Az egyház legnagyobb problémája

Feltenném a kérdést, ha volna értelme: mi az egyház legnagyobb problémája manapság? Mi foglalkoztatja igazából, mi ég a körmére, mi okozza az igazi kihívást? Ám ilyeneket inkább mégsem kérdezek, hiszen a válasz túlontúl egyértelmű ahhoz, hogy érdemes legyen a kérdést megfogalmazni. Csak azért írom le mégis, hogy a maradék kétséget is eloszlassam.

Az egyház legnagyobb problémája ma az, hogy mi van a melegekkel. 

Egy kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy a nyugati kereszténység számára ez most az igazi kérdés. Igaza van, tényleg így látszik, valóban ez érzékelhető. A melegkérdés foglalkoztatja az egyházat most leginkább. Fontos dolog ez, hiszen napi szintű elakadásokhoz vezet az emberek életében, akik maguk is azon dilemmáznak, vajon kés alá feküdjenek-e egy nemváltó műtét kedvéért, avagy színes legyen a stadion oldala vagy sem? Égető kérdések persze ezen túl is vannak. Vajon ebben a melegben vonuljanak-e a melegek? Vajon mit csinál, mi érdekében szólal meg éppen most az LMBTQ mozgalom? Vajon hol bukkan fel ismét valamilyen formában a szivárvány motívum? Vajon örökbefogadhatnak-e homoszexuális párok gyerekeket vagy sem?

Ez az intenzív érdeklődés a téma iránt nem meglepő, amióta például Magyarországon is nagyon elfogadó az állam a homoszexualitással kapcsolatban. Szó se róla, ha ez ember alaposan körbehordozza a tekintetét az egyházban, kristálytisztán az látszik, hogy az egyház nagyjából letudta minden más problémáját, megoldotta az igazi nehézségeit, és a szerepeinek megfelelően funkcionál a társadalomban. A kereszténység vonzó alternatíva a világ szemében, úgy kell visszafogni az embereket a templomajtóban, hogy többen már ne jöjjenek be. Túljelentkezés van a papi pályára, a rádiókban többnyire keresztény zene szól, a harangzúgás lett a legnépszerűbb csengőhang, a könyvesboltokban pedig bibliahiánnyal küszködnek.

Ilyen helyzetben nincs mit tenni, a kereszténységnek most már ideje azzal az egy kérdéssel foglalkoznia, ami témaként még megmaradt neki: jöjjenek a buzik. Merüljünk el a világ bűneiben, most hogy a saját házunk táját már fényesre sepertük. És hát amúgy is, a Szentírás tanítása alapján tiszta és világos, hogy az egyháznak az a szerepe a társadalmi valóságban, hogy tiltakozzon a világ bűnei miatt, kiexponálva ezek közül is a melegséget. Ezt tette Jézus, ezt tették az apostolok, ahogy azt olvassuk a Szentírásban. Állandóan a szexuális elhajlásokkal foglalkoztak, más nem is érdekelte őket, ez kötötte le az energiáikat, Jézus tanításai is e téma köré szerveződtek. Mentek egyik városból a másikba, és hangosan kifejezték a nemtetszésüket a férfiszeplősítők, a prostitúció, a pederasztia miatt - másról alig ejtettek szót. Pál a leveleiben is - ha helyesen értelmezzük - többnyire a melegkérdés körüli kérdéseket taglalja, tulajdonképpen mindig is a homokosok ellen beszélt. Ez a küldetése az egyháznak, hogy ostorozza a világot, mert olyan, mint a világ, úgy beszél, mint a világ, úgy viselkedik, mint a világ. Ráadásul kétségtelen, hogy ez a társadalom számára is a legnagyobb bűn: a korrupt politikusok, milliárdokat meglovasító oligarchák, akik mások hátán élősködnek nüansznyi kérdést jelentenek például - a lényeg az, hogy kapható-e meleg mesekönyv a boltban.

Úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, de én nem dőlök be olyan ostobaságoknak, hogy az egyháznak inkább más dolgokkal kellene foglalkoznia, meg hogy súlyos válságban van saját maga miatt, nem is beszélve arról, hogy teljesen elveszítette a lényegi kapcsolatát a társadalmi többséggel. Ez hazugság a rosszabb fajtából, amit csak a Sátán sugall így, hogy eltántorítsa az egyházat a szent ekézés kötelességétől. Ám aki az eke szarvára tette a kezét, jobb ha nem néz hátra: így tovább tehát előre, hevesen tiltakozva a melegek ellen, betöltve ezzel legfontosabb küldetésünket.

Tovább

Stephen King, a gonosz prófétája

Nagy szerencséje a világnak, hogy Stephen King nem normális. Ettől lesz zseni ugyebár. "A Kívülálló" című regényét olvasva viszont rádöbbentem egy dologra, ami eddig valamiért nem tűnt fel. King a maga horrorba hajló eszközeivel egy olyan üzenetet kommunikál, ami szeretné megbontani a materializmus mindent átható rendjét és ellene beszél az olyan gondolkodásmódnak, ami csak a látható valóság realitásával számol.

A Kívülálló alapszituációja pattanásig feszült: valaki egy klasszikus amerikai kisvárosban meggyilkol egy tíz év körüli kisfiút, mégpedig meglehetősen bestiális módon. A tettes azonban igen furcsán viselkedik. Menekülés helyett a nyílt színre lép, nem is nagyon titkolva kilétét. A helyszín közelében több szemtanú találkozik vele, sőt néhány mondatban meg is szólítják, valamint kültéri kamerák rögzítik a mozgását. A rendőrségnek tehát nem lesz nehéz dolga, az elkövető ugyanis a városka egyik köztiszteletben álló baseball edzője, akit természetesen azonnal le is tartóztatnak, mégpedig egy meccs közepén, hogy alaposan megalázó helyzetbe hozzák a széles nyilvánosság előtt. Csakhogy pillanatok alatt kiderül, az edző a gyilkosság elkövetésének idején a városban sem tartózkodott: mintegy száz kilométerre onnan egy nyilvános eseményen vett részt barátaival, melyről ráadásul videofelvétel is készült. Hogy a helyzet még furcsább legyen, mindkét helyszínről ujjlenyomatok és DNS minták állnak a rendőrség rendelkezésére.

Ez azonban lehetetlen. Egy ember egyszerre nem tartózkodhat két helyen. Mi történt?

King szándékosan csinálta ezt: feldobott karaktereinek egy olyan egyenletet, aminek nincs megoldása. Ők azonban ezt nem hiszik el. Vívódnak és elkeseredetten megpróbálják megtalálni a racionális, hideg logika mentén szépen felépíthető, mondjuk úgy evilági választ arra a kérdésre, miként lehet valaki egyszerre két helyen. Képtelenek másként tenni, képtelenek hinni abban, hogy a racionális útkeresésen túl vannak más utak is. Be vannak szorulva saját elméjük és világnézetük ketrecébe. Természetesen ha valaki ismeri Stephen Kinget, nem fog meglepődni rajta, hogy a megoldás végül misztikusabb irányba fordul és a végkifejlethez - ami azért nekem egy kicsit közhelyes és túlontúl ismerős volt - nem a racionalitás vezet.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a könyvről szóló kritikák egy része éppen emiatt veszítette el a fonalat! Többen azt írták, addig tetszett nekik a regény, ameddig a misztikus magyarázat nem került színre. Addig volt jó olvasni és átélni a történet sodrát, ameddig egy pusztán szövevényes, izgalmas, de a józan ésszel mégiscsak megoldható bűntettnek tűnt az egész. Sokan azonban rögtön kiszálltak a regény világából, amint kiderült, a materiális indokok nem elegendőek a konfliktus megoldásához.

Az a tény, hogy az olvasók egy része elfordult egy kitalált történettől emiatt, sokatmondóbb, mint maga a történet. Ez most a lényeg, amit a regény egyik szereplője kérdésként is megfogalmaz. Mert mi van akkor, ha nem a racionális magyarázatainkat kell másik, jobbnak tűnő racionális magyarázatokra cserélni, hanem azt a világlátást kell kiszélesíteni, amiben ezeket a magyarázatokat megfogalmazzuk? Vajon csak arra vagyunk hajlandók, hogy az egyik megoldásunkat egy ésszerűbbre váltsuk, vagy ha kínkeservesen is, de tudunk számolni a lehetőséggel, hogy vannak irracionális dimenziói a világnak, ahol nem működnek a racionális indokok? Mi van akkor, ha egy kérdés megoldása az irracionális régióba vezet - tudjuk-e követni az utat abba az irányba, vagy körömszakadtáig csak a megszokott és ismerős világunkban maradunk és mozgunk?

Persze Stephen King szörnyei, démonjai, irtózatos lázálmai csak papírmasék. Arra kellenek nekünk, hogy elborzasztva szórakoztassanak bennünket. Ám az író által felvetett kérdés mélyebbre megy a karmoknál és fogaknál. A szörnyetegek csak kellékek, arra kellenek, hogy ez a dilemma rajtuk keresztül a felszínre kerülhessen és így kimondhassa azt a tételt, hogy a reduktív materializmus nem feltétlenül elegendő. 

Stephen King a gonosz prófétája. Nem úgy értem ezt, hogy a Sátán felbérelte és emberévé tette volna, hanem úgy, hogy igyekszik elhitetni az olvasóival, hogy a gonoszság nagyon is valóságos ebben a világban. A gonoszság nem pusztán egy elvont fogalom, bűnügyi kategória vagy filozófiai probléma, hanem igazából és esszenciálisan személyes. Ám több még ennél is: emberfeletti. Ami igazán gonosz, az valamiképpen mindig az. Amiről King beszél ebben a történetben, hogy van egy olyan Gonosz, aminek a létezéséről sem akarunk tudomást venni, amit a racionalitásunkkal tagadunk, ami soha nem fér bele a lehetséges magyarázatok sorába, mert rögtön hülyének érezzük magunkat ha így teszünk. Éppen ez a makacs tagadás tartja életben és adja ennek a Gonoszságnak az erejét.  Ez a Gonoszság jelen van a világban, mégis valahogy idegen test benne, és csak akkor vesszük észre, ha elfogadjuk, hogy a valóság tágabb az elképzeléseinknél.

Ez az üzenet magva, és így már értem, miért feküdte ez meg sok modern olvasó gyomrát. Ne feledjük, vallási értelemben olyan világban élünk, ahol rengetegen hisznek Isten létezésében, ám ezek jó része közben ontológiailag tagadja a Másik oldal realitását. Isten, a kedves és értünk dolgozó, szerethető Apuka, aki karnyújtásnyira van tőlünk - jól esik arra gondolni, hogy Ő van. De a Gonosz létezése nevetséges, banális ostobaság, azt már a felvilágosodás idején meghaladtuk. Így következik be az a szakrális egyensúlyvesztés, ami egy alapállapotban rothadt világban csak misztikus Jóval számol, a szemét kibökni képes Gonoszt pedig képtelen megszemélyesíteni és értelmezni sem tudja. King "prófétaságára" sajnos szükség van, hogy legalább felszínen tartsa a lehetőséget: "nincs vége az univerzumnak" - ahogy ez újra és újra elhangzik a regényben. A teljes kép nagyobb annál, mint ameddig hajlandóak vagyunk ellátni.

Tovább

Elfordulás

Ezer éve írtam utoljára ide, a saját blogomba. Komolyabb krízisen vagyok túl, amelyet nem én választottam, nem kerestem magamnak, kemény eledelen, amit nem akartam a számba venni. Borzasztó volt, de a borzasztó dolgok is jók arra, hogy az ember megtanuljon valamit, amit máshogyan nem lehet. Például azt, hogy milyen az, amikor Isten nem jön és nem segít rajta, hanem hagyja szenvedni.

Pál apostol azt írta a korinthusiaknak, hogy képtelen volt nekik "szilárd táplálékot" nyújtani, ehelyett csak tejjel táplálta őket - vagyis képlékeny, könnyen befogadható, kevéssé megterhelő tanításokkal. Nem Pálon múlott a dolog, a befogadó gyülekezet volt ennyire képes. Nem voltak felkészülve a nehezebb dolgok meghallására és megemésztésére.

Ne röhögjünk rajtuk, mert velünk is ez a helyzet. Az ember csak akkor lesz felkészült a rágósabb falatokra, ha valami erre felkészíti. A szenvedést minden erőnkkel kerülni próbáljuk - nyilvánvalóan ez a helyes -, de néha nincs mit tenni, belezuhanunk a gyászba, fizikai fájdalmakba, betegségekbe, balesetekbe, sötét vermekbe. Idővel rájön az ember, hogy csak ez a módja bizonyos dolgok megértésének. 

Hónapokig kemény fájdalmaim voltak, hogy miért és mitől, az most nem számít. Nem használt semmiféle fájdalomcsillapító, orvostól-orvosig jártam, próbálkoztam mindenfélével, de semmi nem hozott javulást. Azt hittem megőrülök, az életem szétesett egy időre és nem találtam az elguruló darabjait. Teljesen úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége az egésznek, ami minimum megduplázta a kínokat. Végül megműtöttek, de utána is jó ideig szörnyen éreztem magam, mire majdnem fél év gyötrődés után elindult egy csigalassú gyógyulási folyamat, és ma már azt tudom mondani, jól érzem magam. Mindezt nagyon rosszul éltem meg, kifakadtam, sírtam, türelmetlen voltam. De volt egy ennél is rosszabb tapasztalatom: mégpedig az, hogy semmi nem segített és senki nem jött, hogy belenyúljon a helyzetembe. Nem szálltak le angyalok a mennyországból, Isten nem válaszolt a legőszintébb és kétségbeesetten elmondott imáimra sem, semmit nem enyhített a fájdalmaimon. Volt néha egy kis levegő azért, de épp csak annyi, hogy ne fulladjak meg. Azt éltem át, hogy sem odafent, sem idelent nem foglalkoznak velem túlságosan. Lelki értelemben olyan ez, mintha az ember belülről magára maradna. Persze voltak kedves emberi gesztusok, bátorítások, segítség a bajban, melyekért leírni sem vagyok képes a hálámat, de az alapprobléma akkor is tartós maradt.

Ám mégis volt egy kivételes pillanat. Ezt sem túlmagyarázni, sem megmagyarázni nem kívánom, nem is tudom. Aki hisz nekem, az hisz, aki nem, az meg nem - legyen most ennyi elég, ezt a pillanatot úgyis én éltem meg egyedül. Egyszer ugyanis úgy vélem, mégis megszólított Isten a fájdalomcunami közepén. Amire felhívta a figyelmem, az egy kérdés volt, amitől nem tudtam szabadulni: hogyan szeretnék mélyebben tanítani és igét hirdetni a Fiáról és a megváltásról, ha nem értem meg milyen az, amikor elfordul valakitől az Isten? Az elfordulást viszont nem lehet megtanulni csak egy módon: tapasztalatból. A megváltás sötét csúcspontja, amikor Isten otthagyja a fiát haldoklás közben, nem menti meg, nem segít, nem tesz érte egyáltalán semmit sem. Hagyja elvérezni, kiszenvedni, megfulladni, és nem avatkozik közbe. Jézus pedig átkozott lesz a kereszten.

Lehet ezt dogmatikai tételként tálalni, vallásfilozófiai vitát folytatni róla, megpróbálni kognitívan megérteni, szétcincálni az eredeti görög szöveget és ehhez hasonlók. Ezek a kísérletek azonban együttesen sem elegendőek, mert az egész végső soron nem intellektuális kérdés, hanem egzisztenciális. Át kell élni egy darabot belőle, meg kell kóstolni ahhoz, hogy tudjuk milyen érzés, amikor az Isten fütyül ránk. Talán furcsa ezt így olvasni, de ha valaki állandóan azt éli meg, hogy Isten kihúzza minden bajból, az szerintem nem sokat tud a keresztről. A kereszt egyik kulcspontja Isten teljes elfordulása.

Kicsit olyan dolog ez, mint amikor egyes bennszülött törzsek a föld alá temetik a tinédzser fiúkat egy beavatási rítuson - persze úgy, hogy ne fulladjanak meg, hanem képesek legyenek kikaparni magukat onnan. Mi erre a civilizált világban csak azt mondjuk, hülye és elmebeteg barbárság ezt tenni. A gyerekeinket mi kényeztetni akarjuk, nem pedig kihívások elé állítani, pláne nem életveszélybe sodorni. Nyilván, én se tennék ilyet és furán néznék arra, aki ezt javasolja. Ám meg kell hagyni, a fiatal, aki egy pillanatra szembenéz a helyzettel, ha csak rövid időre is, de átéli milyen érzés, ha magára van hagyva egy probléma közepén, ahonnan ki kell másznia, és senki nem jön segíteni rajta.

A tapasztalati tanulás mélyebbre vésődik a személyiségben, mint a pusztán teoretikus ismeretszerzés. Olyan rétegekig hatol, ahol a legbelsőbb alapjaink vannak. Azokat a szinteket nem lehet olvasgatással és tanulással megérinteni - oda csak az átélésen keresztül vezet le az út. Ugyanakkor, ami bevésődik a mélyrétegek falaiba, az gránitszilárdságúan ottmarad és erősen hatni fog az emberre.

Nos, ezt éltem meg röviden, de most megint itt vagyok. Ha olvassa ezt valaki.

Tovább

A sátorlét gyötrelme

Az elmúlt három hónapban nagyon sok testi gyötrelmen mentem keresztül, s tulajdonképpen ezek részben még most sem értek teljesen véget. Valamitől mindig szenvedtem fizikailag, egyik betegség adta át a kilincset a következőnek, mégpedig szünet és fellélegzés nélkül, hihetetlen sok frusztrációt és csüggedést okozva, kemény lelki harcokhoz, kételkedéshez és hithez egyaránt elvezetve. A műtőasztalig (egyelőre) nem kellett még eljutnom, de bizony már az is felmerült lehetőségként. Ilyen élethelyzetben természetszerűen felmerül a kérdés egy hívő emberben, mit tud a hite nyújtani számára ha testileg szenved?

Ha a testi szenvedés előtérbe kerül, valahogy a keresztények első reakciója - és ezt igazán meg lehet érteni - semmi más, mint a gyógyulás. Isten majd meggyógyít, hiszen amikor Jézus itt volt a földön, számos embert meggyógyított. Vakok láttak, sánták jártak, halottak keltek ki a sírból. Ha kiáltok Istenhez, hiszek benne teljes erővel, akkor természetszerűen gyógyulás lesz a válasz.

Ez márpedig nem így működik. És akkor érti meg a keresztény ember igazán, hogy nincs természetszerű válasz, amikor maga is beteg lesz. 

A Biblia panorámaképe a testi szenvedésről sokkal bővebb annál a kijelentésnél, mintsem hogy Isten - munkaköri leírásának megfelelően cselekedve - megszabadít tőle. Legyünk őszinték, ezt inkább a szenvedéstől való szabadulási vágyaink mondatják így velünk, vagy a tapasztalatlanság, s ez persze érthető. Ha az embernek nagyon fáj valamije, akkor mást sem képes kiolvasni a Bibliából, minthogy Jézus betegeket gyógyít. Akkor csak növelné a fájdalmát, ha észrevenné, hogy Isten nem mindig segít ki a fájdalomból, hogy meghagyja Pál testében a tövist, hogy hagyja a Fiát vérezni a kereszten, és félholtra verni az őt szerető tanítványokat. Ezek az igék ideiglenesen megszűnnek létezni, hiszen nem a kiút reményét adják a fájdalomból, hanem inkább a sűrűjébe visznek, amit józan számítás szerint elkerülni akarunk.

Nos, az elmúlt hónapokban - ha már szenvedtem épp eleget - én márpedig megpróbáltam kicsikét átvenni egy másik szemléletet. Merthogy a szenvedés része az életnek, tanítja a Szentírás és ez a tanítása ugyanolyan alapvető, sőt még alapvetőbb paradigma, mint a gyógyulás. Az emberi létet Pál apostol sátorléthez hasonlítja, vagyis ideiglenesnek, sebezhetőnek, roskatagnak tartja. Akkor is, ha Isten a hit szerint gyógyít - valójában ekkor sincs élethosszig tartó garancia a szenvedés elkerülésére. Pál azt is írja, hogy a "sátorságunk" együtt jár az elnehezült sóhajtozással (2Kor 5,1-5), és az is világos, hogy apostolnak lenni az ő korában biztosan nem egy jóléti evangéliumot és kevesebb fizikai szenvedést jelentett, hanem pontosan ellenkezőleg. Ha valakik érezték a vér ízét a szájukban, az ostorcsípést a hátukon, a kövek hasogatását az oldalukban, azok az apostolok voltak. Úgy hittek Isten szabadításában, hogy ezt közben nem csomagolták rózsaszín ködfelhőbe, és miközben átéltek spirituális szabadulásokat is, sosem felejtették el, a sátorlét bizony sóhajtozással jár.

A sóhajtozás az érzelmek verbalitása. Az ember akkor sóhajtozik, ha a szenvedését már nem képes szavakká formálni, mégis ki akarja adni magából. Eddig a pontig azt hiszem nem kell hívőnek sem lenni, hiszen sóhajtozni a fájdalomtól szimplán emberi dolog, nem hit kérdése. A paradigmaváltás ott kezdődik, hogy Pál számára ebbe a sóhajtozásba valami más is belevegyül. Az ember nemcsak a fájdalomtól sóhajtozik, nem pusztán valami miatt, hanem valami után - ezek világosak Pál szavaiból. Pál azt tanítja, ha megengedjük, hogy a fájdalmas sóhajtozásba belekeveredjen a vágyakozás Isten felé, és a végességünk tudatosítja bennünk kik vagyunk, merre tartunk valójában, ha vége ennek a sátorlétnek, az reményt adhat a szenvedésben. És ez a remény visszahathat a sátorlétünkre, tartós erőforrásnak bizonyulhat. Nincs benne garancia, hogy itt és most megszűnik a fájdalom, de reményt adhat arra, hogy a sátorlétet egy stabilabbra cseréljük majd - persze ezt hittel lehet csak elfogadni. Pálban megvolt ez a hit, ezért is volt képes leírni: "Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk" (2Kor 4,9b).

A keresztény életben mintha jelen lenne ennek a két mozgásnak a dinamikája: ahogy öregszünk, egyre többet sóhajtozunk a fájdalomtól, miközben egyre többet sóhajtozhatunk a "beköltözés" után a sátorból egy stabilabb épületbe. Igen, lehet ezt kívülállóként nevetségesnek tartani, azt mondogatva, a "mennyország illúziója" vagy a "boldog folytatás ígérete" sovány vigasz a földi szenvedésre. Pedig nem így van: nem sovány és nem vigasz. Éppen Pálnál látjuk ezt: valódi erőt merített ebből, ami elég volt neki mindenhez, és a világ végére is elment volna ezzel a lendülettel.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mert én olyan jó lennék ebben. Nem vagyok. Sokszor nem jutok messzebb, mint a szimpla sóhajtozásig a fájdalom miatt. Az ember keresztényként is látja persze az utat, ahol haladnia kellene ebben a kérdésben, amerre előrébb kellene lépnie, növekednie, saját szenvedésére más perspektívából tekintenie, de gyarló és erőtlen, legalábbis én mindenképpen. Az elmúlt időszakomban többnyire csak simán sóhajtoztam és csak pillanatokra emeltem feljebb a nézőpontomat a remény felé. Isten irgalmazzon szegény fejemnek!

Tovább

Az űzött pápa?

Azt jól tudjuk, hogy Soros György lassan-lassan isteni attribútumokkal rendelkezik, hiszen legalábbis mindenütt jelenvalónak tűnik: mintha az ő keze elérne a világ legvégére is. De olyat eddig még nem olvastam, hogy maga Ferenc pápa Soros György által hatalomra segített ember lenne. Márpedig ilyen véleménnyel is találkoztam a minap, amikor a pápa melegek együttéléséről tett kijelentései kapcsán megint előtérbe került - és máris többen festették az ördögöt a falra.

Őszinte, mélyről jövő utálat van sok katolikus ember szívében Ferenc pápa felé. Ferencet liberális pápának tartják, aki olyan pontokon és úgy tud belenyúlni a katolikus egyház struktúrájába, hogy azzal folyamatosan felállítja a szőrt a hagyományokhoz végtelenségig ragaszkodók hátán. Ferenc már azt is elérte, hogy tulajdonképpen mindegy mit mond, egy emberként hördülnek fel ellene. Egyébként ez jól mutatja a közállapotokat a katolikus egyházban, amit egy nyúlfarknyi mondatban így lehetne összefoglalni: "bármit, csak a változást ne!"

Most legutóbb - a Francesco című film egyik jelenetében - Ferenc arról beszélt, hogy szerinte a meleg embereknek is joguk van családhoz tartozni. A sokat idézett mondat a következő: "A homoszexuálisoknak joguk van arra, hogy egy családhoz tartozzanak, annak részei legyenek. Isten gyermekei, és joguk van egy családhoz. Senkit nem szabad kivetni vagy nyomorulttá tenni emiatt." A pápa nem cizellálta jobban, hogy mit is ért konkrétan olyan frázisok alatt, mint "családhoz tartozni" - de mivel korábban már beszélt arról, hogy a magukat melegként azonosító családtagokat a rokonok és a többiek ne tagadják ki, elképzelhetően erre gondolhatott. Mások azt is kiolvasták a fenti mondatból, hogy itt az LMBTQ emberek örökbefogadási joga mellett érvelt a pápa - noha korábban a következőket nyilatkozta: "minden személynek szüksége van egy férfi (hímnemű) édesapára és egy női (nőnemű) édesanyára, ami saját identitásának kialakításában segíthet." Amiben viszont tényleg új Ferenc kijelentése, hogy olyan polgári együttélési forma kialakítását sürgeti, amely lehetővé teszi a melegek együttélését - de ezt a polgári formát nem nevezi házasságnak.

Sőt, ahogy a Magyar Kurír írja, korábban Ferenc éppen a házasság védelmében a következőket is mondta: "a családot veszélyeztetik azok az egyre nagyobb számban látható törekvések, amelyekkel némelyek magának a házasságnak az intézményét kívánják újradefiniálni." Tehát röviden és tömören: ha jól értem, amit a pápa szeretne, hogy a meleg emberek is jogi értelemben együtt élhessenek, az együttélésük ne lógjon a levegőben, hanem megfelelő jogi keretek között rendezett legyen - de ezt az együttélést ne nevezzük házasságnak, a családban élő melegeket pedig ne érje kiközösítés saját családtagjaik és rokonaik részéről.

Nos, ha ez így igaz, ha helyes a fenti interpretáció, akkor nem teljesen érthető az az elképesztő felháborodás, harsány ellenálló hang és az Antikrisztus (nomeg Soros) emlegetése az ügy kapcsán, ami az egész felszólalást körbeveszi. Nem vagyok katolikus, mondhatnám egyszerűen azt, hogy ez az egész porfelhő a katolikus hívők dolga, kezeljék és oldják meg ők, hiszen Ferenc nekem nem pápám. Ugyanakkor mégis nehéz elnémítani az összes csatornát, ahonnan ömlik a sok vélemény, és végülis a pápa személyében - ha tetszik, ha nem - a világ egyik leginkább szem előtt álló tekintélyét láthatjuk. Ami a legjobban zavar azonban, az az egészet körbevevő lelkület, ami elképesztő indulatokkal képes nekifeszülni ennek az embernek anélkül, hogy legalább egy darabig együtt menne vele az úton, meghallgatná és képes lenne egy szikrányit is megérteni. A helyzet az, hogy a katolikus egyház válságokkal küszködik, a válságai egy részét pedig az okozza, hogy mintha állandóan visszasírná a középkort magának. És mintha abban bízna, hogy majd a politika visszaadja neki a hatalmat, így megújulást hozva a megfáradt csontokba.

A hatalom azonban nem ad megújulást. A hatalom úgy ad erőforrásokat, hogy közben elveszi a lelkedet. Az irány pedig nem visszafelé van: ha nincs előremutató ember, aki képes kommunikálni a saját kultúrájával, megszólítani a jelenlegi kor emberét, akkor a probléma nem a kultúrában van, hanem az egyházban. Elsöpör mellettünk a világ, mi pedig bosszankodunk rajta. Pedig igenis van igény az emberekben a spiritualitásra, nyitottság a szellemire, éhség az értelemkeresésre -  amit egy hagyományaiba forduló egyház sehogyan sem tud megragadni. Azzal egyetértek, hogy változtatni csak óvatosan szabad, de jelenleg az a helyzet, hogy a felvetések parazsát is sokan előszeretettel eltapossák. Nem jó ez így.

Tovább

Eldőlt a kérdés: van Isten!

Ott ül ez a két ember, Nagy Gergely református teológus és Waldmann Tamás (a Magyar Ateista Társaság elnöke) a Mika Tivadar Mulatóban, és egymással szájkaratézik. Maratoni távon: mintegy három és fél órán(!) keresztül, ami gigászi csatát sejtet - de aztán kiderül, ez sajnos csak a látszat... A két fél vitáját végignézve viszont ki merem jelenteni, hogy végre eldőlt a kérdés, lehullt a lepel, pont került a mondat végére: megtudtuk, hogy biztosan van Isten.

Persze mindig is sejtettük, hogy létezik, mi keresztények eddig is ezen a véleményen voltunk. De ha úgy vesszük, hogy Nagy Gergely a keresztény istenképet, míg Waldmann Tamás a kőkemény ateizmust képviselte, hát bizony legalábbis nehéz lesz kettőjük beszélgetése után azt állítani, hogy isten nem létezik. Mindketten rendíthetetlen hívőnek tűntek, ahogy azok is, csak az egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy az.

Kétségtelen azonban, hogy az már más lapra tartozik, kinek mit jelent az isteni szubsztancia. A feleslegesen hosszú vitából, ahol igazi szellemi mérkőzés helyett mindkét fél ugyanazokat a köröket futotta és sokszor bocsátkozott önismétlésbe, vagy éppen egymás gondolatmenetét megszakítva belebeszéltek a másik fejtegetésébe, nem volt teljesen egyértelmű hol is vannak azok a bizonyos sarokpontok. De azért mégiscsak ki lehetett találni.

Nagy Gergely nézeteit persze régóta ismerheti, aki az általa szervezett vitákat követi. Mondhatni ő a hagyományos(?) kálvinista teológiát követi, amit az amerikai evangelikál mozgalomra jellemző nézetekkel és lelkiséggel színez, az egészet pedig gyakran a klasszikus apologetika irányzatának érvelési stílusával és témáival próbál védeni. Waldmann Tamás nézetei tulajdonképpen ugyanígy tipikusnak tűntek számomra, ugyanakkor még engem is meglepett az a mindenek felett álló szcientizmus, ami minden második mondatából áradt. Bár ő maga -  a korrektség kedvéért - tagadta, hogy a tudományt egyfajta hitjellegű lelkesedéssel követné (szó szerint kijelentette, hogy nem szcientista és nem csak a tudományos megismerést tartja legitim útnak), az egész vita összképe gyökeresen mást mutatott. Magyarul: csak igen erős torzításokkal lehetne levonni más elképzelést, minthogy a jelek szerint Waldmann minden kérdést tudományos módszertannal akar megfogni - vagyis hiába állítja az ellenkezőjét, masszív szcientizmus hatja át a gondolkodását. És persze - ebben sincs semmi meglepő annak, aki szokott ilyen vitákat nézni - a természettudományos gondolkodást és módszertant teljesen igyekszik összemosni az ateizmussal, vagyis egy egzaktságra törekvő és egyébként eszméletlenül lebilincselő módszertant (a tudományt) egy harcos ideológiával (az új ateizmussal) kutyul össze.

Így tehát két hívő ember vitatkozott egymással, egyikük keresztényként Jézusban, másikuk ateistaként a tudományos módszertanban hisz. Még erre is azt mondanám, nincs benne semmi újdonság, sem szégyen: hiszen minden ember valamiképpen megjelöl bizalmi forrásokat és bázisokat, melyekre ráépíti az életét, a kriptovallásos buzgalom pedig mindenkiben kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Emberi természetünknél fogva bizonyos, vallásokra jellemző tisztelettel tudunk fordulni általunk kiválasztott dolgok felé, és ehhez egyáltalán nem kell szó szerint vallásosnak lenni. Az ember egyfajta hódolattal és áhítattal reagál olyan jelenségekre, melyekről azt érzi, meghaladják a saját határait, túllépnek rajta és ezért csodálattal töltik el. Van, akinek ehhez elég egy popsztárra bámulnia, másoknak meg a vallásos hit kell, megint mások pártokat, mozgalmakat, eszméket követnek így - nem azért, mert buták és befolyásolhatók, hanem mert emberi lények. "Valakit szolgálnod kell" - énekelte annak idején Bob Dylan, fején találva ezzel ama bizonyos szöget. Nos, a helyzet az, hogy maga a tudomány ugyanígy megfelel ennek a képnek, mivel "egyénfeletti", nagyobb a legnagyobb tudósnál is. Az egyén fölé magasodik, sőt a társadalmakon túllépő, példátlan és sikeres emberi vállalkozás. Természetes hát, ha az egyén valamiféle elragadtatottsággal fordul felé - és ha igényes ateista, valahol ez még érthető is. Hiszen isten(ek) híjján  az embernek valahol csak ki kell elégítenie az áhítatra kalibrált természetéből fakadó vágyait. Ahogy a mondás tartja: "vallást nem vagy csak vallással lehet helyettesíteni". Így van ez kitalálva.

A probléma abból van, hogy Waldmann és az új ateisták ezt a nyilvánvaló tényt agresszív retorikával próbálják letagadni, és úgy állítják be, hogy a nézeteik pusztán a hideg logikából következnek, nincs bennük semmiféle hitjellegű komponens, még a gondolat is sértő és katasztrofális! A Mika Tivadar mulatóban zajlott irgalmatlan hosszú vitaestből nem ez derült ki, hanem tökéletesen az ellenkezője. Azonban míg Nagy Gergely láthatóan alaposan felkészülve érkezett meg (és most nem az általa emlegetett tanulmányokra gondolok - nézőként azt sem tudom milyen megállapodás született ezek használhatóságáról a vita előtt), világos és felépített retorikával rendelkezett, tudatosan olvassa és felkészül az ateisták irodalmából is, addig vitapartnere szinte egyetlen érvét sem volt képes befogadható formába önteni, a kereszténységről pedig láthatóan előítéletei voltak, ismeretei csak nagyon haloványan. Pedig voltak azért jó felvetések ateista oldalról is - a lélekképzetekről szóló, mellékszálnak lefokozott eszmecsere számomra mindenképp ide tartozik, és egyébként megérne egy önálló estet is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pont a lélekről szóló elképzelésekről jelent meg négy nagyon vaskos kötet magyar nyelven az elmúlt években...) 

Három és fél óra borzasztó hosszú idő, de mégis villanásnyinak tűnik, ha az ember egy ízig-vérig izgalmas vita küzdő feleit nézheti és hallgathatja. Sajnos erről itt és most szó sem volt: egy fölös indulatoktól sem mentes, odapörkölős, politizálós, szétesett beszóláscunami volt inkább az egész, amiből legalább annyi tiszta lett a végén, mindenkinek megvan a maga istene, nevezze magát hívőnek vagy ateistának.

A vitát megnézheted ide kattintva!

Tovább

Fortyogó üst

Valahol szép fejlemény, valahol meg elege van az embernek belőle, hogy mindenki megmondhatja a magáét - ami most különösen is a "Meseország Mindenkié" című "meleglobbi-propagandakönyv" kapcsán fortyog keresztények és keresztények között is. A kérdés azonban sokkal messzebbre vezet magánál a könyvnél, és az egymással szemben álló véleményeket képviselők mást és mást féltenek - különösen is a keresztények.

Egy keresztény testvérem kerek perec kimondta: az lenne az ideális, ha államilag betiltanának a könyvet. Csak így lehetne megelőzni, hogy a szülők a saját gyereküket a másság elfogadására neveljék. Nyilván, senki nem lesz meleg egy mesekönyvtől, de érzékenyíthető a témára, a mesék pedig pontosan arra valók, hogy a még ártatlan és befolyásolható gyermekeket indoktrinálják. Ha nincs más lehetőség, akkor hatalmi szóval és eszközökkel kell megakadályozni az ilyesféle irodalom megjelenését és árusítását. A gyerekek ugyanis nem tudják magukat megvédeni - adott esetben a saját szüleik túlzott lazaságával szemben sem, ami jószándékúan ugyan, de szörnyű dolgok előtt nyitja meg a gyermeki elméjüket: elfogadást csepegtet beléjük a homoszexualitás tekintetében. 

Röviden tehát az lenne a legjobb, ha állami szigorral tudnánk odacsapni, így szól kedves barátom logikája.

Egy gondolatmenet persze akkor az igazi, ha végigvisszük. És én ezt megpróbáltam elképzelni. Ahogy kifejtettem előző írásomban, nem értek egyet a homoszexualitással - úgy érzem, keresztényként ebben tényleg nincs mozgástere egy hívőnek, mármint ha fontos számára a Szentírás.

De én nem értem azt sem, miért állnánk meg itt, hiszen a gyermekekre nemcsak a meleglobbi feni a fogait. Ha keresztényként vizionálunk egy olyan világot, ahol államilag betiltanak egy mesekönyvet, mert az érzékenyíthet a melegtémára (mitöbb, foglalkoztató anyag is készült hozzá, ami nagyon durva!), akkor az lenne a következetes, ha minden fenyegető veszélyt hasonló tiltásokkal próbálnánk megfékezni. Ennek a legbiztosabb alapja, ha kimutatjuk az ideológiát a dolgok hátterében - mert valahol minden a világnézetekben és világképekben gyökerezik. Ha sikerül rámutatnunk az adott dolog mögötti ideológiára, akkor onnantól fogva kijelenthetjük, hogy elegendő indokunk van intézkedni. Mondok néhány példát!

Az iszlám például egyelőre csekély szerepet játszik Magyarországon, de éppen ezért kellene még most, idejében lépni: muszáj megelőzni a bajt. Be kéne zúzni az összes Koránt (sokféle fordítása és kiadása van magyar nyelven), mielőtt ideér a menekülthullám, megduzzad a muzulmánok létszáma Magyarországon, és akkor már késő lesz. Elvégre mitől jobb az, ha a gyerekek érzékenyek lesznek egy hamis, bibliaellenes, agresszív vallás képviselői felé, mintha a "melegtémára" nyitottak? Természetesen ugyanez a helyzet Jehova Tanúival is. Hamis kultuszt képviselnek, az utcán térítgetnek, tonnaszámra nyomtatják a megtévesztő propagandájukat. A megoldás, hogy államilag tiltsuk meg az ilyen kiadványok megjelentetését, mert családokat tesznek tönkre. De a gyerekeket (számos keresztény szerint) varázslásra és okkultizmusra bátorítja a Harry Potter regénysorozat is. Az egy nagyon ravasz regény, mert Rowling eleve gyerekeknek írta, akik nagyon fogékonyak az ilyesmire, és a mesén keresztül elfogadnak számos olyan dolgot is, amitől pedig óvni kellene őket. Daráljuk le ezeket a könyveket, fenyegessük meg a könyvesboltokat és állami hatalommal tiltsuk ki Rowling összes művét az országból.

Természetesen ezt a lendületet kár lenne csak a könyvekre pazarolni. Az államnak át kell fésülnie a mese DVD-ket, a streaming szolgáltatók filmkínálatát, az internet java részét, és ha lehet, a Hold túlsó oldalát is. El sem tudjuk képzelni, milyen aratás származhat egy ekkora volumenű fésülésből, a szitán pedig fennakad majd számos dolog, ami veszélyes a gyermekeinkre nézve. Ezeket aztán mind meg kell semmisíteni, vagy legalábbis állami tilalmat rendelni melléjük. Kérdés azonban, elegendő-e könyveket betiltani, hiszen valószínűleg sokkal praktikusabb és végérvényesebb volna a könyveket kibocsátó szervezeteket felszámolni - állami hatalommal. Ez a probléma gyökérkezelése lehetne, mert ha nincsenek muszlimok, nincsenek Jehova Tanúi, nincs LMBTQ-mozgolódás, akkor nem fog megjelenni a jövőben semmi hasonló.

A legnagyobb nehézséget persze mégiscsak a szülők jelentik. Ez a rohadt demokrácia sajnos megengedi a szülőknek, hogy olyan mesekönyvből olvassanak fel a saját gyerekeiknek, amilyenből akarnak. Ez beteg dolog, hiszen a naiv szülők így jóhiszeműen fertőzik meg a saját gyerekeiket. Mit lehet tenni? A legjobb az volna, ha az állam felügyelné valahogyan ezt is, valahogy belátna a házak ablakaink, valamiképpen tudná szabályozni hogyan neveljék az emberek a gyermekeiket.

Az olvasó most biztos azt gondolja, nevetséges vagyok, hogy ekkora túlzásokat írok le, ráadásul keresztényként. Ezt a nevetséges túlzást azonban úgy hívják: történelem. Mindig is küszködtünk a demokráciánkkal, a szabadsággal, meg amit az jelent. Valamikor húztunk egyet a gyeplőn, valamikor lazábbra engedtük, de a huszadik századi történelem egyértelműen megmutatta, hogy a baj mindig akkor kezdődött igazán, amikor nem a határokról vitatkozunk, hanem megpróbáltuk felszámolni azokat.  Erről szólt a nácizmus-fasizmus kombó, meg az erre reflektáló bolsevizmus és kommunizmus összes borzalma. A dolog pedig mindig kicsiben kezdődött, mert mindig így kezdődik: az apró lépések politikájával halad előre.

Én keresztényként nem tudok egyetérteni a meleg életmóddal, a férfi-nő élethosszig tartó, hűséges kapcsolatában hiszek. De szeretnék úgy egyet nem érteni, szeretném kifejezni úgy a nemtetszésemet egy ilyen mesekönyv kapcsán, szeretném úgy kritika alá vonni az iszlámot, Jehova Tanúit, Harry Pottert, hogy közben megengedjem az embereknek, hogy szeressék ezeket és kitartsanak mellettük, ha ők ezt akarják. A demokrácia és a szabadság megélése felnőtt jellemet feltételez, államilag irányítani az embereket erős kézzel akkor szokták, ha nem tekintik őket felnőtteknek. Bízhatunk abban, hogy a politikusaink és vezetőink majd fékezik magukat és az állami tiltásokat nem engedik túlburjánzani. Én nem bízok ebben, túlságosan mást mutat a történelem, túlságosan romlott ehhez az emberi jellem, főleg ha hatalom összpontosul a kezében, mint a politikusoknak. 

Inkább fortyogjon az az üst és vitatkozzunk, mintsem kiborítsuk az egészet egymásra, hát nem?

Tovább