2018. október 9., kedd

Lélekkel, lélek nélkül vagy lelketlenül?

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára feleslegesnek tűnik a kérdés: honnan tudjuk, hogy van egyáltalán lelkünk? Talán valami ilyesmit mondanánk: érezzük, amikor boldogok vagyunk és azt is, ha fáj. De pontosan hol és mit érzékelünk ilyenkor? Talán lesznek, akiket meglep a kijelentés, hogy az alapvető tudományos hozzáállás szerint az embernek valójában nincs lelke - amit mégis annak érez, az pusztán az agy egy funkciója.

A manapság rendkívül népszerű Yuval Noah Harari keményen odavágja "Homo Deus" című könyvében, hogy a kreacionisták a tudatuk mélyén leginkább azért utálják Darwint, mert az evolúció megfosztott bennünket a lelkünktől. Ha az ember az alacsonyabb rendű létformáktól származik, akkor Harari szerint lelke sem lehet, főleg nem olyan, ami túléli a test halálát. Mivel a lélek az agy egyik funkciója - azaz valami olyasmi, mint egy fának az árnyéka - az agyhalállal a lelkünk is megszűnik majd működni. Ha kivágják a fát, eltűnik az árnyéka is. Semmi nem marad belőlünk, porból lettünk és porrá leszünk, nincs bennünk lélek, ami bárhova elvándorolhatna - alkossunk bármilyen képet is a túlvilágról, ahová a léleknek repülnie kellene.

Ráadásul, tovább fokozva ezt a gondolatot, az emberhez közelebb álló főemlősök kapcsán lehet olvasni olyan beszámolókat, mintha ők is rendelkeznének az öntudat bizonyos szikráival. Még a hatvanas évek végén vált közismerté Washoe, egy csimpánz, aki megtanulta az amerikai ameslan-jelbeszédet. Ezt a jelnyelvet a süketek használják az egymás közti kommunikációra, Washoe pedig mintegy 250 jelet volt képes megismerni, sőt ezek egyszerű kombinációját is használta. Például az "adj édességet" jeleket egymás után tudta mutatni. Egy Chantek nevű orangután pedig nemcsak 150 jelet sajátított el, de képes volt arra is, hogy felismerje saját magát a tükörben! Többek között ezek alapján a lélekről kialakított monisztikus felfogás azt feltételezi, hogy amit az ember öntudatának, mentális képességeinek, és hagyományosan lelkének szoktunk nevezni, az gyakorlatilag a biológiai adottságunkban gyökerező képesség, melynek csírái a hozzánk közel álló főemlősökben is jelen vannak. A lélek, amiben mindig is hittünk, nem létezik - összegezhetjük ezt az álláspontot.

Valószínűnek tartom, hogy keresztényként a legtöbben nem találjuk túl szimpatikusnak az ilyesféle gondolatokat. Mi eddig úgy vélekedtünk, hogy van egy léleknek nevezett, alapvetően titokzatos, de határozottan érzékelhető egység "valahol bennünk", ami képes a testünktől függetlenül funkcionálni. Gyakorlatilag valamilyen formában mintha az összes világvallás erről beszélne. Ha valaki ebben a gondolatkörben szocializálódott, valóságos hidegzuhany lehet számára olyasmit hallani, hogy tulajdonképpen nincs is lelke. Talán arra is gondol, hogy a lélek megsemmisülése a halálban az agy funkcióinak leállásával egyet jelent azzal, hogy kikukázhatja amiben eddig hitt.

Utóbbi dilemmáról majd a következő bejegyzésben írnék, most csak azt jegyezném meg, ha az ember elkezd kicsit "belekanalazni" ebbe az iszonyú komplex kérdésbe, egy idő után úgy érzi majd, hogy valamiféle köd lengi be az egészet. És azért nem egészen eszik olyan forrón a kását, ahogy az előző bekezdésekből az tűnhetett. Röviden és magyarul, a tudatunk egy merő rejtély. Ahogy Németh Dávid írja: "A következetes redukcionizmus nem tud magyarázatot adni arra, hogy a szellemi-pszichikus működés miért alkot mégis különálló egységet, s miért jött létre egyáltalán a tudatosság. Márpedig tagadhatatlanul fennáll bizonyos önállóság, s a psziché világában egészen sajátos törvényszerűségek uralkodnak."

A pszichikus átéléseink ráadásul nagyon szubjektívek, mitöbb gyakorlatilag lényegileg azok. Thomas Nagel ismert denevér-példája jól kifejezi mindezt. Nagel szerint egy ember megpróbálhatja elképzelni, milyen érzés denevérnek lenni, vagyis olyan képességekkel rendelkezni és úgy viselkedni, mint egy denevér. Azt viszont soha nem találhatjuk ki, milyen egy denevér számára denevérnek lenni. Ehhez már a konkrét denevér szubjektív élményét kellene átélni. Viszont erre nemcsak a denevérekkel, hanem senki mással nem vagyunk képesek. Még amikor egy másik embertársunk felé mutatunk empátiát, azaz megpróbáljuk beleérezni magunkat az ő helyzetébe, akkor sem azt éljük át, amit a másik személy, hanem azt, amit mi tapasztalnánk olyan körülmények között, amelyek éppen jellemzik ennek a személynek az életét. A tudatosság és a pszichikus átélések ezek szerint borzasztóan egyéniek - de akkor nehéz túlságosan fixált és végleges törvényekben gondolkodni róluk.

A túlzott redukcionista szemlélet másik gyengéje, hogy annyira egy rendszer egyes elemeire koncentrál, hogy nehezen tud tekintettel lenni ezeknek az elemeknek a kapcsolataira. A neuronok rendszere pedig iszonyú szövevényes. Az egyes alkotóelemek, mondhatni a "legókockák" tanulmányozása viszont nem ad magyarázatot számos olyan jelenségre, amelyek sajátosságai éppen a részek összekapcsolódásából fakadnak. Egy rendszer pedig sokszor több, mint egyszerűen az alkotóelemek összekapcsolt változata. Létezik egy bizonyos emergenciaelmélet, ami valami olyasmit mond ki, hogy egy rendszer bizonyos bonyolultság elérése után maga is új tulajdonságokat hoz létre - és ezek már nem vezethetők le az egyes alkotóelemek jellegzetességeiből. A tulajdonságok emellett az eredeti rendszerben sem voltak jelen - még kezdetleges formában sem.

Nem szeretném most a bonyolultat tovább bonyolítani, az egyetlen amit érzékeltetni kívántam, hogy amit mi léleknek, öntudatnak, mentális világnak, személynek élünk meg, az nem egy jól körvonalazott és minden porcikájában megértett valóság. Ám feltéve a provokatív kérdést, ha mégis igaza van az előbb felvázolt monisztikus pozíciónak, ez tényleg a hitünk végét jelenti? Szerintem nem - de erről majd legközelebb.

26 megjegyzés :

  1. Az állatok agyában nincs önreflexióval foglalkozó terület, az emberben ez (a prefrontális kortex) hozza létre a személyiségnek nevezett és egyben léleknek érzett struktúrát.

    A prefrontális kortex (a homloklebeny elülső része) hisz az Abszolútban és a belőle levezett etikus cselekedetek végső értelmében. Ez a hitrendszerek belső oka. Úgy tűnik, minden egészséges ember így működik – a pszichopaták nem.

    Intellektuális futópad az a Möbius-szalag, amelyen lehet helyben kocogni, hogy 1. van Abszolút, ezért az erkölcsös tetteink megalapozottak és elnyerik végső jutalmukat; vagy 2. nincs Abszolút, ezért nincsenek erkölcsös tettek, jutalom sem jár semmiért, tehát bármit elkövethetünk, mint Raszkolnyikov; vagy 3. talán nincs Abszolút és jutalom, de az erkölcs miatt tegyünk úgy, mint ha lenne; 4. de akkor igazából mit görcsölünk ezen? 5. hát azt, hogy tényleg érdekel, van-e Abszolút és végső jutalma az erkölcsös tetteknek (1.), mert ha nincs, akkor (2.)... stb.

    Úgy tűnik, az evolúciósan kialakult homloklebenyünk felépítése hoz minket elkerülhetetlenül ebbe a helyzetbe, külső kinyilatkoztatások nélkül csak keringenénk körbe-körbe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Az állatok agyában nincs önreflexióval foglalkozó terület, az emberben ez (a prefrontális kortex) hozza létre a személyiségnek nevezett és egyben léleknek érzett struktúrát."

      A bejegyzésben pont arra igyekeztem példát is írni, hogy van olyan főemlős, aki önmagát képes volt felismerni a tükörben... Legalábbis a beszámolók szerint.

      "3. talán nincs Abszolút és jutalom, de az erkölcs miatt tegyünk úgy, mint ha lenne;"

      Igen, nagyjából ezzel a mondattal lehet összefoglalni a nem hívő emberek életmódját: mivel egyszerűen nem tudunk létezni bizonyos mértékű abszolútság nélkül, jobb nem marad annál, minthogy úgy teszünk, mintha lenne. Vagy ahogy egy ismerősöm fogalmazott, miután elfordult a hitétől az ateizmus felé, aztán azt sem bírta elviselni: "inkább becsapom magam valahogy azzal, hogy van Isten, de azt nem bírom elviselni, hogy semmi nincs".

      Törlés
    2. ld: A. N. Wilson
      (aki mellesleg csak véletlenül névrokona Wilson-nak, a jeles strandröplabdának ;)

      Törlés
    3. Számfogalom elég sok állatban van, a tükörben felismerés néhány főemlősben, de önreflexiós modul csak bennünk, ettől vagyunk lényegileg mások. Az állatkutatások félreviszik a diskurzust, nem a differencia specifikumra vonatkoznak.

      A prefrontális kortex olyan, mint a viccbeli „Agresszív Kismalac és egyben Jó Tündér”. Megparancsolja magának, hogy verjen be egy kihúzhatatlan szöget, majd hogy húzza ki: magára kényszeríti az Abszolútba vetett hitre utaló magatartást, majd azt, hogy magyarázza meg egy bonyolult narratívával, miért viselkedik Abszolút-hívőként anélkül, hogy hinne az Abszolútban. :)

      Az lehet a megfejtés, hogy a prefrontális kortex érzelmi alapon késztet, míg az Abszolútba vetett hit mint racionális kérdés egy másik agyi modulban dől el. A két modul nincs mindenkinél szinkronban, az ateistáknál egyenesen skizofréniában van.

      Törlés
  2. Azt hiszem, a teológia - elsősorban a gyakorlati teológia és azon belül is a poimenika - mulasztást követett el, amikor figyelmen kívül hagyta az emberi lét határterületeit. Pszichiátriai betegek pedig mindig voltak, de nem tudtunk velük mit kezdeni, legfeljebb megszállottnak bélyegeztük őket. A lélektan, mint tudomány megalapozói nyilván nem véletlenül pszichiáterek voltak. Nekik muszáj volt a határterületekkel foglalkozni. A teológia lassan reagál, a fundamentalista irányzat pedig most sem tesz mást, minthogy megpróbálja Freudról, Youngról, és a többiekről bebizonyítani, hogy valójában okkultisták voltak, akik eladták lelküket az ördögnek.

    A pszichiátriai betegekkel kapcsolatos ismereteink pedig szerintem is azt igazolják, hogy az érző-gondolkodó énünket (lelkünket) nem tekinthetjük teljesen függetlennek az agyban játszódó biokémiai folyamatoktól. A lobotómián átesett páciensek közül sokan zombivá váltak, gyakorlatilag elvesztették a személyiségüket (lelküket?). Gyógyszerekkel jelentősen befolyásolhatók olyan érzések, késztetések, melyeket klasszikusan lelki történésnek tekintünk. (kóros bűntudat, kényszerképzetek, suicid gondolatok stb.)
    Ettől még én is hiszem, hogy a lelkünk mérhetetlenül több, mint agyi történés. Inkább a lélek halhatatlanságának klasszikus értelmezése okoz nekem problémát. Gondolom, nemcsak nekem, talán épp ezért reagál lassan a teológia.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lélek halhatatlanságának klasszikus értelmezése szerintem is problémás. Ha jól gondolom, a Biblia alaphangon nem azt tanítja, hogy a lelkem éli túl a halált, hanem hogy én élem túl - én pedig több vagyok a lelkemnél.

      Igazad van azonban abban is, hogy agyi történésnél több a lélek. Mintha lenne az embernek egy nem anyagi oldala, ami viszont erős szálakkal van "összehuzalozva" az anyagi felével. És ezért nem feltétlenül ördögtől való gondolat, hogy ha a test meghal, ez a nem anyagi oldal is odaveszhet. A kérdés inkább, hogy itt véget ér-e a történet? :-)

      Törlés
    2. "én pedig több vagyok a lelkemnél."
      ?!
      Fura itt ez a polémia. Az "én" fogalom -definíció-szerűen- az egyed önmaga tulajdonságairól alkotott nézeteinek összessége .... a lélek pedig talán éppen az én önnön szubjektumának meghaladására tett erőfeszítéseit megszemélyesítő struktúra, fenomén.
      Művi vagy természetes, az a lényeget tekintve mindegy is: aki elkezdi keresni Istent, már meg is találta ... ez áll a természetében lényegében azonosnak tekinthető Lélekre és lélekre is

      Törlés
    3. "Biblia alaphangon nem azt tanítja, hogy a lelkem éli túl a halált, hanem hogy én élem túl"
      Ez érdekes, mivel a keleti vallások is alapvetően ezt tanítják. Csak az a kérdés mit értünk "én" alatt? A keleti vallások szerint a valódi énünk, amit túléli a halált, nem a személyiségünk, nem az "egónk", hanem a bennünk rejlő örök abszolútum, az egyetlen Önvaló. A keresztény megközelítés nyilván nem ez, de akkor pontosan mit ért a kereszténység "én" alatt?

      Törlés
  3. Pusztán filozófiai szempontból nézve, bizonyos szempontból valójában mindegynek tűnik, hogy a lélek anyagi okokra vezethető vissza (az anyag szervezettségéből előálló, minőségileg új, magasabb rendű dologként), vagy pedig szellemi természetű, az anyagtól független (akár azt szervező) valóság. Amint lélek van, onnantól kezdve nem tud nem lenni - még ha meg is semmisül az anyag, az információ nem semmisül meg (bár ez persze ez függ az időszemléletünktől is - ami van/volt/lesz, az mindig "van", vagy mindig csak az aktuális pillanat "van", a múlt pedig már nincs, a jövő még nincs - de ez is egy komplex, messzire vezető téma). Így ha Isten létezik, akkor bármikor helyre tudja állítani a tudatnak azon időszeletbeli állapotát, amely a halála pillanatában volt, vagy pedig lehetősége van azt átemelni azt olyan körülmények közé, ahol az adott lélek mögött más valóság működik (mármint a lélek nem az általunk ismert anyag szerveződéséből felemelkedő "emergencia" jelenségként működik tovább). Természetesen ha nincs Isten, és csak az anyagi világ van, és mindig csak a jelen "van", és a mi az információ is elveszik (ami volt, az nyom nélkül az enyészeté lesz örökké), akkor más a helyzet - ez esetben viszont tulajdonképpen mindegy is, mert úgy igazából mi sem vagyunk.

    Tehát valójában az, hogy a lélek halhatatlan-e (a megsemmisülésre való képtelenség értelmében használva ezt a szót), vagy sem, nem attól függ, hogy az anyagi jellegű-e, vagy sem - ez egy másodlagos kérdés. Ehelyett attól függ, hogy Isten van-e, vagy sem, és ha van, akkor akarja, hogy halhatatlan legyen-e a lélek, vagy sem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    3. Hmm. Úgy tűnik, annyira sokkoló volt, amit írtam, hogy Lillanyó nem találja a szavakat. :)

      De természetesen ez nem az én álláspontom. Viszont létezik (az evangéliumi keresztény világon belül is) egy keresztény materialista mozgalom (na jó, mozgalomnak talán nem lehet mondani, de vannak képviselői), amely kb. így közelít a kérdéshez. Szemben a tipikus keresztény dualista felfogással - vagyis hogy az ember testből és lélekből áll -, szerintük az ember csak test. Viszont ettől függetlenül a feltámadásban hisznek, pusztán a halál és a feltámadás közötti időszakban a lélek (amely valójában tehát nincs mint anyagtól független valóság) nem aktív (ez hasonlít a soul sleep felfogáshoz).

      Törlés
  4. Keresztény materialista vagyok. Legalábbis az embert illetően. Persze ez így nem teljesen igaz, de a Platón féle dualizmus kategorikusan ellenzem.
    A lélek szerintem egyszerűen az Istennel vako kapcsolatban létező örök egzisztencia, ami kizárólag Isten kegyelme és szeretete miatt van, nem pedig valami festetlen lét ami örök és hozzánk tartozik. Az ember bizony elsősorban test.

    Cypriánus

    VálaszTörlés
  5. Viszont az információkat Isten őrzi, ebben maximálisan kapcsolódnék Steve -hez

    Cypriánus

    VálaszTörlés
  6. Steve :D !
    Szó se róla elakadt a szavam .... vagy inkább lemaradtál egy totálisan letisztult ("sum") és egy végletekig túlcsorduló (https://www.youtube.com/watch?v=f6t40CErnCo) kommentemről :) ?!

    A kommentedben egyébként felfedezni véltem a descartesi istenérvek hangulatát ... erre akart utalni a "sum" ... egyetértőleg ;)

    Az elérzékenyülés pedig annak szólt, hogy a téma felidézte bennem saját spontán metamorfózisom élményét, amint totális ateista létemre egyszer csak azt vettem észre, hogy az addig általam tanult érvrendszerből is (számomra) simán levezethető a lélek, a Lélek és -mily meglepő- Isten léte. Mielőtt bárki -és én anno magam is- spirituális krízisre gyanakodnék, a neuroteológia megállapításai egészen emészthető módon megnyugtatnak: mindez teljesen természetes, mondhatni egészséges egyéni "fejlődés" velejárója.

    Mindezt számomra mai napig katartikus élménnyel járóan igazolja pl. korábban már idecitált különös kedvencem, a Szabó Lőrinc tolmácsolásában ismert "Ez vagy Te" (a kre. 800-600 körülre datált Chandogya Upanisád részletből írt csodálatos verse, http://krk.szabolorinc.hu/06/70.htm)

    Még elmondanám, milyen fura fordulat, hogy a keleti (hindu) ihletésű "megtérésem" aztán megnyitotta számomra saját keresztény kultúrámat is ... most itt vagyok ... érteni vélek olyan motívumokat, amelyekhez -tudom- közvetlenül sohasem jutottam volna ilyen közel. Nem vonnék le mindebből messzemenő következtetéseket, mindenkinek más az útja ... csak egy dologban vagyok egészen bizonyos, az Út, mindannyiunk útja végül ugyanoda vezet.

    VálaszTörlés
  7. Érdekesek Steve és Lillanyó észrevételei: ha Isten van, az információból már valóban rekonstruálhatja a halálkori lélekállapotot.

    A keleti felfogás viszont nem csak arról szól, hogy a lélek visszatér az oszthatatlanba, mivel alaphelyzetben vándorol, és csak a buddhista kialvás útján térhet vissza. Ez pedig felvet kényelmetlen köztes kérdéseket. Hogyan, milyen mechanizmus útján lesz valaki lelkéből bogár vagy fűszál? „Mindannyiunk útja végül ugyanoda vezet”: nem vezet ugyanoda, hiszen egyikünkből esetleg giliszta, másikunkból meg bódhiszattva lesz, és az „egyszer mindannyian megvilágosodunk” már emberléptéken túli, számunkra irreleváns távolba mutat.

    A lélek mibenlétének érdemi vizsgálata szerintem három problémába ütközik:
    1. nem látható/tapintható témakör, ezért nem tehető természettudományos vizsgálat tárgyává, legfeljebb áltudományoskodni lehet róla;
    2. a földi életünk és magatartásunk szempontjából csak az a praktikus felfogás, hogy a lélek örök, de nem vándorol, hanem az egyetlen és megismételhetetlen életünk tetteinek következményeit viseli az örökkévalóságban; az ennél kevesebbet állító modellek unpraktikusak;
    3. az (un)praktikusság nem bizonyít semmit, így a végső válaszokhoz emberi logikával nem kerülünk közelebb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A buddhizmus szerint a lélek nem vándorol, mivel nincs olyan dolog, hogy "lélek". :) A tudat, mint elsődleges szubjektum reinkarnálódik addig, amíg köti valami a szamszárához.
      A legelterjedtebb buddhista felfogás szerint a reinkarnáció a hat világ valamelyikében történhet, amelybe beletartozik az emberek és az állatok világa, de a növényeké nem. Tehát fűszálként biztos nem fogsz reinkarnálódni.
      Az pedig miért jobb, vagy miért praktikusabb, hogy egyetlen megismételhetetlen esélyed van, amit ha elszúrsz, örökre annyi neked, annál hogy korlátlan próbálkozási lehetőséged van? Ja, hogy így jobban igyekeznek az emberek, hogy ezt az egy esélyt el ne szúrják? Hát nem tudom, én nem azt látom, hogy az ebben hívők annyival jobban igyekeznének...

      Törlés
    2. A lélek vagy tudat vándorol? Mi a különbség?

      És nem addig reinkarnálódik..., hanem az emberiség döntő többsége szakadatlanul reinkarnálódik és szenved ettől keleti nézetben, a megvilágosodás fehér holló, egy szuperritka kivétel.

      Igazad lehet a fűszállal, ezt meggondolatlanul írtam. Ha növény is lehetne az ember egy következő életben, akkor növényt sem szabadna enni.

      Az is megfontolandó, hogy aki egyszeri életet él, jobban igyekszik-e, mint aki akárhányszor visszatérhet. A társadalmakat összehasonlítva szerintem egyértelműen látszik az igyekezetbeli különbség és annak eredménye. Ez nem az emberek közötti különbség, hanem a felfogásuk közötti. Aki úgy tudja, hogy egy esély van, az igyekszik. A megbocsátó hozzáállás miatt valójában nem egyetlen egy esély van, hanem sok, de csak egyetlen élettartamon belül.

      Törlés
    3. A „vándorlás” nyilván képletes. Alapvetően az egyed fizikai testének látható fizikai határai miatt abban a téveszmében élhet, hogy énje egy elszigetelt szubjektum. A keleti hit szerint ez téves illúzió, a ’mája’, a látszat megtévesztő játéka. Az én lényege mindig is egy az osztatlan Legfelsőbbel, s az egyén fizikai testben való útja pontosan ennek az illúziónak a felszámolására irányul, törekvése a visszatalálást célozza az igazi Önvalóhoz. A gyönyörű példázat szerint úgy igyekszik hozzá, mint a csepp a tengerhez a víz örök körforgásában: a felszálló párából cseppek lesznek, azok esőként a földre hullanak, patakká, folyókká, folyamokká egyesülnek és ismét visszajutnak az óceánba … de a vándorlás során valójában mindvégig őrzik a víz eredeti, tiszta tulajdonságait.

      Éppen ezért komolyan kell venni a fizikai testet is, hiszen éppen a test működésének zavarai képezik az egyik legfőbb akadályt. A zavart gondolkodás, a tompa elme, a csalóka érzékek, a kínzó testi szükségletek, a fizikai egyensúly kibillenései (betegségek) a lelki harmóniát aláássák, ellehetetlenítik a psziché belső kapcsolódását, a finom belső kommunikációt. Mondhatjuk, hogy a jóga tudománya például épp ezért halad kívülről befelé, először a fizikai szint egyensúlyát és harmóniáját megteremtve, karbantartva van esély, a továbblépésre. Maga a jóga szó jelentései is erre utalnak: leigáz, egyesít …. meghaladni a pusztán fizikai szintet, egyesíteni’ a tudatot (megszüntetni az elkülönültség tévhitét) a legfelsőbb Tudattal.

      Így szól a Tanítás, az advaita védanta szerinti kettősség nélkül valóság eszméjéről - dióhéjban :) .

      Törlés
    4. (Összecsengeni látszik fentiekkel és elgondolkodtató, hogy a kortárs tudomány mindezt egyszerűen talán éppen a bizonyos tudat-teóriaként vizsgálja - több, nagyon érdekes következtetésre jutva.

      Az pedig még érdekesebb, hogy ennek a bizonyos tudat-teóriának a kialakulásához még a megfeleltethető fizikai szervrendszert is sikerült megtalálni: a nem is olyan rég felfedezett tükörneuronok szerepét vizsgálják ezzel összefüggésben.

      Ez pedig talán továbbgondolható és elvezethet az összes "teória" és fenomén, a "mája" megfejtéséhez.

      (Már csak ilyen tudományos ismeretterjesztő forrásokból származó, laikusoknak is szóló infókat rakosgatok én össze magamnak - ennek megfelelő színvonalon .... a hozzáértő olvasótársak számára ez biztosan nyilvánvaló :D Bocsánat. ) )

      Törlés
    5. Lillanyó:
      – Tiszta vizet a pohárba: Gipsz Jakab nem tart visszafelé keleti nézetben, hanem reinkarnálódik az életének tettei szerinti létformákban, a végtelenségig. Ha rossz volt, alacsonyabb létformába kerül, ha „jó”, akkor meg magasabba. Közben valamilyen értelemben Gipsz Jakab marad, csak nem emlékszik, hogy az előző életeiben milyen létforma volt. (Ez se nem lélek, se nem tudat, leginkább tudattalan identitás, ami reinkarnálódik.)

      Gipsz Jakab közben szenved, mint azt Gautama megállapítja, forog körbe-körbe a szenvedés kozmikus ketrecében. Úgy tud belőle kilépni, hogy minden vágyát kioltja, pl. NEM SZAPORODIK, kihúny, mint a gyertyaláng, és ekkor kiszabadul(hat). Erre a szuperritka esetre vonatkozik, amiről te visszatérésként írsz. Lássuk tisztán, hogy ez egy igen ritka kivétel a szenvedés fő szabályához és kozmikus börtönéhez képest.

      Továbbá, a Buddha szerint ennek megértéséhez kb. kötelező férfinak lenni, nőt nagyon nem akart tanítani a módszerére. Csak az anyukája könyörgésére enyhült meg némileg, de szkeptikusan nyilatkozott arról, hogy a nőkkel mit lehet kezdeni e téren. (A nők miatt felhígul és eltorzul a Tan – mondta.)

      Szerintem romantizálod a tényleges keleti világképet. Nem olyan vidám az, mint innen, távolról tűnhet. Ez a világkép legitimálja pl. a kasztokat, amik nyugati szemmel teljességgel elfogadhatatlanok, sőt embertelenek. A megszüntetésükhöz viszont meg kellene szüntetni az egész keleti világlátást.

      Törlés
    6. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    7. "Tiszta vizet a pohárba"
      Azért ráfér még némi tisztítás arra a vízre!
      Ha már buddhista szemszögből mentünk bele a reinkarnációba, maradjunk is annál (bár Lillanyó a hindu vonalat képviseli). Szóval Gipsz Jakab semmilyen értelemben nem marad Gipsz Jakab. A buddhizmus szerint nincs lélek, nincs "én", az érzetek és gondolatok összességét tévesen azonosítjuk egy elkülönült énnel. A halállal mindez szertefoszlik, nem marad meg semmilyen "identitás", ami "öröklődne". Ami megmarad, az a karma, hiszen mindennek következménye van, az okok okozatokat szülnek. A téves képzetekhez való kötődés eredményezi a reinkarnálódást, ez okozza a születés és halál ismétlődő láncolatát, a szamszárát.
      A szamszára fő jellemzője a dukkha, ami nem simán szenvedést jelent, hanem azt, hogy van szenvedés, és van boldogság, de semmi sem állandó, minden múlékony és feltételekhez kötött. A buddhizmusban nem kötelező szenvedni, az életet szenvedésként megélni! Csak azt kell tudatosítani, hogy mindez ami most van, egyszer el fog múlni, mert nem rendelkezik abszolút léttel. De az ember rendelkezik abszolút léttel, csak a téves képzetekhez való ragaszkodás a szamszárához köti. Tehát az embernek nem elérnie kell az abszolút létet, mert már eleve rendelkezik vele, hanem a viszonylagostól kell megszabdulnia. El kell takarítania mindent, ami az abszolút lét útjában van.
      A kasztrendszert a buddhizmus teljes egészében elveti, de egyébként a kasztrendszer nem egyenlő az embertelen elnyomással. Vannak előnyös és hátrányos oldalai, igaz a mai korban az indiai kasztrendszernek már inkább csak hátrányai vannak, és nem igazán összeegyeztethető a modern világgal. De ez legalább annyira a modern világ hibája is.

      Törlés
    8. Discipline: ha Gipsz Jakab a következő életében nem azonos valamilyen szinten/értelemben az előző életében ezt-azt elkövető és ezért alacsonyabb-magasabb létformában újratestesülő Gipsz Jakabbal, akkor... ez egy nyugati félreértés.

      Az alapprobléma: a fiatal, jóképű Gipsz Jakab öreg, csúnya, ráncos, beteg, fogatlan, inkontinens, szenvedő ember lesz hamarosan, és ráadásul újratestesül, kezdheti előlről, ad infinitum. Ez így nem fair, hanem kitolás, valamit tenni kell ellene!

      Ha Gautama nem lát megoldandó problémát a szenvedés körforgásában, nem megy világgá a palotájából, ahol alapból jól is érezhette volna magát. Azért ment világgá, mert szembesült az emberi mulandósággal és elkerülhetetlen szenvedéssel, sőt annak örökkön-örökké ismétlődő voltával. Erre keresett megoldást, és évek önsanyargatása, majd egy szinte halálos meditáció eredményeként találta meg a maga szempontjából (ne szaporodj, élj szenvedélymentes-békés közönyben, hunyj ki, mint egy gyertyaláng, és akkor kiszállhatsz a szenvedés kozmikus mókuskerekéből). Ez a Buddha Útja. (Lásd: A Buddha beszédei)

      A buddhista „tolerancia” valójában közöny: mindegy, miről mit gondolsz, a Buddha által feltárt mechanika pár millió generáció alatt kihozza belőle a buddhizmus utáni vágyat, addig meg felesleges vitatkozni bármin is. Ha ma nincs eszed, a kozmikus távolban, végtelen újjászületési sor után majd lesz. Ez látszik a buddhizmus holdudvarában lévő társadalmak állapotán. Senki sem siet a dolgára, nem mozgósít a meggyőződése szerint, mert úgy tudja, hogy van rá pár milliárd év. Egy nyugati meg úgy tudja, hogy van rá max. 120 év, aztán elszámolás, tehát spuri van, igyekezni és másokat is mozgósítani kell.

      Ne öntsük le juharsziruppal a Buddha életművét. Óriási kaliberű gondolkodó volt, és elérte, amit egy ember elérhet a világban a hinduizmusból levezetett problémájával. Aki nem fogadja el, nem tekinti fizikai létezőnek a hinduista modellt, esélyt sem ad magának a Buddha megértésére, ebből a kontextusból kiragadva nem világos, miről mit és miért tanított.

      Ha azt is elérte volna, amit egy embernél nagyobb kaliberű messiásnak el kell érnie (világbéke, kardból ekevas, nincs nyomor és elnyomás, mindenki jólétben él a mostani konkrét életében), akkor ő lenne a Messiás, őt kellene hirdetni.

      Törlés
  8. A Biblia egyáltalán nem tanít olyasmit, hogy bármi is az emberből túlélné a fizikai halált. Amit a lélek továbbéléséről hisznek néhány egyházban, az más hitvilágból származó örökség (görög és római), de a Bibliában egyáltalán nem szerepel. A Biblia ugyanis azt mondja, hogy az ember testből és lélekből (élet lehellete az eredeti nyelv alapján) áll. Mikor az ember meghal, visszatér a porba, ne tud érezni, gondolkodni, emlékezni, semmi ilyesmit, mivel a testét alkotó elemek felbomlanak, az élet lehellete pedig visszatér Istenhez. Valóban van szó viszont örök életről a Bibliában, viszont ezt nem mindenki kaphatja meg, és csak akkor fog megtörténni, mikor (és erről is ír a Biblia) Jézus visszatér a Földre. Isten igazságos ítéletet fog hozni, kinek mi lesz a sorsa. A Biblia szerint ekkor lesznek, akik feltámadnak az örök életre (Isten szerkeszti ismét egybe a már felbomlott testi elemeket és adja neki ismét a lelket), lesznek akik átváltoznak - szintén az örök életre (ez a még élőkre vonatkozik), és lesznek (itt egy kissé egyszerűsítem a részleteket, hogy ne legyen túl hosszú), akik kárhozatra (vagyis örök megsemmisülésre), ahogy a Biblia szerint a világ megrontója, Sátán is erre a sorsra jut. Tömören és röviden ezt mondja a Biblia.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)