Vajha hideg volnál vagy HÉV...

Betegségem miatt régóta frissítettem a blogot, azonban az influenzás tünetek kiheverése sem tudta kimosni belőlem a Hegyen Épült Város (HÉV) gyülekezetben tett látogatásom emlékét. Kis terem, kis gyülekezet, korrekt szellemi légkör - ha jegyzetfüzettel érkeznék istentiszteletre, nagyjából ezeket firkáltam volna a papírra. Tetszik, amikor valaki addig nyújtózik, ameddig a takarója ér és nem akarja magát nagyobbnak feltüntetni a valóságosnál.

Jártam már olyan helyen, ahol a keresztények nagyobb volumenűnek akarták bemutatni saját munkájukat, mint amilyen az valójában. A nagyság óriási és állandó kísértés, mely mögött sokszor az ember fontosságtudata és becsvágya áll: egyszerűen többen akkor érzik elégedettnek magukat, ha sikerül meggyőzniük az egójukat arról, hogy hatalmas dolgokat visznek véghez. A pünkösdi-karizmatikus vonalra különösen jellemző ez a sajátos kísértés. Nem egyszer, nem kétszer hallottam már szószékről hirdetni, hogy én is lehetek olyan, mint Mózes vagy Pál, ez pusztán a saját elhatározásom kérdése. Mondani sem kell, ha ezt a tanítást eltúlozzák, mérhetetlen károkat képes okozni, hiszen az eszméletlen magas mércéket a legügybuzgóbb hívő ember is valószínűleg leveri, a halmozódó kudarcélmények pedig egy idő után válságos helyzethez vezethetnek.

Nos, a Hegyen Épült Város gyülekezetben egyetlen Mózessel sem találkoztam. Egy viszonylag kicsi épület ad otthont egy nagy szívű gyülekezetnek. Belépve többnyire fiatalok és középkorúak fogadtak, akik kedvesnek tűntek és tényleg azok is voltak. A vezetők lelkesnek látszottak, szerintem így is viselkedtek. A dicsőítő csoport hangszerparkja pár zeneszerszámból állt, de nem is törekedtek arra, hogy lemossák a Rolling Stones-t.

A szemem elé tárult közösség reális képet sugárzott önmagáról: minden pont olyan volt, amilyennek elsőre látszott. Senki nem törekedett arra, hogy hirtelen felindulásból fogadalmat tegyen a világ megváltoztatására vagy legalább Budapest szellemi térképének felforgatására. Ahogy hallgattam-nézegettem a közösség programnaptárát, abban is olyan rendezvényeket találtam, amelyek megfelelnek az erőforrásoknak. Az ilyesfajta mentális kiegyensúlyozottság, ami látja a takaró végét és nem akar annál tovább nyújtózkodni, feltétlen élmény számomra. Az ember szerintem nem akkor áll a helyén, ha határtalanul álmodozik mindenféle szellemi magaslatokról és puszta kézzel próbál hegyeket lebontani, hanem amikor képes jól gazdálkodni mindazzal a lehetőségtérrel, amit Istentől kapott.

Fényes Lóránd, a gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a személyes pünkösd szerepéről és nélkülözhetetlenségéről beszélt. Nagyon tetszett, hogy az egész kérdést nem a pünkösd élményvilága, a hirtelen jött érzelmi felindulás, a Szentlélek személyének mélyteológiai elemzése felől, hanem inkább annak egész életre való kihatása oldaláról ragadta meg. A pünkösd lényege nem az erőfitogtatás, a nyelveken szólás csiszoltsága, a karizmatikusság felsőbbrendűsége - hanem a Szentlélek teljes uralma az ember egész élete felett. Ha a Szentlélek mindenhol valóságos az ember életében, akkor akár imádkozik, akár Xbox-on szórakozik, Isten képes minden dolognak örömet, értelmet és lendületet adni. Nagyon tetszett, amikor Lóránd a klasszikus karizmatikus gyakorlattal szemben azt mondta: a Szentlélekért való könyörgés nem koncentrálódhat egyetlen konferenciára vagy istentiszteletre. A lényeg nem az, hogy aki szeretne betöltekezni, az elmegy egy "tüzes alkalomra", ahol nagy szolgálók ráteszik a kezüket és vagy sikerül, vagy nem nyelveken imádkoznia - ahogy ennek forgatókönyvét sokan elképzelik és próbálják gyakorolni is. A betöltekezés eleve nem pontszerű esemény, nem egy dedikált alkalommal indul és végződik, hanem a szomjúsággal, a vágyakozással kezdődik...

A HÉV gyülit tehát egész más területeken ragadta el a hév, mint sok más kis közösséget általában. Meglátásom szerint a dicsőítő dalok, az egyszerű szavak, a láthatóan sallangmentes, a vallásos rituálékat háttérbe szorító, a természetfelettit természetessé tévő atmoszféra képezi ennek a gyülekezetnek az erejét. Bár bevallom őszintén, nekem kicsit hosszúnak tűnt a több, mint két órás alkalom, mégis elég otthon éreztem magam ahhoz, hogy ne kezdjek feszengeni a székemen.

Elkapkodott és felületes dolog lenne egy egész gyülekezetről egyetlen istentisztelet alapján markáns véleményt alkotni. Azonban bármennyire is sovány az a pár óra, amit az ember egy ilyen helyen eltölt, arra mindenképpen elég, hogy beleszippantson a szellemi légkörbe és megérezzen valamit a hely szelleméből. Nekem pedig úgy tűnt, fent a hegyen jó levegő van... ez a város jó helyre épült.

(A gyülekezet weboldala: Hegyen Épült Város)