2021. szeptember 13., hétfő

Én és a katolicizmus

A teológia történetében az "árok" kifejezést az utóbbi időben akkor hallottam, amikor "Lessing ronda árkáról" olvastam, mely a jelen és a múlt teológiai felfogásán alapszik. Valójában sokféle árok húzódik meg a kereszténység területein belül, de véleményem szerint a legnagyobb egyértelműen a protestantizmus és a katolicizmus között terpeszkedik. Az elmúlt hét alapján megint felerősödött bennem az izzó indulatokat kiváltó kérdés, amit én most nyugodtan és higgadtan szeretnék feltenni: mennyire lehet betemetni ezt az árkot - és mennyire kell?

Máris a legelején deklarálom: nem az unásig ismert teológiai-dogmatikai vitákat akarom felhevíteni arról, hogyan imádják a katolikusok Máriát, mit gondolnak Krisztus megtestesüléséről az eucharisztiában vagy mennyire rajonganak a pápaság rendszeréért. Ezek persze fontos kérdések, gyakorlatilag megkerülhetetlenek ha tisztázni szeretnénk az álláspontokat, és azt hiszem aki fél szemmel követi a "két oldal" vitáit, a lényegi vonalakat és nézeteket már ismeri velük kapcsolatban. Most azonban inkább személyesebbre venném a figurát és az érzéseimről írnék inkább.

A kérdés több okból is felmerült bennem és persze benne van az aktuális csomagban az elmúlt heti Kongresszus maga is. Utóbbi azért, mert jól illusztrálja, hogy a protestáns fél némi zavarral közelít a hasonló, katolikus rendezvényekhez, melyek vonzók és taszítók egyszerre. Van olyan, aki csalódott hogy a protestánsok "nem csaptak oda keményen" és kritizálták szanaszét a rendezvénysorozatot, van aki még szolgált is valamelyik eseményen, mert "az igazságot mindig és minden közegben képviselni kell", és akad aki egyszerűen kíváncsiságból elment, hogy "megnézze magának Ferenc pápát". A protestánsok viszonyulása legalább olyan színes, amilyen színes és diverz maga a protestantizmus.

Őszintén szólva - és akkor most terelném személyesebb vizekre ezt a bejegyzést - én magamon belül is tapasztalom ezt az ambivalenciát. A közelmúltban voltam egy esküvői misén: hazudnék kétszer is, ha azt mondanám minden tetszett a protestáns érzékenységemnek, de akkor is, ha letagadnám a megragadó elemeket. Tiszta vizet öntve a pohárba, magamat kifejezetten protestánsnak tartom, felvállalva ennek minden nyűgjét, hibáját, fogyatékosságát, de előnyeit, erősségeit és konstruktív vonásait is. Nem tudom elfogadni a Máriával kapcsolatos doktrínákat - itt nem a Szűzanya "imádására" gondolok (erősen vitatható, hogy ezt a katolikusok egyáltalán teszik-e, vagyishogy amit tesznek, az mennyire nevezhető imádásnak), hanem az olyan tanításokra, mint például az assumptio, melyek számomra gyökértelenek a Szentírásban, a Szenthagyomány validitása pedig kérdéses. Nem tudom lenyelni a tisztítótűz tanát, habár értem és szimpatikus az a mögöttes gondolat, hogy az emberek többsége nem hithősként fejezi be az életét, ezért milyen klassz is hogy van egy felkészítő "állomás", ahol az ember igazán tip-top lesz Isten elé lépni. Aztán igazán problémás nekem az egész pápai rendszer és az egyházfelfogás, noha Ferenc számos gondolatával kifejezetten szimpatizálok és személyiségi vonásai közel állnak hozzám.

Tehát röviden: az ambivalenica nemcsak a protestáns mozgalmakon, hanem akár egyetlen protestáns emberen belül is megjelenik, erre most magamat kínálom elrettentő példának. Mert bizony ebben a "tudathasadásban" élek én is bizonyos szempontból. Remek katolikus kollégáim, barátaim vannak, akik közül többen messze intelligensebbek és szerethetőbbek saját köreim sok személyiségénél. Olvasok katolikus könyveket: bevallom töredelmesen, saját felekezetem írott művei a térképen sincsenek ezek teológiai színvonalához képest. És kedvelem a "sztárpap" Hodász atyát is. :-)

Ám ezek nem temetik be azt a ronda árkot, ami kétségkívül létezik. Mindig marad bennem valamiféle "feszkó", spirituális hiányérzet, és akárhogyan barátkozom, mosolyok, vagy akár hátbaveregetem katolikus ismerőseimet, nem tud csökkenni. A zavarom csak fokozódik a katolikus karizmatikusság révén, amely mint egyházi jelenség (csúnya kifejezéssel élve) még nagyobb kihívás számomra.

Legyen most az olvasó a "pszichológusom": hogyan csökkenthető ez az árok? Egyáltalán törekedni kell a csökkenésére? Mit tehet meg ezért egy protestáns és egy katolikus? A kérdés szerintem azért is viszonylag égető, mert láthatóan Európa és a nyugati civilizáció egy olyan jövő felé tart, ahol minden szekularizálódik. Egy szétdarabolt és az elkülönülést még inkább hangsúlyozó kereszténységnek talán még annyi ereje sem lesz hosszú távon, mint egy olyannak, amely képes valamiféle vállalható kompromisszumra a kereszténység érdekében. Itt persze nem az elveink feladásáról van szó, hanem kölcsönösségről: ott találkozunk, ahol tudunk és ott egészítjük ki egymást, ahol ez lehetséges. Úgy látszik a körülmények kényszerítő ereje erre terelget bennünket.

8 megjegyzés :

  1. Egy külső párhuzam segíthet: milyen mély árok húzódik a szocdemek és a kommunisták között? Ha egymással akarnak iszapbirkózni, akkor akár feneketlen szakadék. Ha ellenben hatni akarnak a világban, akkor könnyen átléphető barázda.
    A keresztények számára is az a kérdés, hogy akarnak-e hatni a világban, vagy az egymástól elhatárolódásban látják létük végső célját és értelmét. ('Nézd, Uram, én mindig mindenkitől elvhűen elhatárolódtam, hol a jutalmam?')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tetszik az általad felvázolt két lehetőség: iszapbirkózás VS közös hatásgyakorlás. Ezzel egyet is értek, sőt ahogy szekularizálódik a közeg, úgy kontrasztosodik ki a kérdésed. Épeszű keresztény pedig nyilván a közös hatásgyakorlás mellett fog dönteni.

      De szerintem a kérdések jó része akkor is fennmarad és valahogy így gereblyézném közös tető alá őket protestáns szemmel: "hogyan tudok úgy együttműködni a katolikus tesókkal, hogy közben nem adom fel a protestáns teológiai meggyőződéseimet és ezek nem zavarnak sem elméletben, sem gyakorlatban a közös munkában?". Ebbe a mondatba persze a katolikus oldalról is mindent be lehet helyettesíteni.

      Szerintem valami ilyesmi, amire válaszolni kell mindenkinek.

      Törlés
    2. Ha tárgyilagosan nézzük, katolikusok és protestánsok kb. 98%-ban ugyanazt hiszik. Ennyi elég az eredményes hatásgyakorláshoz. Meg kellene állapodni, hogy a 2% vitatása helyett hatni akarunk. Az Európai Parlament kedden fogadta el az állásfoglalást, amelyben felszólítja az Európai Bizottságot, hogy minden tagállamban kényszerítse ki a melegházasságot úgy, hogy az alkotmányuk se lehessen akadály. Lenne tehát miben együttműködni, nem kellene feltétlenül megvárni, míg az egyházakat is kötelezik a melegek összeadására úgy, hogy ne hivatkozhassanak holmi "szent könyvekre".

      Törlés
  2. Kedves Sytka, érteni vélem a dilemmáidat.

    Hadd fogalmazzak egy leheletnyit máshogy: karizmatikus katolikusok már engem is hoztak zavarba (mármint magam előtt, hogy hova tegyem őket..., és igen, a hangsúly a konkrét embereken van)
    Mindenesetre tapasztaltam a MEKDSzben, amint felekezetileg teljesen a római katolikusig egészen vegyes, de mindenki által közös a evangéliumi hitvallást valló csapatban gond nélkül tudtunk beszélgetni, együtt imádkozni és együtt bizonyságot tenni.
    (A dogmatikai különbségeknek is volt, hogy nekifutottunk, megoldani persze nem oldottuk meg, de egy kicsit jobban megértettük, honnan jönnek a különbségek, történetileg mikortól, és onnantól sokkal jobban megértettük egymást. És volt rá példa, hogy megéltük a Krisztusban egységet a dogmatikai szakadékkal egyidőben...)

    Persze a MEKDSz egy picit különleges, hiszen alulról szerveződően felekezetközi, nem felekezet vagy felekezetek szervezése, a MEKDSz meg nem felekezet, nem is gyülekezet, legfeljebb ahogy a MEKDSz fogalmaz: a gyülekezetek kinyújtott karja...

    Akár lehetne több ilyen kinyújtott kar...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. dzsaszper, igen, magamon is azt látom, hogy miközben feszítenek bizonyos kérdések belül a katolikus-protestáns témában, ha eljön a pillanat, félre tudom tenni ezeket és együtt dolgozom velük. Talán ez a legfontosabb. Azért a tisztesség kedvéért hozzáteszem: nem mindenben tudom elképzelni az együttműködést, de a merev elzárkózást még kevésbé.

      A MEKDSz az egyik legértelmesebb szerveződés egyébként kis hazánkban szerintem, amit keresztények csinálhatnak.

      Törlés
  3. Szerintem vagyunk még jónéhányan, akik megpróbálunk együtt élni ezzel az ambivalenciával. Egyszer, amikor sok időt tölthettem derék, jó katolikusokkal,azt fogalmaztam meg magamnak, hogy vasárnap egyértelműen protestáns vagyok, hétköznap viszont katolikus. Ugyanis, amikor a gyakorlati kereszténység megéléséről van szó, korántsem tűnik olyan nagynak az eltérés, (tkp lényeges dolgokban egyáltalán nincs) mint ahogy a teológiai árok szélességéből következne. Aki ezt a kognitív disszonanciát nem bírja elviselni, az vagy kockafejű teológussá, vagy elvtelen összeborulóvá válik. Én világ életemben szorongó típus voltam, úgyhogy ezt a kettősséget is elég jól bírom.:-) Különösen, ha az Úr Jézus szavait a maga egyszerűségében értelmezem: "Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, a rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt." Máté 16:8

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat, nem voltam belelentkezve. Omnium Minister voltam.

      Törlés
    2. Kedves Omnium Minister, egyszerűen csak egyetértek veled. :-)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)