Áldott konfliktusaink

Úgy alakult az életem, hogy amikor világra jöttem, sajnos a kezdőcsomagomban örököltem a türelmetlenség jellemvonását. Ennek ellenére alapvetően békeszerető ember vagyok, aki nem leli örömét a konfliktusokban, szópárbajokban és mások verbális inzultálásában. Egy tanulmány ebben a témában azonban igen elgondolkodtatott...

"Két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd" - tartja a mondás. A legtöbb konfliktus, ami emberek között esik, szinte kivétel nélkül visszavezethető az egyenes beszéd, vagy egyáltalán a kommunikáció helytelenségére. A problémák, vagy pestiesen szólva a balhék persze nem egyformák, mondhatni konfliktus és konfliktus között nagy különbségek vannak. Ahogy az előbb említettem, alapvetően a béke, a megértés, az együtt gondolkodás pártján állok - és nem hiszem, hogy egyedül lennék. Valószínűleg minden normális ember az összhangra törekszik.

Arra azonban ritkán gondolunk, hogy a konfliktusok - ha nem destruktívak - mennyire jók lehetnek! Varga Gyöngyi teológus, egyetemi docens erről szóló tanulmányában megkapóan fogalmaz:

"A keresztény egyházakban túl sokáig uralkodott - és valljuk be, még ma is eléggé jellemző - az a felfogás, miszerint a hívők közösségének konfliktusmentesnek kell lennie. Itt nincs helye vitáknak, ellenkezésnek, csakis békességnek. Ez az elvárás és követelmény azonban nem veszi figyelembe azt, hogy az elfojtott konfliktusok, a fel nem tárt vitás helyzetek hosszú távon méreggé válhatnak egy közösség életében, alááshatják személyek vagy csoportok egymás közötti viszonyait, a pár- és családi kapcsolatokat."

Szeretném egyértelműen leírni: amiről most beszélünk, az a konstruktív konfliktus. Nem egymás aprítása, hanem a vélemények ütköztetése. A konfliktusmentesség igénye ugyanis már önmagában gerjeszti a konfliktust, hiszen természetellenes, elfojtott indulatokat tart a felszín alatt. Szerintem mindez egészségtelen, hiszen azt feltételezi, hogy a keresztény ember a végtelenségig lenyeli a békát és tűrőképessége határtalan. Nagyon jól tudjuk, ez mennyire nincs így. "Ez a "jámbor viselkedés" valójában látens, ezáltal nehezen felszínre hozható és kezelhető konfliktuspotenciált rejt magában" - teszi hozzá Varga Gyöngyi. Ha nincs szelep, akkor a konfliktustól "felfújódott" ember robbanni fog.

Mi a megoldás? Természetesen nem a minden áron történő konfliktuskerülés, hanem sokkal inkább a konfliktuskezelés, azaz a különféle feszültségek biblikus mederben tartása és szabályozása. A témáról nagyon hosszan lehetne írni (kitérve azokra a konfliktuskezelő modellekre és stratégiákra, melyek szeretnének segíteni ebben), most csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy bármennyire abszurdan is hangzik, a konfliktusban bizony áldások is rejtőzhetnek, mégpedig komoly áldások. És itt nem arra a népi bölcsességre gondolok, miszerint minden rossz élményből lehet tanulni valami hasznosíthatót - nem, maga a konfrontáció a lehetőség, ha a megfelelő keretben tartva fejti ki hatását.

A Hegyi Beszédben Jézus felvázol egy szituációt: valakibe épp az oltárnál hasít a felismerés, hogy vitás ügye van szomszédjával. Jobb későn, mint soha! Jézus azt kéri, hagyja ott az áldozati ajándékot és menjen, kezelje a konfliktust, csak azután térjen vissza áldozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az évenkénti egy látogatás Jeruzsálembe kötelező volt a zsidó ember számára, és az nem kis fáradtsággal és anyagiakkal járt, Jézus kérése nem is olyan egyszerű: kétszer megtenni ugyanazt az utat, meghozni ugyanazt az áldozatot. Ezt tényleg csak azok vállalják, akik nagyon szeretnének.