Nem árt elolvasni!

Elhamarkodott dolog volna március elején kijelenteni, hogy elolvastam az év legjobb könyvét. De az a helyzet, hogy az „Árt-e a hitnek a bibliatudomány?” több kategóriában is magasra tette nálam a mércét – és nagyobb élményt jelentett számomra, mint amire fel voltam készülve.

A szerző, teológus professzor gennyes sebet tárt fel. Létezik egy terebélyes szakadék a kereszténységen belül. Az egyik oldalán a fundamentalista bibliaértelmezéshez ragaszkodók állnak, a másikon pedig olyanok, akik nem literálisan kezelik a szöveget. Kettőjük között az a könyv feszül, ami éppen arra szolgálna, hogy összekösse őket: a Szentírás. Siegfried Zimmer azonban sokkal többet tesz annál, minthogy erre a triviális helyzetre rámutasson. Mélyrehatóan, rendkívül érthetően, és ami legalább ennyire fontos: érezhetően őszinte istenhittel tárja fel a probléma gyökereit, és keresi rájuk a megoldást. Nem megy át liberálisba, magas lóról lenézve és becsmérelve a fundamentalistákat, nem támadó hangon érvel, hanem igyekszik megérteni a helyzetüket, beleérezni magát olyan emberek pozíciójába, akiknek neveltetésük során soha nem is volt lehetőségük máshogy gondolkodni. Igen sokat tesz hozzá a könyv szellemi színvonalához ez a mentalitás. Zimmermann a szélsőséges értelmezésekre nem szélsőségesen válaszol. Ez egy jó lelkületű könyv!

De miről is ír a szerző? Miben látja az okát, hogy ez a szakadék létrejött és ilyen szélesre tágult? A könyv nem burkolózik homályba, hanem kereken megnevezi az okokat. Zimmermann indoka szerintem helyes: a két tábor elválását főként a Biblia tekintélyének kérdése okozza, ami meghatározza azt is, ki hogyan értelmezi. A fundamentalista szemléletben létezik egy talán ki nem mondott, de nagyon is határozott realitás, miszerint a Biblia autoritása megegyezik Isten autoritásával. Egy kicsit olyan ez, mintha a Szentháromság kibővülne „szentnégyességgé”, azaz az Atya-Fiú-Szentlélek-Biblia képezné a hit lényegét. A könyv helyesen mutat rá, hogy az ábrahámista vallásokban éppen ez volt az egyik nagy különbség a zsidóság, az iszlám és a kereszténység között: míg az első kettő nem egyszerűen csak Isten kinyilatkoztatásaként kezeli a Tórát és a Koránt, hanem Istennel egyenrangúnak is tartja ezeket, a keresztények a Bibliát soha nem emelték Jézus magasságába. S bizony áttekintve az egész Szentírást, azzal szembesülünk, hogy a legnagyobb és megkérdőjelezhetetlen autoritás még a Biblia szerint sem maga a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Éppen a Szentírás írja, hogy Jézus Isten legnagyobb és végső kijelentése, az abszolút tekintély, akit semmi és senki más nem helyettesíthet. Zimmermann ebben a kérdésben látja a különbséget: a nem fundamentalista értelmezés szerint Istennek alá van vetve a Biblia, a Bibliának pedig az egyház, míg a fundamentalizmus Istent és a Bibliát egy szintre helyezi. Pontosan úgy, ahogy az iszlám tesz a Koránnal, a judaista pedig a Tórával.

Ezért aztán nem is marad választás: ha a Biblia egyenrangú Istennel, akkor az számos következményt von maga után. Ha Isten tökéletes – márpedig az – és a Biblia vele egy szinten áll, akkor értelemszerűen annak minden betűje hibátlan kell legyen. Ez a felfogás nem enged meg túl nagy mozgásteret. Ha a Szentírás a szó abszolút értelmében tökéletes, az egyfajta mennyei tollbamondást és felügyeletet feltételez, melyben az emberi szerzők szerepe elhanyagolhatóan kicsire zsugorodik. Sejthető, hogy ez a szemlélet milyen iszonyatos stresszel jár azoknak, akik elkezdik mélyen kutatni a szöveget, és amikor szembesülnek a tényekkel, hogy mindez tarthatatlan, egyfajta kognitív disszonanciába futnak. 

A kötet utolsó része lélektani szempontból éppen ezeket az embereket mutatja be. Olyan fiatalokat vagy érett keresztényeket látunk, akik teológiai képzésre jelentkeznek, és szinte sokkot kapnak a ténytől, amikor kiderül, hogy évtizedes bibliaértelmezési gyakorlatuk nem az egyetlen lehetőség, sőt nem is feltétlenül a helyes. Zimmer tanárként nem egy ilyen esetet látott, s emiatt nagyon érzékletesen veszi sorra a lépcsőfokokat. Ahogy írja, a diákok egy része eleve lelki presszióval érkezik, hiszen gyülekezetéből úgy küldik teológiára, hogy előtte „alaposan felkészítik”: ott biztosan el akarják majd venni a hitét. Mindehhez többnyire a diákok neveltetése is hozzáadódik. Nagyon-nagyon nehéz valakinek leküzdenie egy olyan felfogást, amit gyakran kicsi gyermekkorától szüntelenül tápláltak benne, ifjúsági órákon, prédikációkon és konferenciákon építgették, komoly meggyőző erővel, Istenre hivatkozva. A saját bibliaértelmezést ráadásul olyan fogalmakhoz kötötték, mint a hűség, a bibliai hit, az istenszeretet – következésképp, ha egy keresztény más felismerésre merészel jutni csoportja elvárásaihoz képest, az hűtlen, bibliátlan, Istentől elforduló lesz ezekben a körökben. Így emelkedik a saját bibliaértelmezés végül az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen rangra, tulajdonképpen észrevétlenül a Biblia tekintélye fölé.

Siegfried Zimmer

Siegfried Zimmer könyve igen szókimondó, precízen mutatja be a radikalizálódási folyamatot, és véleményem szerint korrekt meglátásokon alapuló dolgozat, mely mögött érezhető a vaskos tapasztalat és a jóindulat. Néhol azonban feleslegesen terjengősnek ítéltem, és bevallom, nem minden következtetését éreztem megalapozottnak. Ettől függetlenül remek könyvről van szó, hiszen a remek könyvek nem feltétlenül attól remekek, hogy mindenben erősítik az ember meglévő meggyőződését, hanem inspiratívak, ösztönzőek, konstruktív vitákat indukálnak, mégpedig úgy, hogy alapvetően nem a vita a végcéljuk, hanem a megoldások keresése. Ahogy Pecsuk Ottó fogalmaz, ez egy nyílt sisakkal érvelő és tisztázó szándékú munka, amivel csak egyetérteni tudok. Erősen ajánlom mindenkinek az elolvasását!

(Siegfried Zimmer: Árt-e a hitnek a Bibliatudomány?, Kálvin kiadó, 2012, 228.o.)