A kereszténység liberális színtelenítése

Nagy botrány lett a Népszava karikaturistájának Müller Cecíliát és Jézust komikus beállításban tálaló rajzából - és ezzel a botránnyal valószínűleg a grafikus Pápai Gábor,  valamint a lap szerkesztősége maga is előre számolhatott. Lehet a szent dolgokkal viccelődni, avagy elbírja-e Isten gyomra a humort?

Kétbetűs a válasz: el. Csodálkoznék, ha lenne olyan keresztény, aki úgy vélekedne, hogy Istennek nincs humorérzéke. Noha a Biblia nem igazán ír erről, mégis nehéz elképzelni egy Mindenható Valóságot, akiből teljes egészében hiányzik a lét egyik meghatározó alapélménye, vagyis a humor. Mondhatni, ez még viccnek is rossz lenne.

Ez a rajz viszont nem humoros, sőt még mosolygásra sem igazán késztet. Nem azért, mert tocsog a blaszfémiában vagy töri a borsot a KDNP orra alá, és nem is azért, mert "szent dologgal" viccelődik, hanem mert két olyan személyt akar kicsavart beállításban láttatni, akik közül egyikük sem szolgált rá a kicsavarásra. Márpedig a humor akkor jó, ha a céltáblául választottakon jogosan nyugszik a célkereszt, ha van valamiféle megalapozott indoka, hogy kicsavarják őket. Müller Cecíliát lehet szeretni vagy nem szeretni - mindazonáltal nem a szeretet kényszeríti naponta a mikrofonok mögé. Amit tesz, szükségszerű feladat egy krízishelyzetben, amibe belesodorta a sors. És persze Jézust is ehhez hasonlóan lehet szeretni vagy nem szeretni - Őt viszont éppen a szeretet vitte fel arra a bizonyos fára. Amit tett, hitünk szerint ugyancsak szükségszerű volt.

Ez a rajz szimplán csak egy buta sértegetés, gúnyolódás Müller Cecílián, belekeverve Jézust is, alapvetően humor nélkül. No persze félre ne értse senki, nem arról van szó, hogy Jézus Krisztus most ott zokogna az Atya vállán fájdalmában - nehezen elképzelhető ez az érzékenység arról, aki elviselt egy római kivégzést -, inkább az attitűdről, az elvről, és a hozzáállásról beszélünk, ami a baloldali-liberális szemléletmód sajátos viszonyát jellemzi bármilyen vallási szimbólumhoz, hitbeli kérdéshez vagy egyházi dologhoz. Itt már nem csak Pápai rajzáról van szó, hanem egy jóval általánosabb tematikáról. Természetesen nem kell egyetérteni a kereszténység Krisztusával, lehet mítosznak vagy legendának tartani, vitatni a tanításait, legyinteni a róla szóló korpuszra, de mégsem érdemes olyan tálalásban ábrázolni, amiről jó előre borítékolható, hogy belegázol embertömegek lelkébe. És nem, szó sincs arról, hogy akkor a vallásokat elvtelenül tisztelni kellene és valami oknál fogva tilos volna humor tárgyává tenni. Isten gyomra nagyobb mint az egyházáé, a tűrőképessége valószínűleg meghaladja a követőiét. De ha a humorban nincs intelligencia és nincs jogosság, akkor szimpla sértegetéssé válik. A probléma azonban nem is csak a humor oldalán keresendő, hanem sokkal általánosabb keretben.

Akárhogy is osztok-szorzok, a nyílt demokráciát egyébként helyesen támogató liberális szemlélet egyik tipikus jellemzője, hogy a kereszténységről csakis rendre megszégyenítően vagy legalábbis ahhoz közeli beállításokban tud gondolkodni. Eközben a saját elvei állandóan arról szólnak, hogy a világ milyen tarka, hogy mennyire fontos értékelni a színeket, a gondolatok sokféleségét, a vallási pluralitást, és hogy ez a sokféleség mennyire alapvető építőköve egy normális demokratikus társadalomnak. Ám ha a kereszténység kerül szóba, hát akkor aztán nem, akkor mintegy varázsütésre eltűnnek a színek a palettáról! Akkor nem közelítünk több oldalról, nem gondolkozunk színekben, nem számít az árnyaltság, hanem csak feketén-fehéren a gúnyos cinikus tálalás és lesajnálás marad. Jogos is tud lenni ez a kritika. Nem tagadható, hogy az egyház sokat hibázik, adott esetben tálcán kínálja magát az ilyesféle humorhoz. De azért nem csak hibázik az egyház, az erények meglátásához azonban egyszerűen nincs szemüvege a vallásoktól frászt kapó demokratáknak.

Ez a vaskalapos liberalizmus azért is furcsa egyébként, mert a kereszténység önmagában is rendkívül színes jelenség, szinte áttekinthetetlen teológiai kínálattal, felekezeti megoldásokkal, kegyességi irányzatok széles választékával. Legyen begyepesedett konzervatív vagy fékevesztett liberális az ember, ez egy olyan tény, amit egyszerűen senki sem tagadhat. Igazi művészi produkció tehát ezt a színességet egy teljesen sematikus, végtelenül lebutított képletben kezelni, amivel a pluralitáspárti liberális nemcsak a saját elveinek mond ellent, hanem teljesen hamis képet is fest a hitről.

Nem is a viccelődés itt a fő probléma, hanem az a kettős mérce, ami színességről beszél ha a számára kedves értékeket közvetítő társadalmi jelenségekről van szó, miközben primitív egyoldalúsággal fordul szembe mindazzal, ami neki nem szimpatikus. Míg az egyik oldalon az egyházak hibáiról nem igazán vesznek tudomást, és hatalmi érdekekhez használják fel őket, a másikon csak a hibáival foglalkoznak és gúnyrajzokat karcolna róluk. Vagyis éppen a színesség hiányzik, ami egyébként élhetővé és elevenné teszi a társadalmunkat. És ez most nem az egyház vagy a kereszténység hibája.

Tovább

Fojtogat vagy befolyásol?

Ha már az előző bejegyzésben arról írtam, hogy nem igazán lehet megtalálni a racionalitás és az irracionalitás határait - a két dolog sokszor egymásba folyik, mintsem szegmentálódna -, szeretném ezt a fonalat most megragadni és továbbvinni egy szerintem nagyon fontos komponens bevonásával: az előfeltevésekről, csúnya idegen szóval preszuppozíciókról van szó.

Banális tény, hogy minden embernek vannak előfeltevései, teljesen mindegy milyen világnézet elkötelezettje. Buddhista, hindu, muszlim, ateista és keresztény, konzervatív és liberális is bizonyos preszuppozíciók hatása alatt áll. Ezeket az előfeltevéseket főleg akkor lehet érzékelni, hogy szépen kirajzolódnak, amikor két ellentétes felfogású ember leül egymással beszélgetni. Például, egy ateista és egy hívő, vagy egy konzervatív és egy liberális eszmecserébe bonyolódnak egymással. A párbeszéd megfigyelésem szerint ilyenkor sokszor az előfeltevések mentén zajlik.

Szeretjük a vitákat pusztán az intellektus teljesítményének látni. Lám-lám, két intelligens ember egymással vív csatát, szigorúan racionális alapokon, ahol érvek ütköznek érvekkel. Igen, ez illik a felvilágosult szellemiségű, ésszerűen gondolkodó nyugati emberhez. 

Hát, a fityfenéket! Közel sem ilyen egyszerű ez.

A racionális megokolások és érvek mögött még az intellektuális dolgokban is vastagon ott vannak az előfeltevések. Az előfeltevések pedig szinte inherens módon hordoznak magukban irracionális elemeket. Magyarosabban: az érveink lehetnek racionálisak, de amiért éppen úgy érvelünk, ahogyan, az már az előfeltevéseinknek köszönhető - az előfeltevéseink pedig rengeteg olyan elemet tartalmaznak, amelyek nem feltétlenül racionálisak. Ha például egy konzervatív teológus körömszakadtáig magyarázza, hogy a Biblia márpedig betű szerint úgy hibátlan, ahogy le van írva, erre a következtetésre nem feltétlenül a szigorú tudományosság és a felhalmozott perdöntő bizonyítékok mérlegelése után jutott. Sokkal inkább eleve feltételezte ezt a hibátlanságot, ez a meggyőződése pedig már azt is irányította, hogyan érveljen és hogyan lássa a tényeket. Vagy egy másik példával élve, amikor egy ateista keményen bizonygatja, hogy a Biblia hülyeség, nem feltétlenül alapos kutatás után jutott erre a következtetésre, sokkal inkább eleve abból indult ki, hogy a Szentírást nem lehet komolyan venni - ez a preszuppozíció azonban annál inkább rejtve marad, minél meggyőzőbb az érvelés retorikája, ami mögé elhelyezik.

Itt azonban szerintem van egy iszonyúan fontos pont, amire feltétlenül fel kell hívni a figyelmet. Természetes dolog, hogy vannak preszuppozícióink és azok befolyásolnak bennünket. Emberek vagyunk, így működünk, és egyébként is, ez a dolguk, amivel sok energiát levesznek a vállunkról. Viszont a befolyás mértéke már közel sem mindegy. Mit értek ezalatt? Egyszerűen szólva csupán azt, hogy mást jelent, amikor befolyásolnak bennünket az előfeltevéseink, és megint mást, amikor már fojtogatnak és gúzsba kötnek. De hol van a választóvonal a kettő között és ki jogosult azt meghúzni? Ki mondja meg meddig tart a normális hatás, és honnan kezdve beszélhetünk fojtogatásról?

Nos, itt is azt lehet látni szerintem, amit a bevezetésben írtam, hogy a racionális és az irracionális határai egymásba fonódnak. Úgy vélem, némileg intuitív és önkényes ez a határhúzás a "befolyásoló" és a "fojtogató" előfeltevések között, s ezért talán jobb úgy fogalmazni, hogy vannak bizonyos tünetei annak, amikor a preszuppozíciók túlnőttek a saját szerepükön. Hadd soroljak fel ötletszerűen néhányat:

- lezártság: ezalatt azt értem, hogy míg a befolyásoló előfeltevés igen, addig a fojtogató előfeltevés nem hagyja saját magát felülvizsgálni. Egy hasonlattal élve talán olyan ez, mint amikor az alkoholista már nem azért iszik, mert így döntött, hanem mert nem tehet másként: túlságosan az ivás hatása alatt áll, hiszen alkoholista - vagyis függő. Sőt, el sem tudja képzelni, hogy leteheti az üveget.

- túlburjánzás: nyilván, ha egy előfeltevés teljesen süket és vak a nyers tényekre is, akkor egyre hajmeresztőbb megoldásokhoz kell folyamodnia, hogy saját magát fenntarthassa. Például a laposföld-hívőknek nem simán képtelen, hanem abszurd módon képtelen magyarázatokat kell kiötleniük, hogy legalább a maguk számára fenntarthassák a véleményüket. Nem azért folyamodnak hajmeresztő teóriákhoz, mert a kutatásaik által feltárt tények erre viszik őket, hanem mert másként nem tudják fenntartani az előfeltevéseiket a továbbiakban.

- zavarosság: úgy vélem, ha egy előfeltevésről sikerül valamennyire kimutatni, hogy túl sok benne az irracionális elem és ezért bizonytalan, akkor az előfeltevést vallók csaknem reflexszerűen próbálják összezavarni a képet az előfeltevés környezetében. Ismét egy példa: tegyük fel, valaki azt tartja, hogy a konzervatív emberek mind maradiak és képtelenek másként látni a dolgokat, az érvelését pedig erre az előfeltevésre építi. Ha erre az a reakció érkezik, hogy az ilyen állítást nem lehet igazolni és tulajdonképpen semmi nem is igazolja, az előfeltevést vallók előszeretettel viszik mellékvágányra a kommunikációt. Például elkezdenek lamentálni azon, mit értünk az igazolás kifejezés alatt, mit is jelent valamit állítani, és egyébként a gólyát most akkor pontos "j"-vel írjuk-e vagy sem?! A zavarosság olyan, mint egy jó helyre bedobott füstbomba: kellemetlen hatású, de életmentő annak, aki a bombát bedobta, mert rejtve maradhat.

Érdemes megfigyelni, hogy ezek a tünetek tulajdonképpen bizonyos megoldási-kimenekedési stratégiákat is magukkal hoznak. A lényeg mindig az, hogy a preszuppozíció túléljen, és a lehető legkisebb sérülésekkel jöjjön ki a küzdelemből. Ez érthető is, hiszen a racionális érveink gyakran ilyen preszuppozíciókra épülnek - és ha azok dőlnek, velük dőlnek az érvek is.

Ha a fenti okoskodásom nem képtelenség, ez nekem megint azt mutatja, hogy alaphangon keveredik bennünk a racionalitás az irracionalitással. A világot látjuk valahogyan, sőt szakadatlanul értelmezzük valahogyan, és ezt pedig vastagon befolyásolják az előfeltevéseink. Ám ha az előfeltevések működésében elszaporodnak a fenti és más hasonló tünetek, az már megbetegítő gondolkodáshoz vezethet. Mármint, ha igazam van, és a fenti okfejtés kapcsán nem állok valamilyen súlyos preszuppozíció megtévesztő befolyása alatt... :-)

Tovább

Eszmefuttatás az eszmefuttatókról

Van abban valami mulatságos, amikor alapvetően irracionális lények - vagyis az emberek - lenézik magát az irracionalitást. Ez a lenézés persze mindig olyanoktól érkezik, akik úgy vélik, ők már felkapaszkodtak az ésszerűség hegycsúcsára, ahonnan a kétségtelen valóságot látják. Pedig az ember soha nem volt és soha nem is lesz minden porcikájában ésszerű, és ezt a tényt a vallások nagyon helyesen felismerték, köztük a kereszténység is.

Egy kedves misszionárius ismerősöm Oroszország lepratelepeit járja, lelki és fizikai segélyt nyújtva a leprában szenvedő, életük jó részét karanténban leélő embereknek. Az egyik alkalommal azt mondta, hogy az orosz kormány a "maga módján" próbál segíteni a leprásoknak: néha küld egy kis élelmiszert nekik a távolból, és ezzel minden le van tudva. Azt gondolják ugyanis, ha van mit enni-inni a betegeknek, akkor már nem fognak meghalni (a lepra ma már egészen jól szinten tartható betegség), ezzel tehát ki van pipálva az összes szükségletük. Az orosz vezetés valahogy úgy látja, hogy az ember olyan, mint egy igénytelen, használt Zsiguli, amibe elég benzint tölteni és boldogan elszalad az Ural végéig. Mondani sem kell, egy normális embernek ennél sokkal többre van szüksége - főleg ha ilyen betegségben szenved.

A hideg racionalitás a kevésbé kiélezett helyzetekben is hasonlóan gondolkodik az emberről. A képlet pofonegyszerű: ami racionális, vagyis ésszerű az életben, az jó és helyes, a többi meg kolonc, amivel sajnos együtt kell élnünk, nem tudunk tőle megszabadulni, de racionális énünk képes a természetünkben az ilyen izgága részeket lenyomni. Így aztán az ember úgy érvel önmagának, hogy a hajtóerő, az érzelmi töltet, a motiváció, a szenvedély és a vágy, ami egyébként ugyanúgy belülről fakad, mint a logikus és ésszerű gondolkodás, valami alacsonyabbrendű része az emberi létezésnek, az irracionalitás szegmenséhez tartozik, amit egy felvilágosult világban szinte már szégyellni kell. 

Az irracionalitás kifejezéshez kötjük az emberiség széteséséhez, bukásához, megtorpanásához kapcsolódó dolgokat, míg a racionalitás fogalma szinte magától értetődően hordozza a fejlődés, a kibontakozás, a haladás képzetét. Sokaknak természetesen magától értetődik, hogy a vallás és a hit is teljes egészében az irracionalitás halmazába tartozik, vagyis ebben a leegyszerűsített képletben a rossz oldalon áll. Az irracionalitást mindenestül megvetők ráadásul be is biztosítják magukat, hiszen azt mondják, lehetetlen érvelni a racionalitással szemben - mert ha érvelünk, akkor máris egy racionális dolgot viszünk véghez: maga az érvelés nyilván az ésszerűség egyik eleme.

Nos, azon túl hogy a racionalitás az emberi létezés egyik legalapvetőbb szintje és elképesztően fontos, nagyra becsülendő lehetőségünk, mégis hiba csaknem mindenható piedesztálra emelni. Hosszasan lehetne sorolni a történelmi tapasztalatokat arról, amikor a hideg ésszerűség olyan dolgokat hozott létre, amiket jobb lett volna nem létrehozni - gondolok itt például a tömegpusztító fegyverekre vagy jól megokolt, racionálisan körbebástyázott ideológiai rendszerekre. A probléma azonban nem is ez a kemény racionalitással, hanem a szétválasztás szándéka. Mit értek ezalatt?

Megfigyeltem, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó - egyébként többnyire vallásellenes - emberek előszeretettel gondolnak úgy az emberi létmódra, hogy annak a racionális és irracionális szegmenseit el lehet különíteni egymástól. Természetesen az ilyen észjárás szerint a "felvilágosult" ember színtisztán racionális, a "maradi, babonás, vallásos" pedig szinte teljesen irracionális. Így aztán gyakran lehülyézik a keresztényeket, akik képtelenek jó érvekkel előhozakodni - ami nem is nagyon lehetséges, hiszen az ésszerűség tokkal-vonóval a másik oldalon kell legyen.

Az emberi természet viszont egyáltalán nem így működik. Ez pontosan ugyanaz a hiba, mint amikor a teológiában elkülönítve beszélnek testről, lélekről és szellemről - mintha az emberi lényt fel lehetne vagdosni két-három összetevőre. A tény viszont az, hogy nem húzódik olyan éles vonal a racionalitás és irracionalitás között, mint ahogy azt a hideg ésszerűség talaján állók szeretnének látni. Az ember  úgy kerek egész, ahogy van. Egyszerre racionális és irracionális, és a teljes élet megéléséhez mindkét oldala elengedhetetlenül fontos. Ráadásul történelmi léptékben sem lehet vonalat húzni a két terület között, hiszen számos dolog, amit ma irracionálisnak nevezünk, a múltban tökéletesen racionálisnak számított - és fordítva. Jó okkal lehet azt gondolni, ez a jövőben sem fog megváltozni. Nagyon tetszik az osztrák filozófus, Otto Neurath hasonlata, aki azt mondta, a racionalitás egy olyan hajó, amit a vízen kell átépíteni. Másként fogalmazva, az ésszerűség nem egy betonba öntött, monolit valami, amit minden értelmes embernek egyszerűen csak be kell látnia, hanem inkább egy menet közben állandó alakításra, újraértelmezésre szoruló dolog, amit folyamatosan konstruálunk az egymással való közös gondolkodás révén.

Nos, mindezt a kissé talán racionális eszmefuttatást azért engedtem meg magamnak, mert úgy tapasztalom, hogy miközben számos felesleges, bosszantó, sőt veszélyes irracionális butaság is terjed körülöttünk (amiben komoly szerepe van az internetnek), a másik oldalon erre gyakran egy nagyképű, lenéző, ám szemléletmódjában ugyanúgy túltolt racionalizmus-hit a reakció. Megint azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik nem akarják az emberi természet egyik oldalát túlhangsúlyozni, sőt kijátszani a másikkal szemben. A kereszténység és általában a vallások nagyon jól tudják mindezt. Amikor Jézus tanít, akkor a kortársait messze túlszárnyalóan bölcs dolgokat mond. Gyakori kép az evangéliumokban, hogy racionális úton próbálják Őt sarokba szorítani, de Jézus olyan válaszokat ad, amelyekkel simán kisiklik az ellenfelei kezei közül. (Ezért aztán még jobban utálják is...) Ugyanakkor Jézus sírva fakad, kimutatja az érzéseit, vagy éppen a racionalitást meghaladó dolgokat művel - ezeket hívjuk csodáknak. Vagyis röviden, egyszerre dinamizálja az emberi természetünk mindkét oldalát. És ahogyan a mélyenszántó tanításait ballépés lenne érzelmi úton megragadni, ugyanilyen kisiklás tud lenni, amikor a csodáit racionális módon magyarázni akarják.

Jézus és a benne való hit az egész embert a maga hatása alá vonja anélkül, hogy a racionális oldalát összeugrasztaná az irracionálissal. A mai ember szerintem keresi és igényli is az ilyen abszolút jellegű élményeket. Ahogy kedves témavezető professzorom, Németh Dávid írta egyik könyvében, az ember "teljes lényét érintő megragadottságra vágyik", nem felszíni benyomásokra. Ezt pedig hideg racionalizmussal nem lehet elérni.

Tovább

"Szent tökönrúgás"

"Mire jó regényeket olvasni? Én ezt mindig is időpazarlásnak éreztem, amikor vannak szakkönyvek is!" - kérdezte egy számomra igen tiszteletre méltó teológus ismerősöm, amin őszintén szólva meg is lepődtem, meg nem is. Jót beszélgettünk aztán, mindenesetre. Nos, tapasztalatom szerint aki akadémikus és csak akadémikus levegőt szív magába, az kérdez ilyesmit. A kocka, aki szakkönyvek gyűrűjűben él, rendszeres teológiát olvas a kádban ücsörögve, amit exegézissel öblít le az íróasztalánál, hogy a kocsiban valamilyen tudományos előadást hallgasson homiletikából. Nem rossz ember ő, csak kicsit beszorult önmagába.

Ha azt mondanám, hogy igyekszem magam távol tartani az ilyen típusú embertől, akkor hülyeséget beszélnék, mert hát... szóval az van, hogy kicsit én is tudok hasonló lenni. Viszont mindig azonnal megbánom a bűneim, amikor egy jó regényt veszek kézbe - például egy Saramagot, egy Lemet vagy egy kissé ponyvásabb Grisham-et - vagy beülök egy színdarabra, ami a mostani karanténlétben persze lehetetlen. Ezek a szellemi kitérők arra emlékeztetnek, hogy mégiscsak van élet a hideg racionalitáson túl is, és az az élet egyáltalán nem rossz.

Miért írok erről? Hiszen a legtöbb embernek nem kell bizonygatni, hogy milyen jó is regényeket, kitalált vagy valós történeteket olvasni. Habzsoljuk az ilyesmit, ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, alkatilag narratív lények vagyunk. De nem is a regényekről van itt szó!

Arra akarok rávilágítani, hogy mi teológusok - miközben egyébként jogos buzgalommal szeretnénk millióféleképpen körbeírni a hitünket a szaknyelv segítségével - tehetségesen tudunk elfeledkezni arról, hogy a bennünket egykoron felforgató hit számunkra sem puszta kognitív élmény volt. A hitnek izgalmas oldala a teológiai okoskodás, de a hit szerintem sokkal több ennél, ha jól csináljuk. A hit egzisztenciális jelentőségű valóság egy ember számára - mert ha nem az, akkor épp a lényeg hiányzik belőle. Lehet röhögni az apologetika állításain ateistaként vagy orrvérzésig bizonygatni a hit logikáját keresztényként, ezek a technikák szerintem nem vezetnek elég messzire. Ami igazán érdekli az embereket a hitből, az nem az univerzum keletkezésének problematikája vagy Tamás filozófiája az öt útról, hanem az, hogyan tudja az megváltoztatni őket, hogyan festi át az egész életüket, viszi őket közelebb Isten személyéhez és egymáshoz. Mindaz, ami ezt az élményt megadja nekik, valóságos lesz számukra, ami megfosztja őket tőle, azt utálni fogják. És pontosan ezért halva született az intellektuális ateizmus minden vehemenciája - nem lehet ugyanis leépíteni egy olyan hitet, ami teljes lényében felforgatott valakit a nem racionális dimenzióiban. A hit intellektuális érveit ki lehet kezdeni, ez akár még jót is tesz neki egyébként, de az egzisztenciális oldala közben érintetlen marad.

Amikor Nátán próféta elmegy a házasságtörésben és gyilkosságban elbukott Dávid királyhoz, hogy egy elsőre homályosnak tűnő próféciát adjon át neki egy báránykáról és egy gonosz emberről, az egész csak egy bizarr mesének tűnik a király fülében. Aztán van egy pont, amikor leesik neki a tantusz, hogy az egész történet valójában róla és a mocskos dolgairól szólt. Akkor már - szó szerint - nincs mese, kénytelen belenézni az elé rakott tükörbe. 

Ez az ószövetségi narratíva bizony zseniálisan foglalja össze mi az egész hit lényege! 

Ezt nevezem én szándékosan durva szóhasználattal "szent tökönrúgásnak". A "szent tökönrúgást" az csinálja velünk, amikor egyszerre valóságosnak éljük meg, amit addig csak mesének hittünk. Lehet, hogy a hit meseszerű a hideg racionalitás számára, de ha magunkra ismerünk a "mesében", vagyis az elénk tárt tükörben, az egész egzisztenciálisan forgatja fel az embert, onnantól pedig képtelen lesz továbbra is mesében gondolkozni. Amikor én megtértem, magam is megéltem ezt - és hasonlót azóta sem. Sokkal több ez a kognitív párbajnál és az intellektus villogásnál arról, kinek mennyire van igaza. Több az értelem bizsergetésénél, agymasszírozásnál, zsonglőrködésnél a szavakkal. A hit nem kognitív feladat, hanem egzisztenciális állapot: csak akkor működik, ha teljesen áthat, csak akkor hit igazán, ha az egész életre vonatkozik. Ha ennél kevesebb, az valóban csak mese.

Tovább

A Nagy Satu

Valahogy úgy látom, hogy a dogmatika a kereszténység matematikája. Sokféle okból gondolom ezt. Akárcsak a matematikai tételek, a dogmatika rendszerezett hittételei szigorúnak, csaknem kérlelhetetlennek tűnnek, szögletesnek, meg nem kerülhetőnek. Emiatt sok hívő utálja még a dogma szó csengését is, akárcsak a gyerekek tetemes része a matekot a suliban. A Nagy Gergely-féle vita atmoszféráját is vastagon áthatja a dogmatika illata, így kicsit elméláztam most azon, szerintem hogyan lehet(ne) jól "dogmatizálni" - és hogyan lehetne a dogmatikai gondolkodást közelebb vinni az átlagos érdeklődő hívő emberhez...

Szóval, legyen most az egyszer nekem igazam, és legyen a dogmatika a teológia "matematikája", persze csak így, két óvatos idézőjelben. Tudom én is, hogy ez a hasonlat nem kerek, hiányos, korántsem precíz. Mert ha a dogmatika tényleg és igazán olyan lenne, mint a matematika, ahol kétszer kettő csakis négy lehet, nos akkor a dogmatikának a lehetetlen kerítésén kellene túllendülnie. Hiszen akkor a dogmatika arról szólna, hogy mozdíthatatlanul szigorú keretek közé szorítjuk a hitet, sőt talán magát Istent is, ami éppen a hitünk természetével és persze magának Istennek a természetével nem férhet össze. A helyzet kissé hasonlítna ahhoz, mint amikor rabbinikus források úgy beszélnek a Tóráról, hogy annak törvényei alól még maga Isten sem tudja kivonni magát. Jelesül a Tóra parancsai annyira szentek, hogy a Törvényadót is kötelezik. Egészen biztos, hogy ezt a gondolatmenetet sokáig lehet még fonogatni, nomeg érvelni mellette, mindazonáltal - bevallom - engem zsigerileg taszít egy olyan Mindenható, aki a saját maga által hozott törvények kényszere alatt sinylődik.

Ebből számomra máris következik egy fontos alapelv, mégpedig az, hogy ahol a dogmatika valamiféle univerzális satuvá válik, amibe még Istent is igyekeznek belepréselni (keresztény testvéreinkkel egyetemben), és a hitigazságokat kérlelhetetlen tényként megfogalmazni, az valószínűleg nem jó dogmatika. És az is valószínű, hogy a dogmatika bizony túl sokszor mutatta magát ilyennek, az embereket azért veri ki a hideg veríték, amikor a dogma szót meghallják: ösztönösen látják maguk előtt a Nagy Satut.

Bár határozottan protestáns vagyok, akihez a protestáns dogmatika áll közel, most épp a "satuhatás" elkerülése végett bátorkodok idézni egy katolikus teológus, azaz Gál Ferenc dogmatikáját, ahol a szerző a következőket írja:

"A dogma jelentősége az, hogy először kifejezi az egyház önértelmezését, amennyiben a kinyilatkoztatás tévedhetetlen hordozójának tudja magát. Másodszor lehetővé teszi a közös hitvallást és a hitbeli egységet, és harmadszor eligazítást ad a hívőknek az igazság keresésében. De azért a dogma nem fejezi ki a teljes misztériumot, hanem annak többnyire csak egy-egy korban vitatott oldalát világítja meg. Így a dogma megfogalmazása nem zárja ki a mélyebb értelem kutatását és a további tudományos fejlődés lehetőségét."

Annyiban tetszik a fenti gondolatmenet, hogy igyekszik harmóniát teremteni a dogmával elkerülhetetlenül együtt járó határozott hangvétel, és a konstruktív-fejlődőképes szemlélet között. Ez meglátásom szerint roppant fontos egyensúly, ami igen kényes is, néha mintha csak egy cérnaszálon függne, mert annyira könnyű mindkét irányban felborítani. Ha igaza van Gálnak, akkor a dogma mögött Istentől jövő igazságok állnak, de ami legalább ilyen fontos, hogy ez az állapot mihez vezet. Itt most arra gondolok, hogy a fentiek értelmében a valamennyire működőképes dogma nem dogmaharcokhoz, emberek fejbecsapdosásához, hanem közös hitvalláshoz és egységhez, illetve eligazítói szerephez viszi közelebb az embert - miközben tisztában van saját esendőségével, fogyatékosságával, további fejlődésével. Az első zsinatokon persze ott voltak az átokformulák és a kiközösítések is - ne tagadjuk ezt -, de azért mégsem mondjuk, hogy a zsinatok szándéka az átkozódás és kiközösítés volt. Sokkal inkább az, hogy megfogalmazzuk miről szól, amiben hiszünk - fenntartva, hogy ezt a megfogalmazást még alakítani fogjuk a jövőben.

Isten nem egy zsák dogma. A dogmatika az Istenhez való közelítés egyik precízebb módja, de a kapcsolat a hitünk szerint két eleven személyiség - egy ember és egy Isten - között zajlik. Ezt a kapcsolatot leírhatja valamiféle protokollként a dogmatika, de egy kapcsolat soha nem dogmatikai jellegű kell legyen, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy a jó dogmatika elengedhetetlen az egyház számára.

A dogmatika a teológia matematikája, és a jó matematika gyönyörű. Teljesen mindegy, hány gyerek utálja és bukik meg belőle a suliban. A jó matematika ugyanis felfed valamennyit a világ struktúrájából, noha korántsem fedi fel az egészet. Ebben is hasonlít a jó dogmatikához, ami Istenről úgy gondolkodtat el bennünket, hogy a teljes misztériumot sosem láthatjuk. A jó dogmatika megsejtet valamit a misztériumból, a mi emberi fogalomkészletünk keretei közé helyezi, miközben arra is ügyel, hogy meghagyja titokzatosnak. Nos, amikor a dogmatikát arra használják, hogy az egyik keresztény a másikat csapdossa fejbe vele, pont ettől a kényes egyensúlyától fosztják meg, mintha a matematikatudását arra fordítaná valaki, hogy saját okosságát bizonygassa vele másoknak.

A jó dogmatika elkerülhetetlen része az egyház életének, a rosszat pedig bármi áron el kell kerülni. Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy.

Tovább

Gergő és a kövek

Nagy Gergely hibát követett el: őszintén és legjobb meggyőződése szerint kereste az igazságot. Ezt aztán nem mindenki volt képes elviselni, és aki nagyon nem volt képes, az máris sütögette rá a különféle bélyegeket. Nincs új a nap alatt.

Itt van mindjárt az Evangelikál Csoport, amely egyébként bizonyos tagjainak magas szintű teológiai ismeretei révén számos megfontolásra és vitára érdemes témát prezentálhatna - ezáltal is serkentve az egyházban a párbeszédet, a továbbgondolást, az építő munkát. Teológiailag művelt, de teológiailag iszonyú elfogult hangnak tűnik. Szubjektíve pedig sokszor úgy érzem, hogy az elfogultságuk messze a műveltségük fölé magasodik és tendenciózusan irányítja is azt. Az embernek az a benyomása, hogy ez a szervezet(?) inkább egyfajta keresztény "rögtönítélő bíróságként" működik, ami éberen figyeli, éppen hova csaphat le. Egymás után közöl nyilatkozatokat mindenféle témáról, emberekre ráhúzva nyilvánosan a vizes lepedőt. De hát ki kérte őket erre? Ki hatalmazta fel őket, hogy így tegyenek? Melyik egyház vagy egyházak nevében teszik mindezt? Miért kellene bárkinek is az Evangelikál Csoport mércéjének megfelelnie? Mit számít az, hogy egy ismeretlen gyökerű társaság valakiről nyilatkozik? Mindez teljesen érthetetlen és nem világos, egyben kissé komikus is számomra, hogy egy teljesen önjelölt szervezet dobálja a köveket másokra. Teszem azt, ezzel az erővel néhány barátommal összefogva megalapíthatnám az "Igazi Evangéliumiak Társaságát", aztán elítélő nyilatkozatokat fogalmazhatnánk meg azokról, akik elítélő nyilatkozatokat fogalmaznak meg másokról. Pontosan mi lenne a súlya ennek, és ha ilyen nincs, akkor mi adná az értelmét és a létjogosultságát? (Annak idején egyébként engem is megtaláltak, és egy minősíthetetlenül alacsony színvonalú kritikát fogalmaztak meg egyik írásomról.)

Az állandó nyilatkozatkényszer szerintem önmagában egy tünet, de nem feltétlenül csak a tiszta biblikus hit melletti kiállás tünete. Komoly és egyházi léptékben mérhető súlyú nyilatkozatokat a teljes egyház vagy egy felekezet mindig akkor adott ki, amikor úgy érezte, hogy egy téma és kérdés végére ért, alapos viták és eszmecserék után nyugvópontra lelt, és szerette volna a leszűrt tanulságokat megfogalmazni. Egy nyilatkozat egyben annak is a jele, hogy bizonyos értelemben vége a párbeszédnek: a témát megrágtuk, lenyeltük, megemésztettük és hosszú távon nem kívánunk változtatni rajta.

Nos, a Nagy Gergely által felvetett kérdés, mely a teremtéstörténetről, Ádámról és Éváról, az ember halandóságáról szól, bizony egyáltalán nem ilyen. Soha nem sikerült lezárni és valószínűnek tartom, hogy a jövőben is állandó viták kereszttüzében áll majd. A nagyjából négyféle alapszemlélet, mely a legfundamentalistább kreacionsista nézettől az irodalmi értelmezésig tart - illetve én még ide tenném BioLogos tudósai és teológusai által képviselt "evolutionary creation" erősödő trendjét is - végeérhetetlen eszmecserék és párbeszédek potencialitását hordozza. Nincs ez lezárva, srácok, egyáltalán nincs! És ha nincs, akkor nincs karó sem, amihez az ebet köthetnénk. Ebben a párbeszédben - éppen a lezáratlanság miatt - természetszerűen kerülnek elő akár hajmeresztőnek tűnő kérdések is. Mi van, ha Ádám soha nem létezett, hanem "csak" irodalmi figura? Mi van, ha létezett, de képes volt meghalni már a bűneset előtt is? Mi van, ha nem csak Ádám és Éva léteztek a teremtéskor, hanem más emberek is? Mit csináljunk az előemberek fosszilis leletanyagaival és az evolúcióelmélet állításaival? Mi van, ha Isten bizonyos mértékben leplet borított a valós eseményekre és amit kinyilatkoztatott, az egy olyan narratíva volt, amin keresztül a kor embere képes volt bizonyos dolgokat megérteni? Mi van, ha tényleg minden úgy történt, ahogy le van írva, csak egyszerűen nem tudjuk elképzelni milyen lenne egy tökéletes világ? Nos, egészen biztos hogy a végtelen mennyiségű kérdés és felvetés között vannak értelmesebbek és egészen bizarr próbálkozások is. 

Pontosan ez várható akkor, amikor egy teljesen nyitott kérdéssel találkozunk, melynek nem lehet pontot tenni a végére. Nagy Gergely nem is akar úgy csinálni, mint aki pontot tesz. Ő vitatkozik, felvet, érvel, magyaráz, olvas, kutat, keres, közben szóbaáll mindenkivel, aki valahogyan is érintett. Belelépett ebbe a lezárhatatlan vitafolyamba, ami most mindenféle irányba sodorja. Egyébként Gergely szerintem is mondott meredek dolgokat, ahogy Walton ugyancsak. (Emlékszem, amikor Walton egyik könyvét olvastam a "Lost World..." sorozatából, többször is odaírtam a jegyzeteimhez, hogy "ezzel nem értek egyet" vagy "meredeknek vélem a szerző gondolatmenetét!") Mit számít ez pontosan? Mi a tétje annak, ha valaki meredeken kérdez? Miért baj, ha valaki az igazságkeresés folyamában úszva meredek dolgokat is mond? Vajon ez valami szörnyű fekély, természetellenes kitüremkedés, ami ellen minden erővel küzdeni kell? Ugyan miért?

Úgy látom, mintha egyesek arra számítanának, hogy úgy találnak ösvényt egy kérdésben, hogy rálépnek az első méterre, és az igazsághoz vezető út majd szépen felrajzolódik a lábaik előtt. Ez a naiv és tapasztalatlan ember képzete, legyen akár professzori végzettsége is.

Nos, csak azt akartam mondani, hogy ne bántsátok Nagy Gergelyt! Hagyjátok gondolkodni, hagyjátok keresni, hagyjátok kutatni! Nagy Gergely szereti Krisztust és ragaszkodik az evangéliumhoz. Keresztényként ez a legfontosabb, ez a lényeges. A teremtésről meg hadd ötleteljen szabadon, hadd vesse fel Walton vagy mások hajmeresztőnek tűnő elképzeléseit. Hogy megbeszélhessük, hogy megvitathassuk - ugyancsak szabadon, még ha nem is teszünk pontot a végére. A szabad beszélgetést viszont nem segíti, ha az ember állandó nyomásnak van kitéve és állandó elutasítást éreztetnek vele szemben, nyilvánosan állást foglalnak a formálódása ellenében - például egy nyilatkozatban. Nem lehet úgy értelmesen gondolkodnia az embernek, ha folyton el kell hajolni a repülő kövek elől és kétfrontos háborút vív - egyszerre birkózva egy lezárhatatlan kérdéssel és a saját testvéreivel. Ez nem tisztességes, ez nem fair, sem Gergővel, sem az igazságkereséssel szemben.

Tovább

A narratív apologetika, mint a meggyőzés új formája?

Farkas Attila Márton egy beszélgetésben azt mondta, a mostani koronavírusos állapotok után akár érdekes szellemi fordulat is történhet a nyugati világban: lehet, hogy látva a saját törékenységünket, sebezhetőségünket, mortalitásunkat, tömegek fognak a vallások felé fordulni. Vagy éppen ellenkezőleg, az emberek még inkább materialisták-ateisták lesznek. És tényleg: mi tudja meggyőzni az embereket? Elég ehhez egy világjárvány? Én most bedobok egy másik lehetőséget...

Nos, az embereket nem nagyon lehet meggyőzni semmiről, ezt igazán tudom tanúsítani. Megpróbálhatunk a lelkükre beszélni, prédikálni nekik, imádkozhatunk is értük, szépen kérhetjük őket - nem használ semmi. Sokszor az a benyomásom, hogy az emberek a lelkük legmélyén fikarcnyit sem változnak, vagy csak éppen annyit, amennyit az élet kényszerei rájuk erőltetnek. Kérdés, hogy a koronavírus, ami alaposan felforgatja az életünket, végül nagyobb evangélizációs erőnek bizonyul majd minden más praktikánál?

Ezt majd a jövő dönti el, mindazonáltal a kereszténység folyamatosan kereste annak a módját, hogy az embereket az evangéliummal megszólítsa. Az apologetika szerintem erre önmagában nem elégséges eszköz, sőt én azt tapasztaltam, hogy sokszor inkább felerősíti a szkepszist a kívülállókban: minél jobban érvel valaki a kereszténység igazsága mellett, annál erősebb ellenállást vált ki a hallgatóságából. (Kivételek persze mindig akadnak.) Mit lehet tenni akkor?

Nos, az oxofordi teológusprofesszor és népszerű szerző, Alister McGrath (ld. képen) írt egy nem túl vaskos, de nagyon érthető és értékes könyvet "Narratív apologetika" címmel, melyben egy lehetséges módját vázolja fel a meggyőzésnek. Hangsúlyozandó, hogy nem csodaszert talált fel, amit ha valaki mechanikusan alkalmaz, akkor egy kutyát is rábeszél vele a hitre, sőt amiről ír, az tulajdonképpen nem is kellene, hogy újdonság legyen, csak mintha mostanában egyre jobban előtérbe kerülne. 

A narratív apologetika szerint azt látjuk, hogy az emberi lélek valahogy úgy van kalibrálva, hogy sokkal inkább fogékony a történetekre, mint az absztrakt és elvont filozófiai eszmefuttatásokra, ezért előbbi sokkal nagyobb meggyőző erővel rendelkezik utóbbihoz képest. "Voltak olyan társadalmak, amelyek nem használták a kereket - de olyanok nem, amelyek nem meséltek történeteket" - írja Ursula K. Le Guin, és bizony mélységesen egyet kell érteni vele. McGrath ugyancsak korrektül látja, hogy az emberi faj egyfajta beépített narratív ösztönnel rendelkezik. Embernek lenni jórészt azt jelenti, hogy kérdéseket teszünk fel, melyekre azonban történetekkel válaszolunk. Valamikor ennél messzebbre is megyünk, és az egyes történeteket összefűzzük egymással, a sok kis elbeszélés pedig így létrehoz egy Nagyot, ami értelmet kölcsönöz számunkra a valóságnak, koherenciát teremt annak részletei között. Természetesen a kereszténység is egy ilyen összefűzött, nagy történet.

Fontos azonban tisztán látni magát a történet szót is. Itt nem csupán arról van szó, hogy az emberek szeretik az ilyesmit - gondoljunk csak a Gyűrűk Urára vagy a Star Wars univerzumra -, nem monumentális irodalmi művekre vagy filmsorozatokra gondolunk a történet kifejezés alatt, hanem egyszerűen a saját életünk egészét is narratívaként szoktuk értelmezni. Valójában "mesemondó állatok" vagyunk. Itt születtem, utána itt tanultam, aztán megházasodtam, itt és itt kezdtem dolgozni, ez és ez történt velem - mi ez, ha nem egy történet? 

Hosszú lenne itt a narratív apologetika alapjait és módszertanát kifejteni, most csupán a kiindulópontjára és magára az elképzelésre kívántam felhívni a figyelmet, mert látok benne fantáziát. Ahogy McGrath említi, az embereknek egyszerűen nem elegendők a tények. Valahogy az agyunk, az intellektusunk nem úgy működik, hogy ha tényeket hallunk, akkor máris megváltoztatjuk a hatásukra a véleményünket. Sokszor a tények hidegen hagyják az embereket, főként ha úgy érzik, hogy azok nem relevánsak az életük története szempontjából. A relevancia sokkal fontosabb kérdés egy embernek, mint a pőre valóság: lehet például, hogy Durham városának éves csapadékhozama 1870-ben 604,8mm volt, de ez kit érdekel? Nincs semmiféle súlya legtöbbünk személyes sorsában akkor sem, ha egyébként az állítás igaz, vagyis nyers ténynek nevezhetjük. Ha egy tény nem releváns, az erejét is elveszítette az emberek többségének szemében.

Maga a keresztény hit pedig nem magyarázatrendszer még akkor sem, ha tudunk belőle dogmatikát csinálni. A keresztény hit egy narratíva, ami emberek személyes narratívájához kapcsolható ha relevánssá válik számukra. A feladat tehát nem kevesebb, mint relevánssá tenni egy narratívát a kívülállók számára: ez képezheti minden hatásos kommunikáció kiindulópontját. Ha ezen a nyomvonalon indulunk el, talán messzebbre juthatunk a puszta racionális győzködésnél.

Tovább