2022. április 13., szerda

Túlvilágépítők

Megjelent egy írásom az Evangelikál Csoport oldalán, melyben egy közelmúltban napvilágot látott könyvet, vagyis Gregory Boyd remek munkáját ajánlom az olvasóknak. A keresztény nemzet mítosza nagyon is megéri az elolvasást és végiggondolást, ám most nem a saját cikkemet szeretném itt megismételni, hanem egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ennek apropóján, amely véleményem szerint teljesen félreviheti az egyház fókuszát a küldetéséről.

Boyd könyvében kétféle országról értekezik, vagyis a földi országokról (melyeket a Kard királysága névvel címkéz) és Isten Országáról - a keresztény pedig köztudottan kettős állampolgár, hiszen mindkét országnak tagja. Ez a két valóság azonban alapvetően nem kompatibilis egymással, hiszen pontosan ellentétes logika mentén működnek, szinte már komplementaritásban. A Kard országa a hierarchiában felül lévők tekintélytiszteletén, a lejjebb lévők fölötti uralkodáson alapul, vagyis alárendelő valóság. Adott esetben akár a fizikai erőszak révén is törekedni fog arra, hogy kijelölt földi célokat elérjen. Egy országban lehet diktatúra, királyság, császárság, demokrácia - ezek vagy semmilyen, vagy csak bizonyos mértékű beleszólást engednek meg az alattvalóiknak a dolgok menetébe, mindazonáltal a fentről-lefelé uralkodás mindegyikben jellemző.

Isten országa szerveződési elvei teljesen mások, ahogy azt az evangéliumban látjuk. Ez egy alárendelődő valóság Boyd szerint, ahol a végső célok sosem földiek, s ha valaki nagy pozíciókra vágyik, hát az legyen mindenki rabszolgája. Isten országának tagjai nem uralkodnak egymáson, hanem szolgálják egymást, a fizikai erőszak pedig nem igazán jellemző az eszköztárukra. Krisztusnál azt látjuk, hogy saját tanítványai lábát mossa, végül pedig egy fakereszten végzi - ami a földi királyságok logikája szerint vereségnek, Isten országa logikája szerint viszont győzelemnek számít.

A két világnak vannak érintkezési pontjai, mindazonáltal nehéz tagadni, hogy teljesen más alapokon állnak és lényegükben összeférhetetlenek. Ebben az inkompatibilis valóságban kell nekünk boldogulni keresztényként.

Nos, a bevezetőben említett hangsúlytévesztés az egyház részéről természetesen akkor következik be, amikor Isten országa helyett a Kard királyságát - azaz a földi társadalmakat - kezdi el szorgosan építeni. A keresztény nemzet mítosza pontosan ennek a képtelenségnek adja meg az alapot. Eszerint a kereszténységnek az az elsődleges feladata, hogy a társadalmat csiszolgassa és hozzájáruljon egy élhetőbb világ megteremtéséhez. Ezért küzdenek sokan az LMBTQ-propaganda ellen, vagy főleg Amerikában az abortusz ellen és más hasonló ügyekért. Félreértés ne essék: az egyháznak igenis van társadalmi felelőssége, senki nem arról beszél, hogy tilos vagy felesleges lenne hallatni a hangunkat. Ám teljesen mást jelent hatással lenni a világra a hitünkön keresztül és megtenni elsődleges célnak, hogy jobbá tegyük a világot. Az a helyzet, hogy hangozzék bármennyire is misztikusan, mi hívők nem e világ építésében vagyunk érdekeltek: furcsa kifejezéssel élve túlvilágépítők vagyunk, akik nem a temporális valóság farigcsálásán munkálkodnak, hanem örökkévaló szempontjaik vannak. Boyd zseniálisan festi le a két látásmód közti különbséget az amerikai viszonyok bemutatásával, amikor a giccses "vegyük vissza Amerikát Istennek!" szlogen mögötti indítékokat elemzi, valamint a polgári vallásosság illúziójáról lerántja a leplet. Sokan ugyanis azt hiszik, Amerika valaha is keresztény nemzet volt és ha több keresztényt juttathatnak hivatalhoz, akik több keresztény törvényt hoznak majd meg, gatyába rázva a nemzet erkölcsiségét, akkor majd megint el lehet mondani, hogy Amerika egy "nemzet lesz Isten színe előtt".

Ez adja az állandó kultúrharc alapját, amely földi célokért küzd földi eszközökkel, a Kard királyságát akarja jobbá tenni és abban gondolkodik, hogy valahogyan létrehozza az ideális keresztény társadalmat itt a földön. Az egész mögött álló mítosz persze, miszerint Amerika keresztény alapokra épült, nem igazán állja meg a helyét. Ahogy Boyd fogalmaz:
"Ha a történelmi valóságot nézzük a szép szólamok helyett, nyilvánvaló, hogy Amerika soha nem tartozott Istenhez. Ahogy már elmondtuk, ha Isten országa testet ölt a földön, azt észre lehet venni. Ugyanis hasonlatos Jézushoz. De Amerika mint nemzet soha nem hasonlított Jézushoz, még távolról sem. Nem volt Amerika felfedezésében, meghódításában és az első évek kormányzásában semmi jellegzetesen krisztusi. Ellenkezőleg, ahogyan Amerikát felfedezték, meghódították és kormányozták, az tipikusan barbár, erőszakos e világi történet volt."

Amerika persze messze van, de hát jól tudjuk azt mind, Magyarországon is éppen ezekben az időkben nagyon népszerű a "keresztény ország" nevű hazugság téveszméje, melyet szép számmal osztanak hívő emberek is. A feleszméléshez és az elkeseredett kultúrharc megszüntetéséhez persze az kellene, hogy felébredjünk az álomból és nemcsak észrevegyük, Magyarország soha nem volt keresztény, hanem azt is, hogy nem feladatunk azzá tenni. A mi feladatunk Isten országának építése, melynek lehetnek pozitív hatásai Magyarországra nézve, alakíthatja megnyerőbbé a szellemi atmoszférát körülöttünk, de ezek csak következményként jelentkeznek, nem célként számunkra. Főleg most, a választások után jó lenne a valódi feladatokkal foglalkozni. Boyd könyvét pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert sokat segíthet a feleszmélésben és a megértésben.

1 megjegyzés :

  1. "Isten országa helyett a Kard királyságát - azaz a földi társadalmakat - kezdi el szorgosan építeni"
    - A kard arra vonatkozik, ha valaki pl. a szomszéd területet hódítaná meg, hogy erővel kereszténnyé tegye az ott lakókat (lásd: iszlám módszertan). Iskolát működtetni nem "kard", ez visszaélésszerű érvelés.

    "nagyon népszerű a 'keresztény ország' nevű hazugság téveszméje, melyet szép számmal osztanak hívő emberek is"
    - Technokrata példa, amiből bárki megértheti, milyen értelemben "keresztény ország/nemzet" a magyar: filozófiai értelemben egyetlen kollektív minősítés sem tényszerű, közösségi célmegjelölésként viszont mind értelmes lehet, ha pozitív. Puristán szólva nincs pl. "adózó"/"befogadó"/"toleráns"/"törvénytisztelő" nemzet, mert mindenhol vannak kivételek minden alól. De puristán szólni a hétköznapokban csacsiság. Ahol a jelentős többség igyekszik betartani a jogszabályokat és kisebb stiklikkel befizetni az adót, ott egy törvénytisztelő és jó adózó nemzet lakik.
    Mármost, ahol Jézustól számítják az évet, azon belül a Gergely pápa szerinti naptárral a napokat, ahol a hivatalos ünnepek szinte teljesen azonosak a kereszténység szerinti ünnepnapokkal, ahol pont a vasárnap (és nem a Sábesz vagy a péntek) a hivatalos pihenőnap, ahol a jézusi értelmeben vett béke/szeretet/karitász azoknak is irányadó, akik vitába szállnak vele, vagy épp tudatosan eltávolodnak tőle, ott puristán szólva is csak némi túlzás, hogy bizony keresztény a nemzet. Ha ezt indignáltan "hazugság"-nak minősíted, az már nem a tényhelyzetet, hanem a minősítőt és a hozzáállását minősíti.
    Helyes állítás lenne ugyanakkor, hogy Mo. nem maradéktalanul keresztény ország, ill. hogy túlzás, hogy Mo. egy az egyben, minden fenntartás nélkül keresztény országnak nevezhető. Csak tegyük hozzá ilyenkor, hogy "purista megközelítésünk szerint".

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)