Térítgetés és megtérés, a fürdővíz és a gyerek

Térítés: az egyik olyan szó, amitől a nem hívő emberek többségének, és bevallom őszintén nekem is feláll a szőr a hátamon. Nem kell magyarázni miért, hiszen a dolog egyszerűen annyi, hogy senkit nem lehet megtéríteni, rábeszélni, rábírni a hitre. Mostanra azonban átestünk a ló túlfelére és már nem az állandó kényszeres "térítgetés" a probléma, hanem inkább a megtérők alapvető hiánya. Tegnap egy misszióról szóló rendezvényen kerekasztal-beszélgetés során diskuráltunk erről.

A misszió az egyház lételeme, és ha nincs misszió az egyházban, az előbb-utóbb az egyház megszűnéséhez vagy legalábbis egy lerobbant, végzetesen vegetatív állapotához vezethet. Túlzás lenne kijelenteni, hogy az egyház egyáltalán nem missziózik - gondoljunk csak Afrikára -, de legalábbis az európai kultúrkörben egyházi kommunikációval az emberek dömpingszerűen csak az év bizonyos szakaszában találkoznak, amikor a különféle felekezetek óriásplakátokon, újságokban és rádiókban könyörögnek az adó egy százalékáért.

A templomajtók persze nyitva vannak, az imaházakba szabad bemenni, a különféle egyházi intézményekben állandó munka folyik, de ha ezt így összeadjuk, akkor sem látszik semmi komoly dinamika, átfordító hatás vagy meggyőzőnek látszó teljesítmény. Az egyház meggyőzéshiányban szenved. Része a társadalmi vérkeringésnek, de nem sok vizet zavar.

Tegnap az Evangelikál Csoport megtisztelő felkérésének köszönhetően egy nyilvános fórumon diskurálhattunk együtt Steiner Józseffel és Fűtő Róberttel (mindketten gyakoroló módon foglalkoznak a misszióval, József doktori disszertációja ebből a témából íródott és friss könyvként máris kapható). Beszélgetőpartnereim tiszteletre méltó gondolatokat fogalmaztak meg, mégis az eseményt nyitó rövid igehirdetés egyik momentuma maradt meg bennem leginkább: ez pedig éppen a bevezetésben említett térítésről szól.

Szóval, senkit nem akarunk térítgetni (ami helyes), de ezért nem mondhatunk le arról, hogy az emberek körülöttünk megtérjenek. Amint a térítgetéstől való félelem miatt teljesen visszavonulunk, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. A tipikus keresztény magyarázat erre valahogy úgy szól, hogy "én nem szavakkal akarom hirdetni az evangéliumot, hanem tettekkel" - vagyis a munkahelyemen, családi környezetben, bármilyen kontextusban jó keresztényként viselkedek, és arra várok, hogy erre előbb-utóbbi felfigyelnek majd az emberek, egyszercsak felfedezik maguknak, kíváncsiak lesznek, kérdezgetni fognak, végül majd ezután - de csak ha nagyon muszáj - esetleg beszélek nekik a hitemről is.

Őszinte leszek: ez nagyon kegyesen hangzik, de alapvetően nem működik. És nem azért, mert a tetteink nem fontosak. Szó sincs erről. A tetteink perdöntően fontosak, nélkülözhetetlenek, elvárhatók. De nem helyettesítik az evangélium elmondását, verbalizációját, szóbeli közlését. Sem Jézus, sem az apostolok nem úgy jártak el, hogy némán élték az életüket a zsidó és pogány közegben, titkon azt remélve, egyszer majd csak kiszúrja őket valaki és "rákérdez" náluk az evangéliumra. Őszintén szólva, ha a saját megtérésemre visszagondolok, velem sem úgy történt, hogy egy szép napon észrevettem a keresztények meggyőző tetteit és ez vezetett el valamiféle áttöréshez a hozzájuk való viszonyomban. Nem, nekem prédikálták az evangéliumot és ezt meghallottam - ezzel párhuzamosan pedig észrevettem, hogy vannak körülöttem keresztények, akik viselkedése szinkronban áll a hirdetett üzenettel. De az üzenetet hirdetni kellett! 

Az evangéliumot a tanítványok is hirdették, proklamálták, tanították, szavakba öntötték és ezeket a szavakat tettek követték. Egy hasonlattal élve úgy képzelhetjük el mindezt, mint két csapot: az egyik csapból a szavak folynak, a másikból a tettek. A Szentírás mindkét csapot kinyitja és az evangélium így árad rá a világra. Mi azonban vagy egyiket, vagy másikat tartjuk nyitva. Nem lehet csak beszélni az evangéliumról, ha azt tettek nem követik, de nem elég tenni a jót és arra várakozni, az emberek majd csakis ettől megtérnek. Hallaniuk kell az üzenetet, nagyon konkrétan, nagyon jól artikuláltan, nagyon nekikvaló módon.

A térítgetést én utálom, mert nemhogy nem működik, beteges teljesítménykényszer áll mögötte, és elriasztja azokat is, akik Isten és a hit dolgai felé egyébként mutatnak némi fogékonyságot. De a profin várakozó hallgatásba is beleuntam, amitől azt várjuk, hogy a nem hívő ember radarján egyszer majd megjelenünk és ezután ők megtérnek a tetteink miatt. Nem akarom a szavakat kijátszani a tettekkel szemben, ahogy a tetteket sem a szavakkal szemben. A mostani kérdésem mégis inkább az: a szavak szintjén hogyan lehet a magyar társadalommal az evangéliumról meggyőző módon beszélni? Tudom, tépkedtük, boncolgattuk már ezt ezerszer. De muszáj újra és újra megtenni. Hogyan verbalizáljuk az evangélium igazságát egy olyan társadalomban, ami mélyen belül nem hisz a bűn valóságában, metaszinten kezdi értelmezni az etikát és minden vallási kijelentést szubjektív kis igazságként értelmez? 

Nagyon kemény dió ez. Csaknem lehetetlennek tűnik olyat mondani, ami feltöri. Keressük meg tehát a szavainkat! Nagy szükség lenne rájuk.