2021. december 21., kedd

Vona Gábor és a megtérés lélektana

Nem mindennapi jelenség az, amikor a Hit Gyülekezete egyik karakteres arca, azaz Pajor Tamás leül egy  asztalhoz egy egykori szélsőjobboldalinak nevezhető emberrel filozofálgatni társadalmi kérdésekről, történelemről, Istenről és a hitről. Vona Gáborra gondolok, akivel a minap került fel a YouTube-ra egy nagyon érdekes interjú. Ez a bejegyzés részben róla szól, és a látszat ellenére egyáltalán nem politikai céllal foglalkozom vele!

Vona Gábor saját állítása szerint megváltozott. Az ember ha ilyesmit hall, gyanakszik. Különösen ha olyasvalakitől hallja, aki politikusként funkcionált, és még különösebben ha ez az ember Vona Gábor, a magyar szélsőjobb egykori reklámarca, egy eredetileg antiszemita eszméket is terjesztő formáció zászlóvivő figurája. Szóval, bocsánatot kérek, de a gyanakvás igenis jár ilyenkor. Talán egészségtelen is, ha az ember kapásból elhisz ilyesmit - mert ha ezt a békát lenyeletik velünk, akkor bármiről meggyőzhetők leszünk.

Mindenki emlékszik még a "cukiságkampányra", amikor Vona Gábor a pártját egy polgáribb, konstruktívabb és mérsékeltebb irányba fordította. Nekem ez a fordulat akkor nem volt hiteles - hiszen egy hatalomra ácsingózó párt mi mást is tehetne, minthogy még nagyobb szavazóbázist teremtsen magának. A középre húzás stratégiai fordulatnak tűnt, ahogy nagyrészt az is volt. Fel kellett hagyni a zsidózással, a cigányozással, az agresszív üzenetekkel a győzelem kedvéért. Ez a csomag aztán a választásokon megmérettetett és könnyűnek találtatott, Vona pedig (ahogy előre ígérte) eltűnt a politikai térből. Valószínűleg a legtöbben nem is kísérték tovább a sorsát, hogy mit is csinál azóta.

Bevallom őszintén, nekem egyáltalán nem volt szimpatikus ez az ember, sőt pontosabban fogalmazva kifejezetten rosszul voltam tőle, ha megláttam és hallottam beszélni. A politikusokkal amúgy is hadilábon állok, de Vona még közöttük is a rosszabbik verziót testesítette meg számomra. Aztán történt vele valami, ami részben Szegedi Csanádhoz, egykori párttársához kapcsolódik - akiről kiderült, hogy zsidó származású. Mondani sem kell, Szegedit azonmód ki is tették a Jobbikból, ami viszont szíven ütötte Vonát: nem értette miért kell az egykori "nagyöreghez" és harcostárshoz ilyen drasztikusan viszonyulni a származása miatt, amiről egyébként sem tehet? Részben ez az esemény és más dolgok indítottak meg benne olyan folyamatokat, amelyek felismerésekhez vezettek és eltávolodáshoz a szélsőjobboldali tértől, ahol most már sokan egyenesen árulónak tartják.

Időközben Vona írt egy nagyon alapos könyvet is a halálfélelemről, a kultúra és a vallás működéséről - amit magam is elolvastam és teljesen megdöbbenten tettem le a végén. A könyvből egy végtelenül normális, intelligens, remekül író, abszolút vállalható ember beszél az olvasóhoz, aki ráadásul nagyon őszinte is, és láthatóan komoly távolságra áll minden szélsőségtől. Az a típus, akire az ember úgy gondol: szívesen meghívja egy sörre, hogy szemtől-szemben beszélgessen-vitatkozzon vele. Mindez hatalmas fordulat egy ilyen embertől. Nem gyakran történik, hogy valaki - főleg politikusként - a rasszista-antiszemita nézetektől viszonylag egy vágtában eljut egy mérsékelt, nyitott és párbeszédképes konzervativizmusig. Hogy eldobja a beszűkítő törzsi logikáját és egy integratív, összekapcsoló, konszenzuskereső pozícióban látja saját továbblépése módját. Vonával pontosan ezt történt és bár valószínű, hogy lesznek olyanok, akik örökkön örökké gyanakodni fognak, nekem hitelesnek tűnik ez a változás.

Így került tehát egy asztalhoz a bevezetőben említett két személyiség, azaz Pajor Tamás és Vona Gábor - ami elképzelhetetlen és szürreális pillanatnak tűnik a maga valójában. 

Ám ahogy említettem, nem a politika miatt foglalkozok most Vonával és nem is feltétlenül azért, mert az év egyik legérdekesebb könyve volt számomra az övé. Azért megkapó, hogy Pajor és Vona egy asztalnál ülnek, mert mindkét ember valamilyen szempontból a megváltozás példája. Pajor Tamásról régóta tudható, hogy az önpusztító rocker életmódját feladva egy katartikus megtérésélményen keresztül hívő ember lett. Nála a változást félreérthetetlenül a megtérés indukálta. Vona Gábor azonban a szó bibliai értelmében nem tért meg, mégis alapos változáson ment keresztül. Érdemes levonni a tanulságot: a megváltozás még nem megtérés, illetve a megtérés lényege nem a megváltozás. Márpedig mi keresztények sokszor innen, a megváltozás felől próbáljuk a megtérés mibenlétét megragadni. Egyszerűbben fogalmazva azt mondjuk, a megtérés végső soron és lényegét tekintve azt jelenti, hogy az ember megváltozik. Szerintem ez nem igaz. A megtérés nem attól megtérés, hogy megváltozunk még akkor sem, ha ez a változás mélyrehatóan megtörténik. A megváltozás a megtérés következménye, de nem a lényege. Nincs olyan ember ugyanis, aki élete során ne változna, mégpedig állandóan és szakadatlanul. Én például saját magam korábbi véleményeivel sem feltétlenül értenék most egyet, sőt talán néha még ki is nevetném önmagam, ha valami csoda folytán találkozhatnék fiatalabb kiadásommal. Ki tudja, talán jövőbeli énem is ezt tenné a mostanival? A lényeg az, hogy a változás permanens és konstans. Legyen mégoly katartikus is a megváltozás fordulata, nem ez a megtérés lényege.

A megtérés lényege szerintem nem az, hogy az ember mit tesz saját magával: miben és hogyan kezd másként látni és gondolkodni. Pont Vona Gábor példája a jó illusztrációja annak, hogy megtérés nélkül is át lehet menni komolyabb változásokon. A megtérés lényege számomra Isten belépése, a Vele való találkozás. Az a tény, hogy az ember értékrendjének és belső világának rendező elve a találkozási ponttól fogva az Istennel való kapcsolata lesz. Egy szóval sem akarom ezzel lebecsülni azt, amikor az ember önmagától jut el felismerésekre és változásokra. Csak annyit mondok, hogy a megtérés ezeknél több és ha tényleg őszinte, akkor hozzárendeli az ember életének minden szegmenséhez a hit aspektusát. 

Ettől függetlenül az "új" Vona Gáborral szerintem mindannyian jobban jártunk.

1 megjegyzés :

  1. A rátermett politikus (miközben az átlagnál jóval okosabb és tízszer tájékozottabb) úgy tekint magára, mint akinek feladata bemenni egy százfős kocsmába, és ott úgy dumálni, hogy a 100-ból 51 vele tartson (ergo: plebs = kocsmaközönség). Ebből következik a retorika.
    Amikor a politikusról végképp kiderül, hogy nem rátermett, mert 100-ból már 2 sem tart vele, akkor ártatlan bociszemekkel előadja, mennyire okos, tájékozott és szimpatikus, hátha még felveszik valahová befolyással üzérkedni, hogy fenn tudja tartani az úszómedencés villát, a limókat és az egzotikus élményeket. Talán sarkítok kissé, de szerintem ez közelebb áll a valósághoz, mint hogy "jé, mekkorát változott ez az ember".

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)