteletétől addig, hogy csak egy Istent tiszteljenek. Mit jelent ez pontosabban?

Az Ószövetség elismerten monoteista alkotás. Meg kell jegyezni, hogy a monoteizmus valóban szigorú a Bibliában, mégpedig két irányban ható módon: kifelé azt jelenti, hogy nem is léteznek más istenségek a világban Jahve személyén kívül, míg befelé a legfelsőbb Lény egységességét hangsúlyozza. Az Ószövetség egyszerre tartalmaz olyan utalásokat, melyek ezt a szigorú monoteizmust fejezik ki, és olyanokat, melyek Jahve kizárólagos tiszteletét hirdetik és más isteneket elutasítanak. Az utóbbi kijelentések viszont nem úgy fogalmaznak, hogy más istenek nem léteznek, mitöbb inkább úgy fogalmaznak, mintha azok léteznének. Az isteneket nem "létükben", hanem Izraelhez való viszonyukban tagadják. 

Ez ellentmondásosnak tűnhet. Ha a szigorú monoteista kijelentések szerint csak Jahve az egyetlen Isten, akkor a monolátrikus kijelentések miféle "más istenekről" beszélnek? Nos, az ószövetségi szövegek értékelésénél nemcsak arra kell figyelni, miről szólnak, hanem arra is, időbelileg hol helyezkednek el Izrael vallástörténetében. Rózsa Huba remek tanulmányában részletesen idézi és sorba állítja ezeket a kijelentéseket. Ebből kiderül, hogy a monoteizmus nem vallásfejlődés révén, hanem Jahve és Izrael egyedülálló kapcsolatából  nő ki: a kezdeti monolátrikus Jahve-tisztelet (mely még nem tagadta direkt módon más istenek létezésének lehetőségét) végül így jut el a szigorú Jahve-tiszteletig (mely szerint már csakis Jahve az egyetlen létező). Ezt persze nevezhetjük egyfajta fejlődésnek, de talán megalapozottabb azt mondani: Izrael fokozatosan ismerte fel Istennel való viszonyában Jahve szigorú egyetlenségét.

Mihez kezdenek a kutatók a politeizmusra utaló szövegrészekkel vagy kifejezésekkel? Nos, a fennmaradt ikonográfiai és paleográfiai hagyományanyag kétségkívül azt mutatja. hogy a Jahve-hit nem maradt érintetlen a politeista közeg hatásától. Ez két területen mutatkozik meg látványosan: egyrészt Izrael a politeista beszédmód számos elemét felhasználta és beépítette hitének kifejezéséhez (például átvehette az Él istennevek használatát, ha úgy gondolta, az jól kifejezi a Jahve-hit valamelyik részének tartalmát), másrészt vallási gyakorlatában nem mindig érvényesült a Jahve-hit kizárólagossága. Az átvétel a kutatók szerint elsősorban istennevek, isteni jelzők, titulusok, motívumok vagy tulajdonságok integrálását és alkalmazását jelentik Jahve alakjára. Ahogy azonban a teremtéstörténet esetében más mítoszok jellegzetességeit, úgy itt is, más kultuszok elemeit is kritikus módon emelte át Izrael. Ami ellentétben állt a Jahve-hit tartalmával, azt elvetette, ami nem és amit szeretett volna felhasználni, azt beépítette. Ez a szűrőtevékenység tipikus jelenség az Ószövetségben, és egyáltalán nem példa nélküli (ahogy az előbb említett teremtéstörténet is mutatja) - de nem jelenti azt, hogy Izraelnek politeista hite lett volna. Még akkor sem, ha vitán felül áll, hogy a zsidóság politeista környezete többször is nyomást gyakorolt a monolátrikus-monoteista meggyőződésre, és voltak olyan időszakok, amikor jobban érvényesült Jahve követésénél.

Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelen hosszúra írni, ezért ismét ajánlanám ezt a könyvet, ahol konkrét példákat is találtok az előző bekezdésekben említett átvételre, ami a motívumokat, istenneveket és ehhez hasonló dolgokat illeti.

A talán kissé fárasztó sorozat utolsó részében szeretnék levonni néhány konzekvenciát és döntést hozni abban a kérdésben, vajon a két fő irányzat közül melyiket tartom megalapozottabbnak.

2015. április 15., szerda

Izrael monoteizmusa, mint késői jelenség - de hogyan? (2)

A bevezető részben arra vállalkoztam, hogy röviden felvázoljam azt a két paradigmát, melyben a kutatók jó része megoszlik: eszerint Izrael egyetlen istenségben való hite késői (a babiloni fogság utáni) jelenség, mely hosszú idő alatt fejlődött ki, vagy bizonyos fejlődés mellett már eleve része volt a zsidóság hitének. Most az első felfogás négyféle koncepcióját fogom nagyon röviden bemutatni.

Redukció, integráció, identifikáció és konvergenicia: ezek a csúnya idegen szavak foglalják össze a legjobban azt a négyféle látásmódot, ahogyan a kutatók jó része gondolkodik arról, hogy az eredetileg politeista Izrael hogyan vált évszázadokon át tartó vallásfejlődés révén monoteistává. Nézzük meg ezeket az elképzeléseket dióhéjban! (Kissé talán száraz lesz - kitartás!)

A redukció elképzelése szerint Izrael végülis már korán tisztelte Jahvet - de csak mint egy istenséget a sok isten között. Jahve nemzeti Isten volt, ám ez a tény nem zárta ki más, családi vagy helyi istenek kultuszát. Amikor Izraelben megkezdődött a királyság kora (az első uralkodó ugye Saul volt), egy polemikus-intoleráns Jahve monolátria jött létre, amit a kutatásban "egyedül-Jahve mozgalom"-nak szoktak nevezni. A mozgalom célja az volt, mint a hegylakóé: lenyisszantani amit kell, hogy végül csak egy maradhasson. Fő képviselői, a próféták arra törekedtek, hogy a sokféle istenségből Jahve legyen az egyetlen, aki az imádás tárgyát képezi. A kutatók elképzelése szerint a Baál-kultusz erősödése indította el ezt a mozgalmat, ami végül a babiloni fogság után győzedelmeskedett, és a bibliai szöveget már ebből a szemszögből dolgozták át olyanná, amilyennek most olvassuk. Az elképzelés egyik érve szerint a bibliai szövegből - például a Bírák könyvéből - azt látjuk, hogy háború idején a zsidók abbahagyják a többi isten tiszteletét, hogy Jahvenak, a háború istenének szolgáljanak - egyébként pedig simán visszatérnek családi isteneikhez. Ez a fajta időleges monolátria egyébként nemcsak Izraelre, hanem minden szemita vallásra jellemző Mezopotámiában. Az ideiglenes monolátria a későbbiekben tartós monolátria lesz, végül az "egyedül Jahve" elképzelés ezt is kiszorítja, a többi isten "lekopik" Jahve mellől, és eljutunk a szigorú monoteizmushoz.

Az integráció szemléletmódja abból a megfontolásból indul ki, hogy Jahve karakterére Izrael vallástörténetében különböző, más istenekhez tartozó szerepeket és szemléleti formákat ruháztak rá. Az előző paradigmához hasonlóan az integráció két jelentősebb képviselője, O. Keel és Ch. Vehlinger is úgy véli, Jahve eredetileg a vihar és a háború istensége volt. Az a tény, hogy végül egyetemes Istennek kezdték gondolni, a jeruzsálemi napisten szerepének nagyban köszönhető. Mire alapozzák mindezt? Jeruzsálemben és környékén számos ikonografikus régészeti leleten a napszimbolika ábrázolásformái találhatók, melyek egy szoláris meghatározottságú vallási rendszer jelenlétére utalnak. Azaz, ezek alapján úgy tűnik, a napközpontú gondolkodás erős volt a térségben, ami egyébként egyiptomi vallási hagyományra is utal. O. Keel már így magyarázza például a Józs 10,13-ban a nap megállítását, de a 2Kir 23,11 és Ez 8,16 is utal napkultusz jelenlétére. Véleménye szerint Habakuk könyve harmadik fejezete is arról tanúskodik, hogy Jahvet egyszerre tartották viharistennek és napistennek. A viharistenségek és napistenségek szerepei és jellemzői tehát mintegy "belekeveredtek" Jahve karakterébe, aki magába olvasztotta és fel is oldotta azokat, mígnem egy hosszú folyamat végén egyedüli istenség maradt,

Az identifikációs megközelítésben a kutatók úgy magyarázzák, hogy a legfőbb Isten típusának föníciai formája, Baalsamem (azaz Baál) figurája az, akivel Izrael azonosította Jahve-t, a viharistent - így lett belőle az izraeliták legfőbb Istene. A föníciai vallásban ugyanis Baalsamem számított a legfőbb istennek. De hogyan "mosták össze" vele Jahvet? Azt tudni véljük, hogy a Kr.e. 10. század második felétől (Salamon uralkodásának korától) jelentős volt a föníciai befolyás. Jeruzsálemben Jahvet a föníciai minta szerint úgy tisztelték, mint "aki kerubok felett trónol". Ez a kifejezés a kánaánita-föníciai (isten)király hagyományra utal. Asera egy khirbet bet-lei-ból származó felirat szerint az "ég királynéja" volt. Samáriában Jahvet, mint a dinasztia és az állam istenét a föníciai Baalsamemmel közvetlenül azonosítják: az 1Kir 16,33-ban említett Asera a kutatások szerint kapcsolatba hozható egy igencsak érdekesnek tűnő kuntillet-asrudi felirattal, mely ezt írja: "a szamáriai JHVH, és az ő Aserája". (Mintha Jahve oldalán ott uralkodott volna Asera is.) Ez bizony hasonlít arra, hogy Baalsamemnek is volt Aserája. Mindezek mellett az észak-nyugati szemita vallásokban megjelenik a kozmikus orientáció és Baalsamem alakját összekapcsolják az "ég ura" kifejezéssel. A kutatók rámutatnak arra, hogy Jahvet a bibliai szöveg is az "ég Istenének" (mennyek Istenének) nevezi több helyen (Ez 1,2; 5,11.12). Ugyancsak elgondolkodtató a párhuzam, miszerint Baalsamem személyiségéhez hasonlónak tűnik Jahve némely jellemvonása - például Jahve is "elnököl" az istenek gyülekezetében, isteni trónon ül, harcol a káosz ellen. Ezek más hitvilágok tipikus vonásai, de leginkább Baalsamem kultuszáé.

Végül a konvergencia és differenciáció szemlélete szerint noha Izrael vallásának lényege a "tiszta jahvizmus" volt, ez kánaánita hatásra megromlott és szinkretista vallásgyakorlattá vált. A Jahve-hit számos jelensége Izrael kánaánita múltjához tartozik, amely a vallásfejlődés során tűnt el és változott át monoteizmussá: a Jahve kultusz elkülönülése (differenciációja) a Kr.e. 9. századig nem kezdődött el. M.S.Smith szerint Izrael monoteista hitét ősibb fokozatokon keresztül kell magyarázni (konvergencia). Ez azt jelenti, hogy a kánaánita környezetből Izrael "felszedett" vonásokat, és a saját hagyományával egybedolgozva "dolgozta ki" Jahve karakterét. Smith szerint egyszerre zajlott evolúció és revolúció: vagyis a politeizmusból való kifejlődés és egy apologetikus igénynek való megfelelés, hogy Jahve alakja egyetlenné váljon az zsidó kultuszban.

Mindezeket a kissé száraz megközelítéseket úgy összegezhetjük, hogy abban mindenképpen megegyeznek: Jahve "megcsinált" istenség, akinek figurája hosszú folyamat eredményeként állt elő, és eredetileg nem volt a zsidóság hitének része. Noha egy-két bibliai helyet idéznek ezek a szerzők, állításaik többségét inkább régészeti leletekre és a Bibliától idegen források némelyikére alapozzák. Hogy mit is gondolok a fenti elméletekről, azt majd a négyrészesre tervezett sorozatom utolsó részében szeretném kifejteni - ez persze titeket ne akadályozzon meg semmiben.

2015. április 11., szombat

Izrael monoteizmusa: lett vagy volt? (1)

Ha a Bibliát olvassuk, egyértelműnek tűnik: Izrael hite monoteista, azaz a választott nép tagjai egyetlen Istenben hisznek, akinek Jahve a neve. A kutatók egy jó része azonban úgy véli, a szöveg, amit a Szentírásban olvashatunk, már azután lett leírva, hogy Izrael hite átesett egy nagyobb fejlődési folyamaton. Eszerint a zsidóság szigorú egyistenhite viszonylag késői "találmány". Mi az igazság? Ebben a rövid sorozatban ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni.

Legyünk teljesen őszinték! Izrael monoteizmusának kérdése többről szól számunkra annál, kiben hittek a zsidók saját népük történetének kezdetén. Jahve ugyanis nemcsak Izrael Istene, hanem a keresztények Istene is. A kutatók véleményét tekintve nagy megegyezés van abban, hogy az Ószövetség végső formáját a teoretikus monoteizmus (vagyis a kizárólag Jahve istenségébe vetett hit) határozza meg. Úgy tűnik azonban, Jahve kizárólagos, egyetlen istenségként való tisztelete egy folyamat eredménye. A vita akörül folyik, pontosan milyen lehetett ez a folyamat: vajon milyen úton juthatott el Izrael a szigorú monoteizmus elvéig, és milyen okok válthatták ki ezeket a lépéseket? 

Ahogy Rózsa Huba frappánsan összefoglalja, a kutatás azt a kérdést kívánja megválaszolni, hogyan jutott el a zsidóság az egy Isten tiszteletétől az egyetlen Isten tiszteletéig. A tudományos kutatás ebben a kérdésben általában két alapvető irányra oszlik. Az egyik irányzat követői szerint a szigorú monoteizmus nem tartozott hozzá Izrael eredeti hitéhez, ráadásul késői jelenség, melynek során Jahve fokozatosan kiemelkedett a többi istenség közül, és "kiszorította" vetélytársait. Mindez a babiloni fogság ideje körül érte el csúcspontját, amikor Jahve egyedül maradt. Így lett végül Izrael hite monoteista, és a Bibliát már ennek a letisztult monoteizmusnak a hátteréből szerkesztették és írták. A másik irányzat szerint viszont Izrael vallásának lényegéhez már a kezdettől fogva hozzátartozott Jahve egyedüli és kizárólagos tisztelete, s ebből az alapból nőtt ki végül a babiloni fogság idején az a szigorú monoteista elv, hogy Jahven kívül nem is létezik más isten.

Két elmélet Izrael monoteizmusa kapcsán
A tisztánlátás kedvéért érdemes egy pillantást vetni az itt látható hevenyészett ábrára, mert ez lesz a szamárvezetőnk a következő bejegyzésekhez! A késői monoteizmus alapvető elképzelése szerint Izrael eredetileg más istenségeket is tisztelt Jahve mellett, azaz politeista hite volt. Ebben a paradigmában Jahve, mint istenség felemelkedését általában külső hatások következményeként magyarázzák. Amikor a kutatók azon a véleményen vannak, hogy a monoteizmus késői jelenség, és a zsidók eredetileg több istenben hittek, ezt az álláspontot nemcsak a bibliai szöveg tanulmányozása, hanem az ókori Kelet régészeti leletanyagai, az Izraelt körülvevő nyugatszemita világ vallási és kulturális feltételeinek ismeretei alapján is fenntartják. Az utóbbit illetően főleg a gazdag ugariti és föníciai vallástörténeti anyagokra támaszkodnak. 

A késői monoteista elképzelések is négyféle csoportba sorolhatók. Az első szerint (redukció) Izrael kezdettől fogva tisztelte Jahvet, de csak mint egy istent a sok között. Végül aztán a vallási fejlődés következtében csupán Jahve maradt felszínen. A második elképzelés (integráció) követői úgy vélik, Izrael tulajdonképpen más istenségek jellemzőit mintegy ráhúzta Jahve karakterére, egyféle módon "beleolvasztotta" azokat, míg végül Jahve egyedül maradt. A harmadik megközelítés (identifikáció) szemlélete, hogy Jahve egyszerűen más istenek kópiája, akit azonosítottak például a kánaánita istenségek valamelyikével. Végül a negyedik szemléletmód (konvergencia) úgy véli, Izrael Jahve-tisztelete egyszerűen ősibb formák egymás utáni fokozatain át bontakozott ki. 

A késői monoteizmus felfogásának lényegét úgy is megvilágíthatjuk, hogy Izrael három lépésben jutott el addig a pontig, hogy Jahvet és kizárólag csak Jahvet imádja. Ezek a lépések a következők voltak:

Úgy vélem, a dolog elég egyértelmű. Kezdetben Izrael politeista volt, azaz sokféle istenségben hitt, melyek közül Jahve csak egy volt a sorban. Ezután a vallási fejlődés következtében Izrael eljutott addig, hogy monolatrikus módon gyakorolja a hitét: azaz elismerte a többi istenség tiszteletét, de csak Jahvet volt hajlandó tisztelni. Végül ebből lett a következő lépésben az igazi monoteizmus, amikor Izrael már úgy gondolta, nem is léteznek más istenek, csak Jahve.

A kutatók másik csoportja (ahogy a fenti ábra jobb oldali ágán látszik) gyökeresen másként látja a kérdést. Szerintük a monoteimzus nem késői jelenség, hanem a Jahve tisztelet a kezdetektől része volt Izrael hitének. Ez az irányzat sem tagadja, hogy Izrael átmehetett egyfajta vallási fejlődésen, mely egy következetesebb és szigorúbb Jahve-hithez vezetett, de határozottan úgy véli, hogy a bibliai szöveg politeizmusra utaló vonásaira egészen más magyarázatokat kell keresnünk, mert Jahve legalábbis monolátrikus tisztelete mindig is jelen volt a zsidók hitében.

A következő néhány bejegyzésben szeretném röviden bemutatni ezt a két fő irányt, illetve a "késői monoteizmus" négy alcsoportjának fontosabb érveit, szemléletmódját. A végén pedig azt is elárulom, hozzám az itt bemutatott modellek közül melyik áll a legközelebb. 

Tudom, nem egyszerű a téma, de ha van kedvetek, tartsatok velem!

2015. április 9., csütörtök

Zsolttól az erdőt...

Néha megszáll a jóindulat, hogy talán csak a magamfajta cinikus és megfáradt, tanuló és dolgozó ember érti félre azokat a politikusokat, akik a fejünk felett döntéseket hoznak a mi megbízásunkból. Hiszen ők is csak emberek! Lehet, hogy sokat vergődnek amiatt, hogy állandóan meg kell felelniük mindannyiunk elvárásainak, ezért alattvalóként mutathatnánk feléjük kicsit több megértést... Már éppen nyiladoznak bennem az ehhez hasonló bárgyúan naiv gondolatok, de ekkor jön a Zsolt, és kijózanít.

A Megmondom politikamentes blog, aminek legegyszerűbb magyarázata az, hogy magam is nagyjából politikamentesen élem az életem, s ezt a jó tulajdonságomat a hátralévő néhány évtizedre szeretném megőrizni. Van elég bajom és témám a politika nélkül is, most sem babrálnám, nem nyúlnék én hozzá, hanem ez a Zsolt, ez most már minden nap szembe jön velem valamelyik online médiaforrást böngészve. Az elmúlt időszakban alig voltam képes belelapozni a hírekbe úgy, hogy ne lássam az arcát, ne olvassam a nyilatkozatait, ne halljak a róla készült, finoman szólva gúnyos dalocskáról.

Nem meglepő az egy-egy politikus, vagyis közszereplő esetében, ha időszakonként még a csapból is folyik, de az már nem mindegy, mi az oka az ilyesféle állandó szereplésnek. Ez esetben az ok világos: ezt a Zsoltot nem kvalitásai, hanem azok hiánya miatt mutogatják. Mintha csak jó magasra emelnék, hogy mindenki lássa: "nézzétek emberek, itt az udvari bolond, az ország bohóca, nevessünk rajta együtt, másra úgy sem jó". Bevallom, engem még ez sem zavarna igazán, hiszen a politika alapvető tulajdonsága, hogy szereplői egymás torkát harapdálják, lefelé taposnak, felfelé nyaldosnak - ezt teszi többek között igencsak ellenszenvessé számomra azt, amit mifelénk politikának hívnak.

Hanem az már kissé bosszant még engem, a témát kerülő laikust is, hogy ez a Zsolt bizony kereszténynek és demokratának vallja magát, Istenről, evolúcióról, mennyekbe jutó állatokról, vasárnapot együtt dolgozva ünneplő családtagokról beszél, vaskosan belekeverve mindebbe az én hitemet is, ami alapvetően fontos elem az életemben. Ráadásul van még egy közös pontom ezzel a Zsolttal, pedig én nem nagyon szeretnék vele bármilyen közös ponton osztozkodni. Zsolt ugyanis teológusféle, ráadásul neki megvan az a doktori fokozata, amiért én most még csak verejtékesen küzdök. Belenéztem a doktorijába és megállapítottam: valóban nem zárult le a csodák korszaka az újszövetségi időkkel. Tudományos fokozatot kapni egy ilyen munkára - elég ha azt mondom, a vízen járás sehol sincs ehhez képest. Az viszont már nem nevezhető csodának, ha ilyen múltbeli teljesítmény után olyan jelennel rendelkezik, amilyennek most látjuk.

Itt van tehát nekünk Zsolt, egy nullaszázalékos párt élén, akit nyilatkozatai kapcsán sokan rendre azonosítanak a kereszténységgel, és valójában ez tölt el leginkább szomorúsággal. A hazai egyházaknak, a kereszténységnek magának persze nincs oka büszkének lenni, sem nálunk, sem máshol. Ám fontosnak érzem kijelenteni: amit az emberek Zsolt alapján kereszténységnek hisznek, az nem az, ami pedig az, arról többnyire nem tudnak. Igenis vannak értelmes, kedves, őszintén hívő keresztények a világban és itt Magyarországon is. Olyanokra gondolok, akik szeretnének jól csinálni a dolgokat, tényleg szeretik Istent, törekszenek arra, hogy ha botladozva is, de a názáreti nyomában járjanak. Sajnos ezek az emberek nem nagyon látszanak, mert részben az elveik miatt, nem is akarnak láthatóak lenni.

Mindezt csak azért írom, hogy aki olvassa, tudhassa, nem ez a bizonyos Zsolt az alfája és omegája a hitnek. Kérlek, ne azonosítsátok vele a magyar kereszténységet! Higgyétek el, még mi néhányan, keresztényként is nevetünk rajta! Igaz, kínunkban, mert sírni nem akarunk - a könnyeinket fontosabb és méltóbb személyiségeknek tartogatjuk.

2015. április 5., vasárnap

Társadalmi célú hirdetés

Kép innen
Volt, aki szerint egy kutya kaparta el, azért nem találták. Más azt mondta, tulajdonképpen előkerült az ikertestvére, és az csapta be a tanítványokat. Aztán jött valaki, aki szerint nem is jól írták le ezt az egészet. Ám minden magyarázkodás ellenére, a leghihetőbb még mindig a leghihetetlenebb. Jézus sírja üres, feltámadása pedig racionálisnak tűnik, az összes kritika és szkepszis ellenére.

Szóval, volt az a nagy kő, amit odahengerítettek. Nem lehetett könnyű hengeríteni, mert a nagy kövek mindig nehezek. Szerencsére csak egyszer kell megmozgatni őket, kiváltképpen ha egy sír szája elé kerülnek. Ez a nagy kő azonban kétszer mozdult meg. A második esetben egy olyan erő hatására, ami ennél durvább dolgot is produkált: feltámasztotta Jézust a halálból.

Mindez persze abszolút hihetetlen. Amikor megtörtént, senki nem is akarta elhinni. Még azok is szkeptikusok voltak, akik néhány nappal korábban egymásra licitálva fogadkoztak, hogy mekkora hívők. Jézust közvetlen tanítványai árulták el, elfutottak, magára hagyták a Mesterüket, a hitük a nullára apadt. Mozgalmukat lefejezték, vezetőjüket embertelenül csúnyán kivégezték, az addig felépített évek pedig úgy tűnt, végleg kárba vesznek. Ilyen helyzetben talán nem szorul magyarázatra, ha valaki szkeptikussá válik és az is marad. Általános tapasztalat, hogy az erős szkepszissel rendelkező embereket szinte semmivel sem lehet meggyőzni. Nem elég egy dörgedelmes prédikáció, kevesek a nagy szavak, a telesírt zsebkendők és a lírai zenék. Éppen ezekből van elege a szkeptikusnak, mert jogosan manipulációt sejt a háttérben, ami az érzelmein keresztül akarja elcsábítani. A szkeptikusok kőkemény, kézzelfogható tényeket akarnak látni.

Jézus azt is megadta nekik. Nem is akárhogyan: szinte pillanatok alatt és félreérthetetlenül. Valami történt akkor Palesztinában, ami százakat, később pedig ezreket sodort magával, átfordítva őket keserű tagadókból vadul lobogó hívőkké, mégpedig hihetetlen lendülettel: a közülük kivégzett ezrek vérbe fojtott sikolya is kevés volt ahhoz, hogy ezt a kereszténységnek nevezett új mozgalmat megállítsa. A kérlelhetetlen meggyőződés abból táplálkozott, hogy Jézus feltámadása valóságos esemény, s ha így van, akkor többet ér az életnél is.

Jézus első követői úgy gondolták, ezt a hírt fűvel-fával meg kell osztaniuk. Társadalmi célú hirdetésbe fogtak, Jézusról beszéltek reggeltől-estig, piacokon és tereken, bilincsekben és szabadon, amikor csak lehetőségük volt rá. Nézhetjük őket vallási fanatikusoknak, pedig nem a fanatizálás volt a céljuk: őszintén úgy gondolták, Jézus feltámadása a legfontosabb hír, amiről a tömegeknek illik tudniuk. Mert ha Jézus tényleg feltámadt a halálból, akkor jó eséllyel tényleg az is volt, akinek mondta magát. És akkor az élet több az anyagnál, több a vak ösztönök gépies menetrendjénél, és tovább visz bennünket a halálnál is. Akkor nemcsak szél által simított testek vagyunk, hanem szenzibilis, szellemi ujjlenyomatot hordozó lények, akik a szó legvalóságosabb értelmében képesek szeretni és gyűlölni, ölelni és ölni, halni és újra élni. 

A feltámadt Jézus megunhatatlan tényével kívánok mindenkinek boldog húsvétot!

2015. április 1., szerda

Jézus feleségének evangéliuma?

Néhány évvel ezelőtt egyfajta médiaszenzációnak számított az a papirusztöredék, mely egy 4. század kopt irat részletét tartalmazta (tulajdonképpen "ókori cetlinek" is nevezhetnénk mérete miatt), és arra utalt, hogy Jézusnak talán volt felesége. A papír végül hamisnak bizonyult, ám a most előkerült friss lelet - egy ugyancsak kopt apokrif töredéke - már a "Jézus feleségének evangéliuma" címet viseli...

A lelet érthetően nagy érdeklődést váltott ki - de egyelőre úgy néz ki, csak a szakmából. E. Haroldson és J. Foster, a harvardi egyetem kutatói azt mondták, korát illetően a töredék hitelesnek tűnik. Ennél azonban fontosabb a tartalma, ugyanis a töredék nyitómondatából az "ez Jézus feleségének evangéliuma, mely..." mondatrész olvasható ki, mármint ha a hozzáértők jól olvasták: a pairusz ugyanis palimpszesztnek tűnik (azaz olyan anyag, melyen korábban más szöveg szerepelt, de azt eltávolították). Maga a szöveg egyébként elég rövid, hiszen ugyancsak egy kisméretű papiruszról beszélhetünk, ráadásul a kopt egy ritka, afért-nek nevezett dialektusában íródott, ami egyébként sem teszi egyszerűvé a megértést. Ahogy fentebb említettem, a jelek szerint palimpszesztről is szó lehet, azaz a Jézus feleségére utaló mondattöredék lehet, hogy más módon, de már eredetileg is része volt a papirusznak.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a lelet kortörténeti hitelessége nem jelenti azt, hogy Jézusnak tényleg volt felesége: csupán annyit takar, hogy a papiruszdarabka megfelel saját korának. Erre utal az is, hogy a tinta vegyelemzése, melyet egy UMAK-nevű, ilyen célokra készített készülékkel végeztek, ugyancsak megerősíti a 4. századi származást. A szöveg mindazonáltal valószínűleg gnosztikus eredetű lehet (annak is népszerű "zagimen"-nek nevezett ágára utal). A médiaszenzáció tehát egyelőre elmaradt, mindenesetre a kutatók abban bíznak, hogy a közeljövőben előkerülhetnek még ehhez hasonló leletek, melyek világosabbá teszik az ilyesféle apokrifok tartalmát is - még ha minden bizonnyal nem is volt felesége Jézusnak...

Update: minden kedves olvasómnak boldog április elsejét kívánok! :-) Ebből talán már rájöttetek, hogy Jézus feleségének evangéliuma csupán az én bolondozásom, ha úgy tetszik, bolondoknapi ajándékom mindenkinek! Olvassátok csak el visszafelé a bejegyzésben írt "afért" dialektus, UMAK-készülék és "zagimen" gnosztikus ág elnevezéseit...!

Természetesen, ha mégis előkerülne egy ilyen furcsa apokrif, én leszek az első aki tudósít róla! :-) Köszönöm mindenki együttműködését!

2015. március 29., vasárnap

A Sátán tán más?

Változnak az idők, változnak az emberek, változik még a Sátán is... Az utóbbi talán meglepő lehet: ez valami tréfa? A valláskutatók szerint nem az. Míg a legtöbb keresztény fejében a Sátánról kialakított kép konstans módon egy kegyetlen és személyes gonoszhoz kapcsolódik, az általánosan elfogadott nézet szerint a Bibliában szereplő Sátán figura fokozatosan nyerte el ördögi és perszonális alakját.

Van tehát egy kialakított képünk, egy elképzelésünk arról, kit is nevez a Szentírás Sátánnak. Az emberek fejében a Sátán egy személy, aki Isten ellenlábasaként tevékenykedik, bűnre csábít, gyilkol és pusztít - sötét karakter, aki a nyelvünk számos pejoratív kifejezésének is ihletője, gondolva például a sátáni vagy a diabolikus szavakra. A Sátán tehát nem valaminek, hanem valakinek tűnik, ám a valláskutatók szerint ez a személyesség nem mindig volt sajátja, hanem Izrael vallásfejlődésének viszonylag jól meghatározható szakaszában jelent meg. 

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a héber szatan, azaz ellenfél köznévből származó sátán kifejezés eleve nemcsak magára az Ördögre vonatkozik. Ezt a szót általános értelemben emberi ellenfelekre is használja a szöveg (például az 1Kir 11,14.23.25 versekben), de ami számunkra érdekes, hogy személyessége minden jel szerint eredetileg nem tartozott hozzá Izrael ősi hitéhez. A vízválasztó a Sátán, mint személy gondolatának megjelenésében a más szempontból is ütközőpontnak számító babiloni fogság lehetett.

A fejlődés íve egyébként elég logikusnak tűnik. A fogság előtti monoteizmus ideje alatt Izrael egyszerűen úgy vélte, a jóért és a rosszért is magát Istent terheli a felelősség. Isten az, aki megöl és megelevenít, mindig személyesen áll az események hátterében, a szálak csakis nála futhatnak össze. Érdemes észrevenni, hogy például Jób könyvében a sátán még nem tulajdonnév - egy az istenfiak között, egy ellenfél, aki provokálja a Mindenhatót a természetesen erősen mitikus epizód keretei között. A Talmud és a Misna korai bejegyzései ugyancsak azt mutatják, hogy a sátán nem játszott komoly szerepet a zsidó teológiában. Ám minél később íródott egy rabbinikus mű, annál inkább növekszik ez a szerep. Jól szemlélteti ezt az édenkerti kígyó köré épített gondolatmenet is: a kígyót eredetileg valóban kígyóként kezelték, később a gonosz által megszállt élőlény lett (hiszen egy kígyó nem képes beszélni), még később a Midrás pedig már addig megy, hogy a kígyó maga volt a gonosz, aki felegyenesedve járt és beszélt.

A babiloni fogság után a világban való gonosz jelenlétére Izrael már nem tartotta elégséges magyarázatnak a jó Isten személyét. Egy gonosz lényre volt szükség, aki a gonoszért felelőssé tehető, és leegyszerűsítve ez a valaki lett a Sátán, nagybetűvel, személyes formában. Azt is mondhatjuk, hogy ez a gondolatmenet a teodícea fejlődésének következménye, mely a jelek szerint a perzsa dualizmus hatására került a zsidóság monoteista környezetébe. Az újszövetségi kontextusban pedig már egyértelműen személyként láthatjuk a Sátánt.

Mindezt azért tartom érdekesnek, mert úgy tűnik, Izrael hitét nem helyénvaló egy véglegesen rögzült, szisztematikus rendszerként szemlélni, ahol az évezredek alatt minden változatlan maradt. A vallások világát megismerve egy ilyen elképzelés amúgy is minden ismeretünknek ellentmond, hiszen minden vallás és teológia állandó mozgásban, változásban és fejlődésben van. Izrael sem tűnik kivételnek. Ahogy teltek az évszázadok, bizonyos teológiai témák változtak, letisztultak, körvonalazódtak a korábbi elképzelésekhez képest. A közeljövőben a Sátánnál érdekesebb témáról szeretnék egy rövidebb sorozatot írni: vajon hogyan gondolhatunk Izrael monoteista hitének változására, mely  a jelek szerint úgy tűnik, ugyancsak nem volt mindig ugyanolyan?