Jób könyve - irodalmi alkotás vagy történelem?

Az előző téma kapcsán - lezárva a provokatív bejegyzéseim sorát - szeretnék egy konkrét példát mutatni arra, mi a különbség a relativizálás és a tényszerű kutatás között. Jób könyve kapcsán a teológusok általában nem tartják fontos kérdésnek, hogy valódi történelmi esemény áll a könyv hátterében vagy sem, mert a szöveg lényege, mondanivalója, tartalma az irodalmi értelmezés esetén sem sérül. De milyen érvek miatt tartják valószínűbbnek utóbbit előbbinél?

A legtöbb keresztény irtózik a gondolattól, hogy a Biblia néhány része nem történeti, és azt hiszik, ha valami nem történt meg, akkor az automatikusan nem igaz. Képtelenek különbséget tenni a "megtörtént?" és az "igaz vagy hamis?" kérdések között, pedig könnyen belátható, hogy egy dolog igazságtartalma nem feltétlenül függ annak történetiségétől.

Jób könyve kapcsán a teológusok jó része úgy véli, kevés vagy semmilyen történeti realitás nincs a könyv mögött, hanem irodalmi alkotásról van szó, mely az igaz ember szenvedésének okával foglalkozik. Itt persze a bibliatudománytól irtózók azonnal felcsattannak: a liberális teológia relativizálni akarja Isten Igéjét! Bele sem gondolnak abba, hogy mit jelent a relativizálás. Ha egy szöveg olyan vonásokat hordoz, melyek erősen irodalmi jellegére utalnak, akkor az nem lehet relativizálás ha ezt megállapítjuk, hanem éppenhogy az igazságnak való megfelelés. Éppen azzal adjuk meg a Bibliának kijáró tiszteletet és akkor vagyunk korrektek, ha ezt kimondjuk. Jób könyve pedig pontosan ilyen alkotás. Milyen érvek szólnak amellett, hogy inkább irodalmi, mintsem történelmi munka ez az egyébként zseniális könyv?

1. Semmiféle utalást nem találunk azzal kapcsolatban, mikor élt Jób: sem róla, sem felmenőiről nincs semmi a könyvben. Úc földje is bizonytalan adat. Maga a főszereplő Jób sem kap konkrét, történelmi arculatot: valahol a Keleten élt, valamikor - ezek a kifejezések nem illeszkednek jól egy történelmi személyhez, de egy irodalmihoz igen. Mindez nem perdöntő bizonyíték, de feltétlenül figyelemre méltó és nem mellőzhető!

2. Jóbot a történet szerint Isten megáldotta: hét fia, három lánya született, és tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Hétezer juh, háromezer teve, aztán ötszáz pár ökör, ötszáz szamár jószága volt: ezek mind tízes kerekítések. Mindez történeti véletlen, vagy irodalmi eszköz? A tíz és a hét a teljesség, tökéletesség számai, az "ezer", a "tízezer" pedig tipikusan szimbolikus számok a Bibliában, melyek rengetegszer előfordulnak. Mindezen felül az ókori embernek komoly áldás volt, ha gyermekei születtek, s főként a fiak száma volt nekik nagyon fontos. Az egész Keleten eszményi állapotnak számított, ha valakinek hét fia, három lánya van. (Hét lány, három fiú már nem igazán nevezhető eszményinek... Elnézést kérek a hölgyektől! :-)). Jób ráadásul az egész Kelet legtekintélyesebb embere a történet szerint. Micsoda véletlen: pont Kelet legtekintélyesebb és leggazdagabb emberének van hét fia és három lánya! A könyv végén még az is kiderül, hogy Jób leányai a legszebbek voltak a vidéken. Nahát! Éppen a vidék leggazdagabb emberének van ideális számú gyermeke, s pont neki van ideális számú vagyona, végül "véletlenül" a legszebb leányai! Ha valaki tisztán történetinek tartja Jób könyvét, szélsőséges, sőt extrém véletlenek sorozatával kell számolnia, az irodalmi értelmezés esetében azonban ez teljesen normális és megszokott elrendezés.

3. Jób története négy súlyos katasztrófáról ad tudósítást. A "véletlenek" itt is egymásra halmozódnak. Mind a négy katasztrófa ugyanazon a napon történik, s mindegyiknek épp egyetlen túlélője van. Mindegyik hírt visz Jóbnak, mindegyikük éppen akkor toppan be, amikor az előző még beszél, se hamarabb, se később. Pontosan úgy, hogy Jóbra a legnagyobb hatást gyakorolják. (Ez az elrendezés az ókori irodalmi művekben egyébként klasszikus motívum - a történetírásban ellenben semmiképpen nem az.) Véletlenül éppen az utolsó katasztrófa a legsúlyosabb a négy közül, ezzel "véletlenül" éppen a fokozás irodalmi eszköze érvényesül. Ha történelmi szövegről van szó, ez már-már a hamisítást gyanúját is magában hordozza, de irodalmi értelmezés esetén minden tökéletesen helyére kerül.

4. Jóbbal három barátja száll vitába: Elifáz, Bildád és Cófár. A vita felépítése is elég művészi szerkezetű. A három barát és Jób vitája három szakaszban zajlik, melyek egyenként három szópárbajt tartalmaznak. A vitában a megszólalás sorrendje mindig azonos: először jön Elifáz, aztán Jób válaszol, azután Bildád, majd Jób felel, utolsóként Cófár, végül Jób neki is reflektál. Ez a szerkezet ismétlődik, soha, senki nem vág a másik szavába, a sorrend szigorúan kötött. Mindez nagyon életidegen egy valóságos vitától, ráadásul a szöveg ritmikusan felépített formában hangzik. Egyetlen reális vita nincs, ami művészi formában, ekkora precizitásban zajlana - ez teljesen idegen, ha történelmi beszámolónak tekintjük. A problémát fokozza, hogy történeti esetben még egy kérdés adódik: ki "gyorsírta" egyszerre ezt a hosszú beszélgetést menet közben? Jób maga fejből megjegyezte az egész vitát és utólag leírta? Nincs szó sehol senkiről a könyvben, aki jegyzőként jelen volt és rögzítette a vitát, ami egyébként is nagyon furcsa lenne egy ilyen szituációban.

A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, példáknak azonban talán ennyi is elég. Mielőtt valaki félreértené: nem az a cél, hogy az egész Bibliáról kimutassuk, minden amit eddig történetinek hittünk, az valójában irodalmi szöveg. Ez egyébként sem lenne igaz. A cél az, hogy a szövegeket megvizsgáljuk, és a vizsgálat eredményei alapján mérlegeljük a kérdéseket. Relativizálás az lenne, ha olyan esetben is ragaszkodnánk az irodalmi értelmezéshez, ahol ennek ellenkezőjére utaló jelek vannak túlsúlyban. Jób könyve esetében a szöveg irodalmisága semmit nem von le a könyv értékéből, a tartalma az igaz szenvedéséről egyáltalán nem csorbul.

Ezzel a bejegyzéssel a bibliakritikai vitát lezárttá szeretném tenni itt a blogban.