2019. november 24., vasárnap

A bűntudatlanság világa

Megszámlálhatatlanul sokféle oka van annak, miért nincs igazán előremutató változás a kereszténységben, de véleményem szerint léteznek bizonyos okok, melyek igen közel vannak a problémák gyökeréhez. Az egyik ilyen az a tény, hogy a tökéletesek világában élünk, ahol fogalmunk sincs arról, mit jelent igazán a bűn. De hogyan lehetne ezen változtatni és mi kell az igazi bűnfelismeréshez?

Ezt a csontot nagyjából másfél éve kezdtem el rágni, és azt hiszem még bőven találok rajta húst, úgyhogy ne lepődjön meg a kedves olvasó, ha időről-időre előszedem. A bűnbánatról beszélek, ami hosszú ideje óriási hiánycikk a modern szekuláris világban és lassan már az egyházban is. Sokan várnak a magyarországi kereszténységben valamiféle áttörésre, amit leginkább ébredésnek nevezünk, de ezt az áttörést olyan dolgokhoz kötjük, melyektől - legalábbis én így látom - nem józan gondolat valóban áttörésre számítani. Eszerint például áttörés lesz, ha egy nagy stadionban sokan hangosan együtt énekelünk, áttörés lesz ha végre elkezdünk intenzívebben imádkozni, áttörés lesz ha az egyházak képesek egységben gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy ezek keresztény szempontból fontos dolgok (a stadionos éneklést leszámítva), de van egy lépés, melyet előttük szerintem elkerülhetetlenül meg kell tenni, ez pedig a bűnbánat aktusa.

A lenyelhetetlen béka.

Érdemes belegondolni, hogy a lutheri reformáció előtt az egyház volt az autoritás forrása, ez a tény pedig számos vadhajtása és kificamodása ellenére a bűnismeret kapcsán legalábbis annyit jelentett, hogy az emberek még tudták értelmezni ezt a fogalmat. (Sokszor persze az egyház olyat is bűnnek nevezett, ami nem volt az.) Luther felismerését követően a végső tekintély már nem az egyház, hanem a Szentírás lett, így a bűnismeret forrása is a textusok mondanivalójából bontakozott ki.  A Biblia pedig eleget beszél arról mi a bűn - még ha nehéz is egy többé-kevésbé egységes teológiát erről kialakítani, azért nagyon is körvonalazható a bűn lélektana. Amikor pedig beköszöntött a felvilágosodás, az autoritás helyévé maga az egyén vált - és azt hiszem, itt szakadt el a cérna.

Ha ugyanis mi magunk mondjuk meg saját magunknak mi a bűn és mi nem az, akkor - éppen az ember bűnös természete miatt - szinte biztosan felmentjük magunkat. Korábban az volt a trendi, hogy a bűnökre van bocsánat, ma egyértelműen az, hogy a bűnökre van magyarázat. A redukcionista materializmus még egy lapáttal rádob erre, hiszen antropológiája szerint az emberi létszinten akár még az erkölcs puszta létezése is kérdéses lehet. (Ld. itt Dawkins szinte klasszikussá érett kijelentését arról, hogy végső soron nincs jó és nincs rossz sem!)

A kérdés adódik, mit tud tenni ezzel a kereszténység? Az első és nyilvánvaló felelet, hogy ismét el kell kezdeni megérteni a bűn és a bűntudat milyenségét, működését és hatásait - s ebbe az újraépítkezésbe most bizony érdemes lehet belevonni a modern lélektani felismeréseket is. A bűntudat ugyanis nemcsak teológiai-bibliai, hanem pszichológiai-szociálpszichológiai jelenség is, ami többek között az emberi méltósághoz kapcsolódik. Miért érdemes ezzel foglalkoznia egy hívőnek? Mondok egy példát!

Amikor én még jóval fiatalabb voltam, a keresztségek (bemerítések) előtt szokás volt az életrendezésnek nevezett spirituális élményen átesnie a keresztséget kérőknek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az illető egy számára bizalmi szempontból fontos másik keresztény társaságában megvallotta az élete bűneit, hogy így mintegy lelki értelemben felkészülve vegyen részt a keresztségben. Több ilyet láttam, sőt magam is vezettem, és nem tartom ezt rossznak! Számos ponton igen pozitív és felszabadító élmény volt ez az életrendezéses átélés a benne résztvevőknek, de főleg nagyon fiatal emberek esetében azért - már bocsánat a szóhasználatért - néha kissé komikusra is fordulhatott a helyzet. Anélkül, hogy most életképtelen magyarázatokkal próbálkoznánk, ugyan milyen komoly és cégéres bűnöket követhetett volna el egy kistinédzser, amiket szó szerint meg kellett más előtt vallania? Talán azt, hogy életnagyságú Imagine Dragons poszter lógott a szobája falán vagy elkáromkodta magát, mert kikapott a Fifában? Na oké, persze.

A lélektani felismerések világossá tették, hogy az igazi bűntudat puszta kifejlődéséhez szükséges egyes személyiségjegyeknek bizonyos szinten már rendelkezésre állnia. Így például az igazi és mély bűntudatot logikusan olyanok fogják átélni, akik megfelelő énképpel rendelkeznek és kellően önreflexívek, a társas szabályok számukra határozottan interiorizáltak  (vagyis belsőleg magukévá tették azokat a normákat, amiket például az egyház magáénak vall és komolyan azonosultak velük), a kognitív képességeik is elérnek egy bizonyos szintet és így tovább... Egyszerűbben fogalmazva, amit a Biblia zsákruha felöltésnek és fejre szórt hamunak nevez, a mélyről jövő és velejéig őszinte bűnbánat komplex emberi tulajdonságok együttesére épül.

Nem akarok most hosszabban belefeledkezni a témába, mert sosem lesz vége a bejegyzésnek - de fontosnak tartottam újra előhozni, mert hiányterületnek érzem. Külön bejegyzést érdemelne az is, hogy az esetlegesen feltámadt egészséges bűntudattal mihez kezdünk - mert nem biztos, hogy a kezelése is egészséges lesz. Nagy téma ez, ami mostanság parlagon hever, pedig több figyelmet érdemelne!


6 megjegyzés :

  1. Egyetértek, mélységesen, nagyon szívesen olvasnék, hallanék többet erről a témáról (valódi bűnbánatra jutás, életrendezés) és arról, hogy mihez lehet kezdeni az egészséges bűntudattal.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy majd folytatom ezt a gondolatmenetet a későbbiekben. Az egyik nagy probléma, ha a bűnbánat szó előkerül, hogy mindenki alaphangon a másik emberre vagy az egyházra, mint olyanra gondol - de nagyon nehezen saját magára. Tehát arra, hogy változzon meg a helyzet, vagy változzanak meg mások, aztán majd én is megváltozom. Lélektanilag nagyon nehéz ugyanis szembefordulni saját magunkkal, márpedig a bűnbánatban ez is benne van.

      Törlés
  2. A Fifa komoly indulatokat tud kiváltani, nem kell azt alábecsülni :D

    Viccet félretéve, nálunk a gyerek konfirmáció során is mindenki bizonyságot tesz. Néha elhangzik, hogy hát, nekem nincs nagy cégéres bűnöm, amiből meg kellett térnem, ezért nem is tudom, hogy pontosan hogy állok a témával... Az idősebb tesók meg persze mondják, hogy milyen cukik, és milyen jó, hogy nincs miből megtérni. Nem komikus, de innen nézve sekély. Az ő életében viszont lehet, hogy őszinte, és szerintem ez a lényeg.

    Amúgy nálunk az életrendezés egy érdekes dolog, általában olyan lelkigondozói jellegű hétvégéken vesszük elő, amik kifejezetten már a hívő életben tapasztalt embereknek szólnak. Jellemzően nem vagyunk kérügmatikus szemléletűek, de ez nagyon szokott "működni". Pedig ki tudja, milyen hosszú ideje hitben járnak már ezek az emberek. N.b.: Nem csak a személyes bűnökkel foglalkozunk, hanem az ellenünk elkövetett bűnökkel is, és az azokból (nem azokra!) adott válaszainkkal. Szóval ebben a fókusz egy picit más.

    VálaszTörlés
  3. Komolyan kérdem: hogyan következik a hétköznap vallott "tudományos"(szerű) világképből a vasárnapra előírt bűntudat? Bűntudat mi miatt, mi felett, min elmerengve? Ha nem következik, miért csodálkozunk, hogy nincs? Hiszen nincs bennünk szombat éjszakai kapcsoló, ami vasárnap éjjel visszakapcsol normálba.

    Persze, a bábeli tornyot építők sem találtak magukban gyanút arra nézve, hogy esetleg nem úgy alakul a projekt, ahogy tervezték. A "közlegelők tragédiája" nevű koncepcióban szereplő gazdákat sem fogja vissza bűntudat, tönkre is megy a közlegelőjük.

    Továbbá, az érthető, hogy a tékozló fiúnak (némi) bűntudata van. De a testvérének láthatóan nincs. Kéne, hogy legyen neki? Miért?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem igazán értem a dilemmádat és a kérdéseidet. Itt arról volt szó, hogy általában az emberek és a keresztények is egyre inkább nem tudnak mihez kezdeni a bűn és a bűnbánat dolgaival. Lehet, hogy ezt rosszul látom, de szerintem minden igazi változást valamiféle olyan felismerés előzhet meg, amikor az emberek magukba szállnak, elismerik hogy valamit nem jól csináltak vagy gondoltak, és próbálnak ezután a jó irányba mozdulni. Ha nem egyéni, hanem nagyobb szinten gondoljuk el ugyanezt, akkor nehezen tudok elképzelni komolyabb változást anélkül, hogy az emberek magukba szállnának. Mert ha nincs miért magunkba szállni, akkor az azt jelenti, hogy kb. tökéletesnek véljük önmagunkat - akkor meg változásra sincs szükségünk, nem?

      Törlés
    2. A modern lélektan leírja, hogy mindenki – biológiai reflexből – tökéletesnek érzi magát (idális én), a változás szükségességét pedig be lehet látni bűntudat nélkül. A bűntudat mint olyan kerülendő, kontraproduktív szorongás.

      Nagyon sokan azért fordulnak el a kereszténységtől, mert köszönik, nem kérnek bűntudatot semmilyen formában. (Pl. "csak" mert újraházasodtak.)

      Ha a teremtés szimbolikusan értelmezendő, akkor a belőle levezetett áteredő bűn és bűntudat minek a szimbóluma (azaz milyen világi értelmet hordoz)? Ha sikerül erre választ adnunk, máris tudunk mit mondani a bűntudattól visszahőkölőknek.

      A bűntudat világi fordítása szerintem "hübriszfékezés" avagy "merjünk kisebbek lenni Istennél", erre példa Bábel és a közlegelő.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)