Maga a gyerekbántalmazás...

Furcsa bejegyzést írok most, mert furcsa világot élünk Magyarországon, ahol éppen furcsa dolgok történnek. Azért mondom, hogy ez a gondolatmenet furcsa lesz, mert úgy szeretnék "megvédeni" egy rendezvényt, hogy eközben jómagam soha el nem mennék rá, sőt a mögöttes ideológiai szándékaival is bajom van: ez pedig a Pride, a melegek utcai vonulása, a szivárványos parádé a budapesti utcákon, amit éppen betiltani, de legalábbis ellehetetleníteni szeretnének. Persze a "védőbeszédem" nem is a Pride mellett szól, hanem inkább valami ellen, ami most éppen a Pride kapcsán került ismét előtérbe...

Jól emlékszem arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a Hit Gyülekezete testületileg kiált Jehova Tanúi mellett, mégpedig akkor, amikor a politikai hangulat valamiért a "szekták" ellen fordult Magyarországon. A hitesek - hozzáteszem, teljesen érthetően - úgy gondolták, bizonyos szempontból kötelességük megszólalni és védőbeszédet mondani a klasszikus keresztény trinitástant tagadó vallási közösség mellett. Szó sincsen arról, hogy a Hit Gyülekezete teológiai szempontból egyetértett volna azzal, amit és ahogyan a Tanúk hirdettek. Egyszerűen csak úgy gondolták, nem akarnak olyan világban élni, ahol egy vallási közösséget állami eszközökkel presszionálnak - mert ha ezt megteszik Jehova Tanúival, talán meg fogják tenni később a Hit Gyülekezetével is. A kiállás formailag tehát a Tanúk mellett történt, valójában azonban a vallási kisebbségek szabad vallásgyakorlata és a demokrácia keretei által nyújtott szólásszabadság állt a támogató szándék hátterében.

Valami ehhez hasonlót érzek most a melegek kapcsán. Őszinte leszek, engem konkrétan nem érdekel a Pride. Sehogyan sem érintette az életem, a hétköznapjaim, a megélt valóságomat, és egész pontosan nulla egész nulla százalékban van hatással rám. Van véleményem a homoszexualitásról, van teológiai álláspontom bizonyos ide kapcsolódó problémákról, van életfelfogásom a téma elvi és gyakorlati kérdései kapcsán. Látom a nyugati tendenciákat az egyházban és azon kívül is, érzékelem a kihívást, amit mindez jelent a kereszténység számára. Szó sincsen arról, hogy valamiféle személyes hiányérzet töltene el a jövőben, ha nem lenne többé Pride a budapesti utcákon. Igazából tehát a szó minden értelmében kívülálló vagyok a Pride egész jelenségét tekintve.

Tulajdonképpen nem is a Pride mellett szeretnék kiállni, hanem azon jelenséggel szemben, ami karhatalmi, politikai, törvényi eszközökkel kívánja megtiltani egy kisebbségnek, hogy magát  a társadalom terében artikulálja - ráadásul olyan módon, ahogyan egyébként már sok éve teszi. Ha van is ebben személyes, engem érintő dolog, az nem más, minthogy természetemnél fogva utálom a kényszerítést, és egyáltalán nem tetszik, amikor egy országban a politika túlságosan direkt módon beleszól a dolgokba, megmondja miben kell hinni, miről mit kell gondolni, kinek szabad megmutatnia magát és kinek nem. Az ilyen politika infantilizálja a társadalmat, kiskorúként kezeli az embereket, hiszen helyettük akar dönteni az életükről, atyáskodva föléjük borulni és diktálni az erkölcsi szabályokat. Ez a jelenség számomra önmagában is aggasztóbb a Pride-nál, főleg ha a hitemet is vastagon belekutyulják, de van itt még valami, ami ennél is rosszabb: a hipokrita viselkedés az egész hátterében.

Azt ugyanis utálom, nem is kicsit, viszont nagyon. Az a képmutatás pedig, ami gyerekek háta mögé bújik, kifejezetten émelyítő, ráadásul igencsak kontraproduktív tett.

Hiszen miről is van szó valójában? Tényleg félteni kell a gyerekeket azért, mert Magyarország néhány utcáján az év egyetlen napjának bizonyos óráiban egyszer végigvonul egy tömeg - amiben valamikor a többség nem is melegekből, hanem velük szimpatizáló heteroszexuális emberekből áll? Tudom persze, hogy a homoszexualitásnak ennél erősebb a jelenléte, de maga a Pride, ami a legszélesebb nyilvánosság felé mutatja meg magát, tudomásom szerint lényegileg ennyi. Az összes program, ami a téma kapcsán zajlik, már nem az utcán, hanem zárt falak között zajlik. Valóban ez károsítja a magyarországi fiatalok lelkét? Ettől megy tönkre a gyerekek élete, futnak zátonyra családi kapcsolataik, emiatt romlik meg az erkölcsi gondolkodásuk?

Aligha hiszem, hogy épeszű ember komolyan gondolhatja mindezt. És bizony azt sem hiszem, hogy a Pride korlátozását célzó hatalom valójában a gyerekek megóvása kedvéért igyekezne tiltani a rendezvényt. Tulajdonképpen ez idegesít engem a leginkább. Mert mindez csak a felszín maszlaga, egy manifeszt hazugság, diplomáciai köntösbe bújtatott képmutató szöveg. Az ördög megint látens módon van jelen, de a kénkőszag azért érezhető az egész mögött. Ami történik, rámutat arra a borzalmas tényre, hogy a gyerekek mára eszközzé váltak a politikusok kezében. A hatalom nem a gyerekeket szereti, hanem azt a lehetőséget, hogy felhasználhatja őket a saját politikai ambíciói megvalósításához: ha ráolvassa valakire a "pedofil" jelzőt, annak az embernek megtörik a karrierje, ha bedobja a frázist, hogy valami "a gyerekek érdekében" zajlik, azzal elnémítani igyekszik minden kérdést. Hiszen ki az az ütődött, aki merne ellenkezni a kicsik megvédésével? Így aztán elég azt mondani a Pride kapcsán, hogy biztosan káros a gyerekekre - és innentől téma lezárva, hiszen senki nem akarna egy gyereket bántalmazni!

Ez bizony ördögi logika. Mármint az, hogy a gyerekek instrumentalizálódtak a hatalmi játszmákban, gyerekeket instrumentalizálni politikai célok kivívásához pedig maga a gyerekbántalmazás. 

Kendőzetlenül fogalmazok: a kormány minden megnyilatkozásából az süt, hogy alapvetően utálja a meleg embereket. Legszívesebben kilőné őket a Holdra, megszabadulna tőlük, kiszorítaná mindegyiküket ahonnan csak lehet. Ezt azonban mégsem mondhatja és nem teheti meg egy magát demokráciaként definiáló európai közegben, ahol a szalonképesség látszatára is ügyelni szükséges. A spindiktatúra tehát elbábozza az igazi demokráciát, kénytelen bizonyos határokon belül maradni és onnan vicsorgatja rájuk a fogait, valamint jogszabályokkal, populizmussal, ideológiai szósszal leöntve igyekszik átvinni az akaratát a gyűlöletes csoportokkal szemben. A helyzetet úgy tudom összefoglalni, hogy Magyarországon a politikai hatalom most épp a gyerekek háta mögé bújva próbálja utálni és vegzálni a melegeket. De valamit mintha nem venne számításba: ezzel a hozzáállással hosszú távon éppen megágyaz annak, amit elkerülni igyekszik. Nem látok a jövőbe, de ha ez a hatalom menni fog, akkor valószínűleg egy fékeveszett liberalizmus követi majd - amolyan "most mi jövünk" fajta. Az pedig kinek lesz jó?

Tovább

Attila talpraállt? - beszélgetésem a Viszkissel

Kevesen vannak olyanok, akik szívesen beszélgetnek a múltjukról, főleg ha harminc bankot raboltak ki, és összesen 19 évet töltöttek a rácsok mögött. Ambrus Attila, vagyis a Viszkis viszont pont ilyen ember: na persze sokan úgy vélik, hogy neki érdeke beszélgetnie a múltjáról, hiszen valamiféle "betyár-sztár" lett belőle, aki jól megél a csibész bankrabló karakteréből. De tényleg ilyen egyszerű a helyzet? Ezt elmondta nekem ő maga.

Vannak dolgok, amelyeket tudunk az egykori Viszkis rablóról: például azt, hogy ügyesen hajtotta végre a bűncselekményeket, általában senkit nem bántott, és igazi akciófilmbe illő módon sikerült meglépnie, miután első alkalommal letartóztatták. Azt azonban sokan csak tudni vélik, hogy Ambrus Attila hogyan élhette meg a vele történteket, miként próbálkozott talpra állni vállalhatatlan múltjából, milyen súlyos családi háttérből jutott el oda, hogy sorozatos bűnelkövető legyen. És manapság  nem rejteget pénzt, nem maradt neki a zsákmányból, viszont céget alapított, kerámiakészítéssel próbál a felszínen maradni, kétkezi melós lett belőle, felesége és két gyereke van, igyekszik normális életet élni. Nem tagadja persze, hogy sokan csak azért vesznek tőle kerámiát, mert ő a Viszkis, a "sztárrabló", mindenki Rózsa Sándora, ez az imidzs pedig nagyon is támogatja anyagilag a keramikus oldalát. Ne gondolja azonban senki, hogy ez feltétlenül büszkeséggel tölti el! Sokszor inkább akadályozza abban, hogy lelki értelemben levegye a bankrabló karaktert és inkább jó keramikus mesterként vonuljon be az emlékezetbe.

Attila a műsoromban elmondta, hogy leginkább rajongói és utálói vannak, azaz megosztó figura, hiszen mindig is az volt. Akad, aki csak azért keresi a társaságát, mert "buli" vele együtt mutatkozni, valójában azonban nem kíváncsi arra, miket alkot manapság. Aztán akad olyan is, aki legszívesebben megütné, neheztel rá, szívből gyűlöli. Köztudott volt a Viszkisről, hogy a bankrablások során nem bántotta az embereket - ami persze némiképp túlzás, hiszen nem feltétlenül apró lelki megrázkódtatás, amikor pisztolyt fognak egy civilre és ordítozva fenyegetik. Az egyik hölgy, akit Attila belökött egy szekrénybe, némi fizikai inzultust is megélhetett. Szabadulása után a Viszkis többek között hozzá is elment bocsánatot kérni, de a hölgy évtizedes távlatban is dühös maradt: nemhogy nem bocsátott meg, de állítása szerint azért imádkozik, hogy Attila kerüljön a pokolba.

Most akkor jó dolog Viszkisnek lenni, mert népszerű vagy tőle, vagy inkább lelki teher, amin végre át kellene lépni? Egyáltalán hogyan kell talpra állni az ország talán legismertebb bűnözőjeként? Van-e szerepe a hitnek a megbocsátásban, és ha már itt tartunk, vajon Isten megbocsátott Ambrus Attilának vagy sem? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk.

Őszinte leszek: szimpatikus volt nekem Attila hozzáállása, vagánysága, néhol talán túlságosan is odamondós véleménye. Nem lett belőle gyakorló keresztény, teológiai kifejezéssel élve, Ambrus Attila "nem tért meg", ami számomra a megváltozás legfontosabb formája. Azonban nem mennyei ítélőszékben ültem, hanem műsorvezetőiben, így nem akartam vitatkozni vele (egy ízben mégis sikerült) - a bűnről, megbűnhődésről, újrakezdésről viszont olyan megélései vannak, amelyek érdekesek és tanulságosak. Az adást itt tudjátok megnézni:

 

Tovább

Jézus, a néger nő, avagy a písziség határai

Lábra kapott a hír, miszerint egy fekete színésznő, név szerint Cynthia Erivo fogja játszani a Jézus Krisztus Szupersztár című jól ismert Webber-musical címszerepét, vagyis röviden és tömören: magát Krisztust. Micsoda botrány! - kiálthatnánk fel, pedig ilyesféle formabontásra már nem először kerül sor a művészet és irodalom világában. Nem a film maga itt a kérdés, hanem a "písziség" határai, amit a művészet világában nem is olyan könnyű meghúzni.

Még jól emlékszem, amikor jó pár évvel ezelőtt megjelent magyarul is William Paul Young mindent letaroló bestseller-regénye, vagyis "A Viskó" című könyv. Nem lenne pontos úgy fogalmazni, hogy akkoriban csak egy könyvpremierről beszélhettünk, hiszen komoly felbolydulás követte a kötet piacra dobását. Egyesek keményen ekézték a szerzőt, hiszen a Szentháromság személyeit finoman szólva is szokatlanul ábrázolta. Jézus még megmaradt az izmos ácsmesternek, de a Szentlélek egy fiatal ázsiai csaj volt, az Atyaisten pedig egy megtermett néger nő. Akik meg se kísérelték megérteni a szimbolikát, ami a könyv logikája és szándéka mögött húzódott, azonnal farkast kiáltottak és mint valamiféle eretnek tanítót kezdték verbálisan üldözni a szerzőt. Mások viszont a megbocsátás erejének dinamikáját fedezték fel a lapokon és egész lelkigondozói kört szerveztek a könyv köré, mint ami segít a sebekkel küszködőknek az elengedés kérdésében.

Lehet, hogy unalmas leszek az olvasó számára, de bevallom őszintén, engem sehogyan sem dúlt fel ez a regény. Elolvastam, mert tudni akartam miről szól az óriási felhajtás miatt. Nem akadtam ki semmin, de nem is fogott meg túlságosan a kötet. A könyvből készült filmet is nagyjából átlagosnak tartom, amolyan "egyszernézős" kategóriának, amivel kapcsolatban az ember tudomásul veszi, hogy látta - de nem történt semmi különös, itt a pont a mondat végén.

Tény és való azonban, hogy úgy tűnik, manapság a formabontás már nem pusztán a művészet egyik eszköze arra, hogy kibillentse az olvasókat vagy nézőket a megszokott sémáikból, hanem annál sokkal több: kifejeződése annak, ahol a társadalom tart. Amit most írok, az leginkább az én preferenciám, az én ízlésemről és felfogásomról tanúskodik, de semmiképpen nem ökölszabály. A magam részéről szeretem, ha a művészetek "tartalomfogyasztójaként" kihívás elé vagyok állítva: tessék nyugodtan feszegetni a határokat, hiszen a film, a regény, a zene és más művészeti alkotás éppen erre való. Nem baj a formabontás, nem zavar az sem, amikor a történelmi személyeket és eseményeket alternatív értelmezések mentén tálalják. Legyünk őszinték, a Jézus Krisztus Szupersztár musical eredetileg is ilyen volt, sőt az 1973-as filmverzió sem nevezhető éppen egy klasszikus Krisztus-ábrázolásnak. Autóbuszok, farmernadrág, bombázó repülőgépek, vagyis modern elemek sorjáznak az ókorban játszódó filmben, a sodró rockzenét éneklő sztárokkal karöltve. Nyilvánvaló, hogy nem egy történelmi dokumentumfilm készítésére törekedtek a készítők, hanem inkább egy üzenetcsomag megformálására, amely Jézus odaadó haláláról, valamint az áruló-kételkedő Júdás tépelődéseiről szól.

Van-e azonban határa a művészet formabontó tevékenységének? Ha a Viskóban az Atya egy néger nő volt, a Webber-musicalben Júdás egy rockzenét kiabáló farmergatyás fickó, akkor szabad-e Jézust egy néger színésznő segítségével életre kelteni - vagy ez már maga a celluloid-blaszfémia, a pokol alsó szintjeiről felbugyogó istenkáromlás?

Erre nincs objektív válaszom. Amim van, az csak a saját ízlésem. Talán konzervatív vagyok, de jobban szeretem azt a Jézus-ábrázolást, amit a Chosen-ben találok, mint amivel a formabontó alkotók próbálkoznak. Pedig a Chosen is formabontó ám a maga módján! Nem a szakállas, izmos, amerikai fiatalember külsőre célzok most, hanem arra, hogy a Chosen-Krisztus nagyon emberi, s közben mégsem oldódik fel benne az isteni oldal. Úgy akar mást mutatni, mint minden más, hogy közben ismerős marad. 

Félő azonban, ha a Jézus-formát túlságosan megbontjuk, ha túl messzire sodródunk attól a Krisztustól, akit még be tudunk azonosítani nyugati emberként, akkor hiába hivatkozunk arra, hogy "a művészetekben mindent szabad" - egyszerűen az azonosulás lehetősége kerül távolra tőlünk. Ez pedig nézőként, olvasóként, műfogyasztóként biztosan nem kívánatos és nem szerencsés állapot. Hiszen ha nem tudunk azonosulni egy történet karakterével, akkor maga a történet is elveszik számunkra. Lehet teoretikus vitát folytatni arról, mi fér bele és mi nem Jézus ábrázolásába, de az egyik határt talán itt húzhatjuk meg. A néger nő testében megelevenedő Krisztus nekem épp oly idegen, mintha John Wicket az akciósorozat következő epizódjában óvónéninek ábrázolnák, vagy Ripley hadnagyról kiderülne, nem is az arctámadó idegenekkel harcolt valójában, hanem csak egy rovarirtó cégnél volt könyvelő. Messze kerülnék a karakterüktől és ezáltal megszakadna velük a kapcsolatom - ennyit pedig talán a művészi szabadság sem ér meg. 

Tovább

Puzsér és a pedofília - miről szól ez az egész?

Csak röviden a tények: Puzsér Róbert tegnap találkozott volna Magyar Péterrel, hogy utóbbi kormányzóképességével kapcsolatban folytasson szélesebb közönség előtt vitát. Több ezer jegy elkelt a rendezvényre, ami azonban végül elmaradt. Magyar Péter és a Tisza úgy határozott, be se lép a diskurzusba, mivel előkerült egy nagyjából hat évvel ezelőtti felvétel, amiben Puzsér Róbert arról beszél, a pedofil hajlam önmagában még nem bűn, hanem csak a ténylegesen megvalósult pedofília az. Vagyis úgy tűnik, mintha Puzsér relativizálni kívánná a pedofília kérdését, a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig Magyar Péter elhatározta, ő nem kíván egy színpadon mutatkozni egy pedofíliát relativizálóval.

Ha valaki két lábban a földön jár és figyeli a hazai közbeszédben zajló vitákat, eszmecseréket, kardvillanásokat, többféle tényre is felfigyelhetett. Az egyik, hogy nagyon nem mindegy, hol találjuk meg egy-egy téma optikáját és képesek vagyunk-e észlelni, valójában mi a szándéka, a mögöttes indítéka a sokszor késhegyre menő csatározásoknak. Mert lehet úgy is vitát folytatni, érveket mondani, kérdésekről beszélgetni, hogy igazából az egész katalizátora nem az adott kérdések rendbetétele és tisztázása, hanem valami teljesen más. Keresztény példával élve, pontosan ilyesmit látunk Jézus esetében, amikor a farizeusok faggatják. Sokféle dolgot kérdeznek tőle, például azt is, szabad-e a császárnak adót fizetni? Nyilvánvaló, hogy a kérdezőket nem az adófizetéssel kapcsolatos gazdasági megfontolások izgatták - merthogy szerettek volna engedelmes alattvalónak bizonyulni a Római Birodalomban. Talán az érdekelte őket elsősorban, Jézus igazi messiás-e, aki nyíltan szembeszáll a rómaiakkal vagy sem. De leginkább arról van szó, hogy élvezettel szorították sarokba a Mestert, és elégedetten szemlélték, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből.

Puzsér Robi "pedofilügye" sem a pedofília kérdéséről szól. Efelől ne legyen semmi kétségünk! Egyébként elképesztőnek találom, hogy a pedofília maga ennyire bevett téma lett Magyarországon, mintha olyasféle, napi szintű kérdésről lenne szó, amivel az átlagember úton-útfélen szembesül. Nincsenek a farzsebemben pontos statisztikák, nem szeretek fogadásokat kötni sem, most mégis ki merem jelenteni: komolyabb összeget tennék fel arra, hogy a pedofíliánál sokkal nagyobb erkölcsi problémák szennyezik az emberi lelkeket mifelénk. A pedofília, mint az ártatlan kicsikkel szemben elkövetett bűncselekmény, elképesztően gusztustalan és mondani sem kell, akármilyen formájában elítélendő tett. Mellékesen, pont egy olyan dolog, amiben leginkább az elmúlt évek tapasztalatai szerint maga a keresztény kormányzat érintett.

Szeretnék világosan fogalmazni: a klasszikus keresztény bűntan értelmében az ember nemcsak tettekben képes vétkezni, de gondolatokban is. Krisztus úgy beszélt, ha valaki csak vágyakozva tekint más asszonyára, az már paráznának nevezhető. Felhorkanhatunk erre, micsoda szigorúság ezt tanítani, mindazonáltal a jézusi etika tűpontosan mutat rá arra, hogy a bűnök az ember gondolatvilágában születnek, amit a konkrét tettek csupán következményként jelenítenek meg. Ahogy a blog korábbi írásaiban fejtegettem, a bűn a keresztény teológia értelmezése szerint alapvetően nem szimplán cselekedet, amit a jogrendszerünk szankcionál. Sőt, nem is pusztán erkölcsi természetű cselekmény, amelyet össztársadalmilag elítélünk. Ezeknél sokkal rosszabb a helyzet: a bűn lételemünk, a természetünk része, alapvető meghatározottságunk, orientáló erő az életünkben.

Éppen ezért talán most némiképp vitatkoznék Puzsér Róberttel, mert miközben igaza van abban, hogy maga a hajlam még nem bűn, annak bármilyen - akár gondolati szintű - megélése már az. Szerinte ha egy ember önkielégítést folytat, és ehhez gyerekekről készült képeket használ fel, az nem számít bűnnek, mivel abban senki sem sérül meg. Egy beteg hajlamokkal rendelkező ember tettének hívhatjuk ugyan az ilyesmit, de ennél nincs többről szó. Természetesen Robinak nem kell osztania a kereszténység erkölcsi meglátásait, én viszont nem tudok másból kiindulni. Nincs igaza szerintem abban, hogy (keresztény) erkölcsi értelemben ne lenne bűn, amit a gyermekfotókra önkielégítő ember végez. Lehet, hogy a szó fizikai értelmében nem sérül meg közben egyetlen gyermek sem - a szó erkölcsi-jézusi értelmében viszont kiéli a hajlamait, tehát bűnt követ el. Címkézzen akárki maradinak, én ezt gondolom.

Viszont ezen a ponton ezt a szálat lezárom, és visszautalok a bejegyzésem elején írt optikára. Nem szabad hagyni ugyanis félrevezetni magunkat: a közbeszédben most zajló "Puzsér-borány" nem a pedofíliáról szól. Ez nem egy teoretikus-erkölcsi-értelmiségi vita arról, mikortól kezdődik a pedofília és honnan számít bűnnek. Ebben az értelemben most teljesen mindegy, igaza volt-e hat évvel ezelőtt Puzsér Róbertnek vagy sem. A lényeg a politikai helyzet: Robi kinőtte magát egy hatalmas felületté,  amelyet érdemes használni. Részben műkritikusi és megmondóemberi munkát végez, részben még közszolgálatit is, amikor politikusokkal leül egy asztalhoz társadalmi kérdésekről diskurálni. Magyar Péter sokakhoz eljutott volna a saját gondolataival, ha a tegnapi beszélgetés megvalósul.

Sokkal nagyobb kérdés tehát az a szándék, ami megkísérelte tönkretenni és végül sikeresen megcsáklyázta ezt a találkozót - közben pedig felszínre hozta Magyar Péter stratégiai képességeit is, ahogyan egy ilyen helyzetben reagál. El lehet képzelni, ahogy bizonyos emberek feltűrik az ingujjaikat, leülnek a laptopjaik elé és lázas kutatómunkába fognak. Feltúrják az internet bugyrait, könyvekbe lapoznak bele, újságcikkeket böngésznek csak azért, hogy valami fogást találjanak Puzsér Róberten! Végül hat évnyit kell visszamenni az időben, és a "sors" a kezükre játssza Robi egy régi gondolatömlenyét, amit egy értelmiségi párbeszédben bedobott, pont egy olyan trendi és érzékeny témában, mint a pedofília. Megvan tehát a fegyver a besározáshoz, amivel elejét lehet venni a Puzsér-Magyar beszélgetésnek!

Nos, ha már a pedofíliáról, mint hajlamról beszéltünk: mások bemocskolásáért kutatómunkát végezni, az vajon miféle hajlamról árulkodik? Mondjuk rá azt, hogy a rágalmazó és karaktergyilkoló szándék hajlama még nem bűn? És amikor ezt kiéli valaki, az micsoda? Egy biztos: Puzsér Róbert feljutott arra a szintre, hogy már ezt kell tenni vele szemben. Ha múltbeli szavaival vitatkozom is, el kell ismernem, ki kell érdemelni, fel kell kapaszkodni ahhoz az embernek, hogy nagy csizmák töröljék bele a lábukat. Fogalmazzak úgy, hogy ilyen szempontból dicsőség botrányba keveredni?

Tovább

Írásfelhasználók - avagy a Biblia nem válhat puszta eszközzé!

"A kormány, eltökélten abbéli vállalása tekintetében, hogy közéletünket politikailag és morálisan megtisztítsa, megteremti és biztosítja a vallási élet valódi mély megújulásához szükséges feltételeket. (...) A kormány a kereszténységre a nemzet erkölcsének és erkölcsi normáinak mozdíthatatlan alapjaként tekint. A kereszténységet tekinti nemzetünk erkölcsi alapjának, a családot pedig a nemzeti élet alapjának."

Ugye milyen szépek ezek a mondatok? Arról árulkodnak, hogy egy országnak olyan vezetői vannak, akik mélyen hisznek Istenben. Ezáltal kötelességüknek érzik, hogy megtegyenek mindent a keresztény értékek fenntartása érdekében, valamint különösen fókuszálnak a család, mint alapvető egység biztonságára. Egyébként minden cinizmus nélkül írom, ha tényleg így gondolkodna és tekintene egy politikai rendszer a kereszténységre, az önmagában még potenciálisan hasznos is lehetne - legalábbis keresztény szemmel.

Elárulom, a bevezetésben olvasható idézet nem a magyar kormánytól származik, hanem egy olyantól, ami finoman szólva sem érte el a maga elé ilyetén módon kitűzött célt. Ennek a kormánynak a kancellárját jól ismeri mindenki a történelemből, úgy hívják, hogy Adolf Hitler. Ezek bizony az ő szavai, és persze rögvest felmerül a kérdés, milyen kereszténységet is akart védeni a Führer - merthogy jó eséllyel a Németországban "deutsche christen" néven futott vallásparódiára gondolhatott.

A kérdést most azért vetem fel, mert a minap egy remek kötet bemutatóján jártam, mely a fundalmentalizmusról tartalmaz friss írásokat, a könyvet záró tanulmányt Buda Péter tollából pedig kifejezetten izgalmasnak és gondolatébresztőnek vélem. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a szerzővel is beszélgethettem - kicsit vitatkozhattam is -, de a tanulmány alapvető állításait nem vitatom, hanem fontosnak és értékesnek gondolom. Igazságtalanul a többi szerzővel szemben most csak néhány felvetést emelek ki Budától, s egyébként ajánlom a vele készült beszélgetést is Friderikusz műsorából.

Buda szerint a fundamentalizmus alapvetően nem csupán hermeneutikai jelenség, ahogyan azt leginkább észlelni szoktuk magunk körül. Vagyis, nem merül ki annyiban, hogy a fundamentalista erősködve bizonygatja a Biblia tökéletességét és hibátlanságát: ennél sokkal többről van szó. A fundamentalizmus egy nagyobb körben meghatározható attitűdcsomag, ami a politikai világban is (sajnos) egyre erősebben felüti a fejét mostanság. A politikai fundamentalisták egyébként nem feltétlenül ugyanazok, akik hermeneutikai fundamentalisták. Ezt még egyszer leírom: nem minden hermeneutikai fundamentalista politikai fundamentalista, ahogy nem minden politikai fundamentalista hermeneutikai fundamentalista. 

De mi a célja a populista-politikai fundamentalizmusnak? A világ megtisztítása a bűntől vagy az ideális társadalom felépítése? Avagy a kereszténység kulturális diadalra juttatása? Ahogy Buda Péter éleslátóan írja:

"A populista szuverenista (politikai) fundamentalisták tehát könnyen kommunikálható, a "törzsi" lojalitás szintjét kijelölő identitásmarkerként használják (instrumentalizálják) egy adott vallás (...) leegyszerűsített és ezáltal valódi jelentésüktől sok esetben megfosztott - tehát figyelem: távolról sem szó szerint értelmezett! - tanításait."

Magyarán szólva, aki a populista-politikai fundamentalizmus szószólója, az hajlik arra, hogy a bibliai szövegeket és vallási tanításokat instrumentalizálja - azaz, saját identitása védelmében felhasználja. A  politikai fundamentalisták igazából identitásküzdelmet folytatnak védekezési eszközként használt vallási eszmék segítségével. A hit ebben az identitásküzdelemben pedig nem egy élő és fontos valóság, hanem instrumentum, eszköz, valamiféle szerszám. Hitler fentebb idézett szavait is ennek fényében érdemes olvasni: neki a kereszténység nem önmagáért volt fontos, hanem a német identitás és faj felsőbbrendűségének megóvására használt eszköz.

Érdekes, hogy amikor Jézus lábai elé vetik a bűnös asszonyt, hogy meg kell kövezni (Jn 8,1-11), akkor Jézus elutasítja a vallási törvény fizikai-jogi kikényszerítését ("az vesse rá az első követ..."), de mégis fenntartja az erkölcsi törvény érvényességét ("eredj el és többé ne vétkezz!"). Azaz úgy utasítja el a fundamentalizmust, hogy közben nem relativizálja a kinyilatkoztatást!

Ez pedig fontos hozzáállás, ami a helyes viszonyulást illeti. Buda Péter tanulmánya szerintem remekül rávilágít arra, hogy a fundamentalizmusra adott reakció helytelen, ha értékrelativizmus mozgatja. A progresszív oldal állandó kurjongatása a toleranciáról nem válasz a beszűkítő logikájú fundamentalista viszonyulásra. Valóban toleráns ugyanis csak szilárd elvi meggyőződéssel rendelkező ember tud lenni. Hiszen az értékek relativizálása esetén nincs "mit" tolerálni, mert igazából nincsenek értékek sem. Ezért úgy kell értékrendet építeni, hogy közben elkerüljük a vallás (és a Biblia) instrumentalizálását, eszköz-szintre züllesztését, mint ami csak arra való, hogy a saját identitásunkat védjük vele. De hiszen éppen ez is egy érték: hogy a Biblia több puszta eszköznél a céljainkhoz. Ahogy Fabiny Tibor remekül fogalmaz: a "Jn 5,39 értelmében: nem Krisztus tanúskodik az Írásokról, hanem az Írások Krisztusról. Ez nagy különbség! Krisztus Istenről tanúskodik és nem az Írásról, mert az Írás nem Isten. Az Ő beszéde nem azonos Ővele."

Tovább

A Kimagyarázók

Nagyot megy éppen a politikai botrányt és heves vitákat kavaró Dinasztia című film, amely egyszerűen és röviden összefoglalva a miniszterelnök és a hozzá közel állók meggazdagodásáról szól. Persze soha nem az a kérdés, hogy egy nyilvánvalóan ellenzéki, sőt kormánnyal szembenálló kör filmje melyik oldalon milyen hullámokat vet - értsd, akik nem szimpatizálnak a kormánnyal, azok isszák minden szavát, akik igen, azok meg egy félresiklott és rosszindulatú filmnek nevezik. Van azonban valami más is, egy jelenség, amire ez az egész emlékeztet, és ami bizony a hitkérdésekben minket keresztényeket is tud fenyegetni.

Szerintem érdemes rászánni az időt erre a vitaműsorra, ahol négy résztvevő - ketten az ellenzék, ketten a kormány oldaláról - legalábbis megpróbál vitatkozni egymással a fent említett filmről. A vita aztán sokszor átmegy nem tud elegáns minősítgetésekbe, odaszurkálásokba, személyeskedésbe, amit a magam részéről meglehetősen szerencsétlen fejleménynek tartok. Azonban ha most mégis zárójelbe tesszük a résztvevők hozzáállását, és bár lehetetlennek tűnik, mégis megpróbálunk a tényekre koncentrálni, van néhány alapgondolat és faktum, ami szerintem kimondható. Ezek részben egyébként el is hangzanak a műsorban.

Tény például, hogy Tiborcz és Mészáros a miniszterelnök családjához két igen közelálló ember. Az is tény, hogy ezek az emberek az elmúlt időszak(ok)ban önerőből nem igazán tudtak (piaci alapon) komoly sikereket felmutatni. Végül az is tény, hogy állami közbeszerzések, pályázatok révén hihetetlenül meggazdagodtak, ott vannak a legtehetősebb magyarok között, ami az állami hátszélnek köszönhető. És persze az is tény, hogy ezek a brutális meggazdagodások - legalábbis a szó "lepapírozás" értelmében - jogszerűek voltak. Ezeket a tényeket tulajdonképpen senki nem is vitatja a stúdióban - hanem inkább megmagyarázza. De valóban használhatjuk ezt a kifejezést? Nevezhetjük ezt megmagyarázásnak? Úgy vélem, aligha. Az embernek az a benyomása, hogy sokszor inkább a kimagyarázás lenne a pontosabb szó, ami viszont legalább egy ponton egészen mást jelent. 

Megmagyarázni valamit számomra azt jelenti, hogy feltárni egy dolog működési módját, leírni és érthetővé tenni az okokat, felszínre hozni a mélyebb rétegeket. Amikor én oktatóként egy-egy hallgatói kérdésre megmagyarázok egy komplexebb teológiai kérdést, akkor tulajdonképpen kibontom azt, rámutatok a benne lévő összefüggésekre, ezáltal (remélem legalábbis) a válaszom érthetőbbé teszi magát a megmagyarázott dolgot. Aki egy igazi magyarázattal találkozik, az átél valamiféle "békességet" - ez alatt azt értem, hogy az addig feszítő kérdései eltűnnek, hiszen nyugvópontra jutott, tisztábban lát valamit. Nos, a kimagyarázás is tartalmaz olyan elemeket, melyek hasonlítanak a megmagyarázásra. Itt is vannak magyarázatok, összekapcsolások, narratíva, struktúra, pontok összekötése, kognitív építkezés. A végeredmény azonban feszültség és nem annak a békés tudata, hogy eljutottunk egy dolog megértésére. Nem az az alapélményünk, hogy legalább néhány lépéssel közelebb vagyunk - hanem inkább kuszábbnak, zavarosabbnak, irreálisnak véljük amit mondanak nekünk.

Tehát a két dolog gyümölcseiben, okozott hatásaiban szerintem más: a megmagyarázás nyugvópontra juttat vagy ebbe az irányba mozdít, a kimagyarázás csak növeli a feszültséget és újabb magyarázatokért kiált.

Nem szeretném most a "kormányt szidni", nem ezért hoztam a fenti műsor példáját, csak egyszerűen eszembe jutott róla, hogy a keresztény hitben is vannak ugyanannak a jelenségnek többféle megközelítései és magyarázatai. Így például ott van Jézus pere. Ahogy Gerhard Lohfink írja Krisztus utolsó napjairól szóló remek kis kötetében, a tények adottak: Jézust ekkor és ekkor letartóztatták, ide és oda vitték, megverték, elítélték, megfeszítették. Amikor azonban értelmezni kezdjük a tényeket, akkor az is felmerül, hogy egyáltalán mit nevezhetünk "tény"- nek? Lohfink egy gondolatkísérletre hív minket: képzeljük el, hogy nem születik egyetlen evangéliumi szöveg sem az egészről. Helyette valami csoda folytán rejtett kamerákkal felveszik mi történt Jézussal. Látjuk az elfogását, perét, ostorozását, halálát. Mit tudnánk meg ekkor? Valószínű sok dolgot igen, amit egyébként a szövegekből nem tudhatunk. De kimondhatjuk-e, hogy megtudnánk mindazt, ami tényleg történt? Nem csak azt látnánk a filmkockákon, hogy egy összevert zsidót kivégeznek? Értenénk azt egyáltalán, amit a pergő képek mutatnak? 

Nem valószínű. Ehhez ismernünk kell Jézus életművét, ami bizonyos okok miatt vezetett el ehhez a végkifejlethez. És kezünkben kell legyen valamiféle megközelítő kulcs az értelmezéshez. Ezért szokták az egyházat "értelmező közösségnek" is nevezni - mert amennyire tudjuk, Jézus az övéire hagyta ezt az üzenetet, hogy a történteket megváltásként értelmezze. Pedig voltak más narratívák is. A római hatóságok szemszögéből egyszer csak előkerült egy galileai bajkeverő, akit a csürhe csodatévő prófétának mondott, sőt mintha kissé habókosan ő maga is királynak hinné magát. Tehát az ő szemszögükből érthető(?), hogy Jézus pere egy kellemetlen, a provinciát felforgató ügy volt - és ezzel az akta le is van zárva. A zsidó értelmezés szerint felbukkant egy istenkáromló rabbi, aki folyton utalgatott arra és olyanokat mondott, mintha magát istenségnek hinné. Keresztelő Jánost sikerült kivégezni, micsoda pech, jön valaki aki mintha folytatná a radikális vallási irányt és úgy néz ki, meg kell védeni a Tórát, mert néha olyan, mintha a törvény ellen beszélne. Ráadásul azt is mondják, hogy az anyja szűz volt, ami ostobaság, tehát ez a Rabbi valószínűleg egy fattyú.

Ezeket a magyarázatokat is lehet követni: piacon is voltak, mégsem tűntek túl piacképesnek. Sokaknak úgy tűnt, inkább csak kimagyarázták a "kamerafelvételeket", a szikár történéseket, a tényeseményeket. Bizonyos dolgokat talán plauzibilisan magyaráznak, de a teljes kép nem áll össze belőlük - következésképp nem hagynak maguk után valamiféle nyugalmat, a megértés békességét, amit az igazi "megmagyarázások" képesek okozni.

Őszintén szólva a nagyon konzervatív teológiai magyarázatok egy jó részénél pontosan ugyanezt szoktam érezni, amikor különféle nehéz bibliai kérdésekre akarnak válaszokat nyújtani. Egyszerűen nem áll össze belőlük a kép, csak növelik a kérdések számát, csak újabb és újabb elágazásokhoz vezetnek. Sokszor nem is magyarázatot nyújtanak, hanem tekintélyekre hivatkoznak: "látod, az egyház több mint ezer éve így meg így hitte, tehát akkor igaz". Ezekről egyre inkább az a benyomásom, hogy inkább kimagyarázások. A kimagyarázásnál pedig a magyarázat nélküliséget is jobb opciónak gondolom. Inkább hagyjam nyitva az ajtót, maradjanak meg a kérdőjelek, mintsem próbáljak felépíteni egy magyarázatcsomagot csak azért, hogy kényszeresen megnyugtassam magam.

Tovább

DJ+lelkész - Benedek Rubennel beszélgettem

Vannak a könnyűzenének olyan szegmensei, amelyek számomra elzárt területek - és minek tagadjam, amit a DJ-k művelnek, nekem az is ide tartozik. Benedek Ruben azonban felkeltette az érdeklődésem, merthogy egyszerre DJ és lelkipásztora egy többnyire fiatalokból álló közösségnek - olyan karakter, aki nem tűnik igazán paposnak...

Emlékszem, még a kilencvenes évek végén mentek a nagy adiafora-típusú viták arról az egyházban - vagy legalábbis a neoprotestáns közösségekben -, hogy a keresztény fiataloknak mennyire jó dolog rockzenét hallgatni (vagy akár heavy metalt), hiszen a sátáni üzenetek és az egyoldalúan testre ható ritmusok teljesen összeroncsolhatják a hitüket. A fülbevaló a huligánok vagy a melegek viselete, egy srác ilyesmit ne hordjon. A tetoválás pedig maga volt a pokoli művészet: aki csináltatott egy tetkót, annak máris sikálták lent az üstöt az alvilágban, és várták szeretettel, hogy megérkezzen!

Jól mutatja a változás tényét, hogy az azóta felnőtt generáció nagy része ma már megmosolyogja ezeket a dolgokat. Az én korosztályom már régóta rockzenét hallgat, koncertekre jár, és vannak akik varrják magukat vagy fülbevalót viselnek. De nem ez a lényeges, sosem volt az: mert ez csak a külső. És hogy mi az ami számít, az kiderülhet podcastom friss műsorából, amit Benedek Rubennel készítettem. Na, ő pont olyan ember, aki első látásra mindent megtestesít, amivel az egyház korábban szembenállt - vagy éppen pont azt hozza, ami egy mai fiatal számára vagány és vonzó lehet.

Ruben családapa, a budapesti Éden gyülekezet lelkipásztora, és egyébként nem pusztán DJ, hanem foglalkozik millió más dologgal is. Nem akar "bulit csinálni" a hitből, nem viszi be a diszkózást a gyülekezetbe, érzékeli a popkultúra csábító és elcsúszásra késztető hatásait, viszont DJ körökben ő az, akiről tudni lehet, sok dolgot nem vállal be a hite miatt. De hogyan lehet felszabadultan bulimesternek lenni, ha valaki nem drogozik, nem csajozik és nem vedeli a piát, és ami a bulizók számára talán a legrosszabb, nem hajlandó bejátszani néhány nagy slágert annak szövegei miatt? Szerintem jó kis beszélgetés alakult ki számos témában, melyek a kereszténységet és a szórakoztatóipart, a hitet és a különféle generációkat, vagy éppen a fiatalok taníthatóságának kérdéseit érintették. Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább