Alázat hitben és ateizmusban egyaránt

Szorongató helyzetbe kerültem tavaly nyáron, amikor előadást kellett tartanom egy tudományos konferencián. No nem maga az előadás jelentett problémát, amire igyekeztem legjobb tudásom szerint felkészülni, hanem az a tény, hogy olyanok előtt szólaltam meg, akik nálam jóval járatosabbnak számítanak az adott kérdésekben. Hát nem ciki?

Egyszóval és röviden, nevetségesnek éreztem magam, hogy én oktatok évtizedekkel előttem járó professzorokat, ráadásul olyan dolgokat mondogatva nekik, amelyekről jó eséllyel mindegyikük sokat hallott már. Ám idővel kiderült, ezek a kellemetlen érzések valószínűleg csak engem kerülgetnek. A professzor hölgyek és urak normálisak és kedvesek voltak, nem éreztettek velem semmiféle fölényt, nem mondták, hogy a könyökükön jön ki az előadásom legnagyobb része, nem oktattak ki arról, hogyan kellett volna készülnöm... Sőt, reflexív légkör alakult ki, műhelymunka-szag töltötte be a levegőt, és aztán úgy mentem haza az alkalom végén, hogy magam is sokat tanultam az egészből, mind a disputákat, mind az emberi hozzáállást illetően. A legfontosabb lecke ezek közül az alázat volt.

Valljuk be őszintén, frusztráló érzés tud lenni, amikor az ember magánál sokkal jobbakkal találkozik. Ez tipikusan kétféle reakciót válthat ki: vagy irigyek leszünk és sértődöttek, azt magyarázva hogy valójában milyen ostobák az okosabbak (ezzel próbáljuk kompenzálni a lemaradásunkat), vagy hajlandóak leszünk meghajolni Isten szent színe és a nálunk jobbak előtt, és akkor esetleg tanulunk is tőlük. Rájöttem, hogy tudok mindkét módon viselkedni, de hála legyen a Jóistennek, akkor és ott az utóbbi utat választottam, melyről egyébként mindig kiderül, tulajdonképpen az egyetlen járható és kifizetődő. 

Az alázat hiánycikk manapság, úgy általában is, mégpedig mind a hívő, mind az ateista oldalon. Az elmúlt héten olvastam ki az egyébként agnosztikus Neil deGrasse Tyson (ld. a képen) könyvét, amely egyébként egy színvonalas tudománynépszerűsítő munka. Meglepett, hogy Tyson a megszokott szcientista-pöffeszkedő stílus helyett (miszerint a tudomány egy mindenen felül álló és csaknem imádandó jelenség) komoly beismerésekkel indította a könyvét. Nobel díjas tudósokat, kutatókat, egyébként nagy formátumú és meghatározó személyiségeket idéz, akik nagy mellénnyel tettek súlyos kijelentéseket - s ezek egytől-egyig hamisnak bizonyultak. Tyson persze nem a tudományt akarja lehúzni vagy becsmérelni, hanem a tudós ember, mint lény korlátaira mutat rá - márpedig ahol korlát van, ott indokolt visszahúzni az agarakat. Többek között így fogalmaz:

"Nem állítom, hogy tudom, mikor érkezik el a tudomány vége, mi lesz majd az utolsó felfedezés, vagy hogy létezik-e egyáltalán végső határ. De azt tudom, hogy az emberi faj butább annál, mint ahogy általában képzeljük. Felfogóképességünk határa - és nem is feltétlenül a tudomány területén - azt mutatja számomra, hogy éppen csak elkezdtük megérteni a világegyetem működését... ...Minden tudományos felfedezés új fokot jelent a tudás létráján, melynek nem láthatjuk a végét, hiszen menet közben építjük azt. Elképzelésem szerint a létra építése során örökké új titkokat fedezünk majd fel - egyiket a másik után."

Nos, ilyen az, amikor egy nem hívőnek igaza van - írom ezt keresztényként. Az elmúlt héten sokféle fórumba, vitába, disputába beleolvastam, beleértve Hodász András remek cikkét is. Ezeken a platformokon hívők és nem hívők hol beszélgettek, hol csépelték egymást. Volt, ahol ateisták igyekeztek éreztetni a hívőkkel, hogy mindenki egy alulművelt idióta, aki hisz. Volt, ahol hívők bizonygatták, hogy a nem hívők ilyenek meg olyanok, vakok és ostobák, hogy nem számolnak Istennel. 

Hadd prédikáljak egy kicsit! Meglátásom szerint ugyanis mindkét oldalt ugyanaz jellemezte: az alázat teljes hiánya. Bizony sokszor eszembe jutottak Tyson fenti szavai, valamint Dávid király önvallomása is, amit a 131. zsoltárban tett:

"...nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem." (Zsolt 131,1-2)

Nagy dolog, hogy Dávid királyként is látja a saját korlátait, és azt is tudja kicsoda valójában: egy gyermekhez hasonlítja magát, aki a nálánál nagyobbakra szorul. (Ez egyáltalán nem magától értetődő egy olyan korban, amikor a királyokat gyakran az istenekkel egyenrangúak tekintették.) A zsoltár utolsó verse, amit most nem idéztem, egy felszólítás Izraelnek, hogy bízzon az Istenében - nem pedig a királyában. Nos, szerintem valami ilyesmit jelent az alázat: tudom ki vagyok és hol a helyem. Ha meg nem tudom, és nem vagyok tisztában sem önmagammal, sem a vállalható pozíciómmal, akkor az a bizonyos ló elszalad velem, hittől és világnézettől függetlenül. Egy elszaladt vadló hátán ülni nem túl egészséges, mert egy idő után csúnyán földre zakózhat miatta az ember.

A kérdés tehát röviden így szól: megalázkodunk vagy megalázódunk? Az egyik óhatatlanul bekövetkezik. Vagy mi alázzuk meg saját magunkat, vagy mások aláznak meg bennünket. Azt hiszem ez egy olyan kérdés, amire nem elég az életben egyszer válaszolni, hanem állandóan mindenkinek tanulni kell újra és újra - velem együtt. Mindazonáltal, nem nagy meglepetés, hogy megalázkodni jobb és hasznosabb, valamint nem utolsó sorban kevésbé fájdalommentes. Nekünk kell választani.

Prédikáció vége.