Az előre, ami nem hátra

A haladás feltarthatatlannak tűnik: nem vagyok a filozófia művelője, de a verebek még nekem is elcsiripelték, hogy lassan a posztmodern korszak végére érünk, és talán valami olyasmi következik, amit a modern újraéledésének is nevezhetünk. Hogyan reagáljon erre az egyház, mely rengeteg konzervatív lábon áll? A konzervatív-jobboldali Szilvay Gergely gondolatébresztő cikkében olyasmit javasol, amin fennakadt kicsit a fantáziám... Figyelem, olcsó filozofálgatás következik!

Persze gyorsan hozzáteszem, hogy Szilvay nem az egyházról és a kereszténységről írt, hanem úgy általában a konzervatív jobboldaliság gondolatiságának lehetőségeit vette elő. (Noha ismerve a szerzőt állítom, hogy a kereszténységet is ehhez hasonló módon ragadja meg.) Kérdése egyszerűen az volt, hova tart a jobboldali gondolkodás. Válasza pedig valami olyasmi, ami több szempontból is kérdésesnek tűnik számomra, főleg ha erre az egyházakat rávetítem:

"A kortárs jobboldal problémája az, hogy a posztmodernnel szemben a felvilágosodás érveit sorakoztatja fel, a felvilágosodással szemben pedig posztmodern módon érvel. Ez trollkodásnak kiváló, ám valójában a harmadik opciót kellene választania: a modernnel és a posztmodernnel szemben is a premodernt."

Röviden és magyarul: a konzervatív látásmódnak szerinte vissza kellene térnie a premodernitáshoz, azaz a felvilágosodás előtti paradigmához, mert a jövő útja ezek szerint a múltba vezet. Hadd legyek őszinte, minden bántó él nélkül: a konzervatív gondolkodásmód gyakran olyannak tűnik számomra, mint aminek nem kell visszatérnie sehova, mert számos idegszállal gyakran eleve a távoli múltba kapaszkodik. Ez az egyházra is igaz, sőt ahogy tapasztalom, a kereszténységnek még azon részei is, melyek leginkább igyekeznek termékeny diskurzusba bocsátkozni a korral, általában csak a modernig jutnak el. Erre a legjobb példa az egyház igehirdetése, mely elsöprően és alaphangon modern jellegű. Egyezzünk ki tehát most abban, hogy a kereszténység sok alkalommal eljutott már a modernitáshoz, ám csak partizánakciók keretében volt hajlandó a posztmodern területén ténferegni.

De vissza lehet és vissza kell-e térni bárhogyan is a premodernbe? A kérdés most nem a jobboldaliság, hanem kifejezetten a kereszténység kontextusában érdekel, ami egyébként természeténél fogva forradalomként indult, és az újdonság erejével hatott a saját korában, amit újszerűségével fel is forgatott.

Az kétségtelen, hogy a kereszténységben óhatatlanul sok a premodernben megjelent elem, hiszen végülis a gyökerei ott találhatók. Ez a fajta múlthoz kötöttség sokszor horgonynak bizonyul az erősen konzervatív gondolkodás számára. Úgy látom, a konzervatív gondolat gyakran próbálja egyfajta módon magát a múltat "bebalzsamozni", minden áron átmenteni tokkal-vonóval, és érvényesíteni a jelenben, amennyire ez lehetséges. De vajon tényleg szükség van arra, hogy a múltat ilyen módon fenntartsuk? Nem vagyok ebben biztos. 

Természetesen maga Jézus nem volt posztmodern és modern sem. De nekem úgy tűnik, mintha azt nem szívesen vennénk észre, hogy premodern sem volt: attól ugyanis nem vált azzá, mert éppen abban a korszakban végezte földi munkáját. Alaptétel a kereszténységben, hogy Krisztus időtlen, és ha tényleg az, akkor nem érdemes sem Őt, sem az általa képviselt értékeket egy adott korszakhoz kötni, konkrétan egy olyanhoz, amire egyébként is hajlamosak vagyunk túlidealizált naivitással gondolni. Nekem a kereszténység nem a hagyományőrzésről és nem is elsősorban az azt hordozó korszak (a premodern) bármi áron való életben tartásáról szól. Szerintem ahogy Krisztus, úgy a kereszténység sincs korszakokhoz kötve, mert örök értékekről beszél, tehát magától értetődően időtlen valóságnak ad keretet.

Amikor Szilvay Gergely a premodernhez való visszatérésről ír, akkor persze valószínűleg nem arra gondol, hogy állítsuk vissza a premodernitást a maga egészében és zuhanjunk vissza a középkorba vagy az ókorba. (Habár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól gondolom, mert írásából nekem az jött le, ő nem egy fejlődő világot lát maga körül, hanem egy hanyatlót, amely az aranykortól kiindulva halad a végső romlás felé. Ebben az esetben tényleg a premodern "teljes előteremtése" tűnhet ideálisnak.)

A visszatérés gondolata azonban nemcsak azért problémás, mert örök értéket menteni anélkül is lehet, hogy az azokat hordozó gondolati kereteket is velük együtt cipelnénk.

Egyrészt egyre szembeszökőbb a tény, hogy nem erre halad a világ. Egy új modern kor hajnalánál járunk, az egyház pedig - erről van tapasztalatunk - nem tudta igazán jól kezelni a felvilágosodás utáni modernitást sem. Persze mondhatjuk erre, hogy mi keresztények állandóan ellenkultúrát kell képezzünk a világ testében - ennek a gondolatnak van is létjogosultsága, de nem parttalanul. Örök vitatéma, hol húzódik meg a határ a világtól való értelmes elkülönülés és a világgal való értelmes érintkezés között. Hogy zárkózhatunk el úgy a világi hatások elől, hogy közben hitelesen tudjuk tolmácsolni az üzenetünket? Nem tartom magam illetékesnek, hogy egy ilyen kérdésre valamiféle végső választ adjak - de van egy olyan érzésem, hogy a premodernbe való visszatérés ugyanúgy átlépi ennek az egészséges határát, mint az egyház elvilágiasodása. Paul Tillich szavai jutnak eszembe, aki az apologetikáról azt írta, ha egy kérdésre válaszolni akarunk, bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Még ha ingatag is az alap, szükséges a jelenléte, különben elveszítjük a kapcsolatot az emberekkel. Vajon egy premodernbe révedő egyház hogyan akar a posztmodern utáni emberrel találkozni?

Másrészt a helyzet az, hogy bár szeretünk korszakváltásokban gondolkodni (vagyis úgy látjuk, hogy a premodernt a modern, azt pedig a posztmodern váltotta fel), ezek a váltások nem voltak szerintem ennyire egzaktak. A modern nem veszett ki számos területről, hiába jött el a posztmodern ideje. Gondoljunk például arra, hogy az egész világunkat markánsan alakító természettudományos befolyás mindig is modern volt, most is az, és jó eséllyel az is marad. Tehát nem is biztos, hogy itt egymás utáni korszakokként lehet mindezt látni - hanem talán úgy is, hogy egymás mellett élnek a különféle paradigmák, csak a hangsúlyok tolódnak el éppen valamelyik javára. Ebben az esetben akkor nincs is hova visszatérni. 

Végül pedig nem árt észrevenni, hogy a premodern és a posztmodern számos szálon egyébként kapcsolódik egymáshoz. Keresztényként hajlamosak vagyunk utóbbiban csakis az ellenséget meglátni, holott - csak egy kiragadott példát említve - a posztmodern kiváló lehetőséget kínál saját narratíváink elmondására. A posztmodern imaginatív és történetekben gondolkodó - akárcsak Jézus időtlen példázatai. Tehát sok szempontból alkalmas lehet a fentebb említett örök értékek megőrzésére - míg más szempontok szerint nyilván nem az.

Egyszóval lehetséges, hogy az előre nem a hátra, és a kereszténység úgy is részt vehet a fejlődés sodrásában, hogy közben erősen kézben tartja a korszakváltásoktól független értékeit. Ez persze csak egy villanásnyi ötlet részemről Gergely gondolatébresztő írására.