Világtérkép

Nem vagyok hivatásos vészharang-kongató és egyáltalán nem szokásom senkit sem ijesztgetni. Mégis, az elmúlt időszak közéleti történései kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy a világtérképen éppen milyen eltolódások és mozgások érzékelhetők - még az avatatlan, geopolitikában járatlan emberek számára is. Ezek egyike sem erősíti azt a közeget, amelyben én hívő emberként szívesen élnék...

Azt hiszem az ismert amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nagyon bölcsen fogalmazott, amikor ezt írta: "Az ember igazságosságra való képessége lehetővé teszi a demokráciát. De az igazságtalanságra való hajlama egyenesen szükségessé." Mindezt Niebuhr 1944-ben mondta. Az évszám valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra. A lényeg azonban évszámfüggetlen. A demokrácia nem attól jó, hogy tökéletes. Sosem volt az és sosem lesz. Azért jó nekünk, mert  szinte ösztönösen az igazságtalanságra hajlunk. Paradox módon a demokrácia úgy tudja fékezni az ember önző, másokat eltaposó, másokon felülkerekedni kívánó hajlamait, hogy ezeket a másokat is odaengedi az asztalhoz.

Most van a kezemben John Stott (ld. fotón) egy újra kiadott könyve, amelyben korunk égető kérdéseivel foglalkozik. Bevallom őszintén, jó érzés Stott kiegyensúlyozott látásmódjával szembesülni, amit teljesen átitat az evangéliumi szemlélete. Mielőtt a kereszténységet érő társadalmi kihívásokról értekezne, Stott egy bevezető fejezetben figyelmet fordít a különféle politikai formák tárgyalására. Vázlatos tipológiájában végülis háromféle attitűdöt választ szét egymástól:

(1) a tekintélyelvűséget
(2) az anarchiát
(3) a demokráciát

Az első nyilván egy autokrata stílusú megoldás, ahol a kormányzás - nyíltan vagy kevésbé nyíltan - a saját nézeteit igyekszik keresztülvinni a társadalmon. Egyik alapja, hogy rendkívül pesszimista képe van az emberi természetről és gyanakvó a szabadság fogalma kapcsán. Némiképp leegyszerűsítve a tekintélyelvű rendszerek abból az alaptézisből építkeznek, hogy az állampolgár nem tudja mi a jó neki: a hatalom dolga, hogy ezt megmondja, sőt kötelezővé tegye számára. A második ennek éppen az ellentéte, hiszen maximális optimizmussal fordul az emberhez, így mindenféle kormányzást feleslegesnek hisz, sőt az ilyesmit egyenesen fenyegetőnek tartja. (Ehhez képest az anarchia maga válik fenyegetéssé és gyakran erőszakká is.)

Stott végül arra jut, hogy a demokrácia az egyetlen olyan forma, amely nem túlozza el az emberképét egyik irányban sem, s bár nem bízik az emberi jóságban, mégis bevonja az embert saját működésébe. Néha olyan benyomásom van Stott könyvét olvasva, mintha egyenesen Magyarországról írna - például, amikor a demokráciában működtetett média kapcsán így fogalmaz:

"A gyakorlatban azonban a média könnyen manipulálja az embereket, azonkívül a korrupció is megbolygatja a politikai folyamatokat. Továbbá minden demokráciában állandóan fenyeget a kisebbségek eltiprásának veszélye."

A lényeg, amivel Stott megközelítését summázhatnám, hogy a demokrácia az egyetlen használható forma és lehetőség arra, hogy "a bibliai emberkép tükröződjön benne." Persze a kötet kritikákat is megfogalmaz a demokrácia kapcsán, szó sincsen arról, hogy egy evangelikál teológus valamiféle csodaszerként ölelné azt magához, vagy utópisztikusan merengeve az ideális társadalomépítés biztos talajaként gondolna rá. Mondhatjuk, hogy a demokrácia például lehetővé teszi bizonyos lobbicsoportoknak, hogy "falkába verődve" összefogjanak a kisebbségek véleményével szemben és így kierőszakolják saját látásmódjuk érvényre jutását. Az ilyen anomáliákat nyilván orvosolni kell. A demokrácia nem földi mennyország, de olyan keret, ami egyelőre jobban működik más kereteknél.

Hadd utaljak most vissza a bevezetőben felvetett személyes töprengéseimre. Ha szétnézek a világtérképen, mintha nem igazán azt látnám mostanában, hogy ez a keret erősödne vagy bontakozna ki a mi kis globális falunkban. Az arab országokat és az afrikai régiók egy részét most hagyjuk ki. Azt látjuk, hogy a világ arculatát lényegileg meghatározó nagyobb régiókban a demokrácia mintha visszaszorulóban lenne, vagy az eddig legalább színlelt verziói is kifakulnának! Persze Putyin Oroszországa eddig sem volt igazán demokratikus, most azonban már a spindiktatúra-mivoltjából is egy nyíltabb diktatúra felé kezd kimozdulni. Amerikában sok mindennek lehet Trumpot nevezni, de nyílt demokráciában gondolkodó vezetőnek biztosan nem: ott is csökken a demokrácia ereje. Kína, ami sokak szerint a világ jövőjét nagyban meghatározó szereplő, eddig sem volt demokratikus és nehéz elhinni, hogy majd ezután az lesz. India feltörekvő hatalom, újonnan iparosodik és robbanásszerűen zárkózik fel, helyet követelve magának az asztalnál.

A mi kis Magyarországunk tehát egy olyan világtérképen találja magát, ahol többnyire (spin)diktátorok, nem igazán a demokráciában gondolkodó államok és politikai hatalmak társalognak egymással. Szó se róla, ehhez "remekül" illeszkedik most az a toxikus politikai kultúra, ami nálunk van. Azt gondolom, ha átfuttatjuk magunkban ezt a vázlatos világtérképet, két gondolat talán kontrasztosabbá válhat. 

Egyrészt, mindjárt érthetőbbek lesznek bizonyos belpolitikai folyamatok - például a Pride sokat emlegetett kitiltása is, hiszen egy nem annyira demokratikus nemzetközi környezetből ez nem vált majd ki heves ellenkezést. Másrészt, számunkra akik hívő emberek vagyunk, jogos lehet a kérdés, hogyan jelenik meg a demokrácia térvesztésében a kereszténység? Olyan erőként, mint ami fékezni akarja ezt a trendet, vagy inkább felgyorsítani és támogatni? Sajnos keresztényként is azt kell mondanom, egyelőre az utóbbi látszik a valósághoz közelebb álló feleletnek. Ha igaza van Stottnak, és tényleg a nyitott demokrácia a legalkalmasabb keret az őszinte hit megéléséhez és képviseletéhez, akkor viszont fontos érte tennünk valamit. Nem a szekularizmusért vagy a deviáns viselkedésért, nem a nyugati dekadenciáért vagy más, ilyenkor tipikusan előkerülő, ellenérvként felhozható jelenségekért, hanem magáért a keretért. Mert lassan oda jutunk, hogy az roppan össze és váltja fel valami olyan megoldás, amivel mindannyian rosszul járhatunk.