Személyes hitéletemben mostanában felértékelődött az imádkozás szerepe: többet gyakorlom magam ebben a tevékenységben, mint régebben, ugyanakkor messze nem állítom, hogy elégedett lennék. Sokféle könyv kapható, sokféle tanítás hozzáférhető, sokféle vélemény hallható arról, mit nevezhetünk hatékony imának. Szerintem az ima éppen olyan, amit nem annyira tanulmányozni, hanem inkább csinálni kell. Valahogy így voltam én a biciklizéssel is.
Kisebb koromban édesapám több dolgot is megtett, hogy megtanítson biciklizni. Mindenekelőtt vett egy nekem való kerékpárt: kicsi volt, ahogy én is. Ráültetett, azután elmagyarázta hogyan kell hajtani a pedállal, és mit szükséges tennem az egyensúlyom megtartásához. Egy hosszú botot a bicaj hátsó részébe beakasztva még futott is mellettem és próbált abban segíteni, hogy ne taknyoljak el túlságosan. Hálás vagyok a szülői igyekezetért, tudom hogy apám jót akart, viszont bevallom őszintén, ettől nem tanultam meg biciklizni. Viszont az egyik nap, amikor teljesen egyedül voltam, magamtól felültem a bringára és megpróbáltam kibiciklizni a munkából hazatérő édesanyám elé a buszmegállóba. Elég rosszul ment a dolog: majdnem minden harmadik járókelőnek nekimentem, ahogy a parkoló autóknak is, mivel azonban éreztem a saját bizonytalanságom, legalább lassan hajtottam. Aztán azt vettem észre, hogy méterről-méterre egyre nagyobb távokat teszek meg és kezdek ráérezni arra, mit is jelent a biciklizés. Mire kiértem az akkor nagyon messzinek érzett buszmegállóba, már nagy büszkén azzal fogadtam anyámat, hogy én ebben a szent órában megtanultam biciklizni, teljesen egyedül, minden külső segítség nélkül. Ez persze túlzás volt, de kétségtelenül innen számítom azt, hogy tudok biciklizni.
Az imádkozás nekem valami ehhez hasonló dolog. Sokféle könyvet forgattam róla, ahol a szerzők - néha kétséget nem tűrő határozottsággal - leírták a biztos lépéseket ahhoz, hogyan kell úgy imádkozni, hogy Isten meg is hallgassa. Mikor, mennyit, milyen módon kell térden állni egy "profi imádkozónak", ami Odafent is meghatja az egyébként tétovázó mennyeieket és hajlandóak válaszolni is az ember próbálkozásaira. Nos, nem állítom biztosan, hogy a hatékony imának nincsenek "helyes fogásai" (vagy talán inkább ismérvei), de ameddig az ember csak tanul róla, olvasgat, előadásokat és tanításokat hallgat, viszont maga nem kezdi el megtenni az első métereket, az egész vajmi keveset ér majd. Az imaoktatás senkit nem tesz imádkozóvá - ez a tapasztalatom. Épp úgy, ahogy a bicikli részeinek bemagolása, egy videofilm megtekintése a biciklizésről vagy a Tour de France bajnokaival való konzultáció sem vezet ahhoz, hogy valaki megérezze a biciklizés ízét, ezek az "így imádkozzunk" könyvek sem hoznak szerintem különösebb áttörtést, ha az ember maga nem kap rá az ima ízére.
Emlékszem arra, amikor életem első imáját hangosan elmondtam egy kis közösségben: őszintén szólva nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Magyarul rossz volt. Izzadt a tenyerem, nagyon izgultam, oda se figyeltem arra, a többiek mit imádkoznak, inkább próbáltam fejben előre felkészülni, most mit is mondjak Istennek. Senki nem kérte, hogy így tegyek - önmagammal szemben támasztottam elvárásokat, ami persze leginkább nem az imáról meg Istenről, hanem arról szólt, hogy ne égessem szénné magam a többiek előtt. Az ámen kimondása után megkönnyebbültem, mint aki lenyomta az ENTER billentyűt és ezzel elküldte az üzenetet a Mennybe. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt, jön-e majd válasz Odafentről vagy sem. A lényeget kipipálhattam: a többiek közé injektáltam az én imámat is, az imaközösség halhatta, hogy tudok összeszedetten imádkozni. Ma már van egy olyan sanszom, hogy sok fésületlen imát inkább szeret a Jóisten, mint a választékosakat.
Azt gondolom egy olyan ember részéről, aki számára új környezetben mondja el élete első imáját, mindez talán bocsánatos bűn. Nagyon elszomorító azonban, amikor érett keresztények imáját hallva olyan benyomása van az embernek, mintha ugyanígy tennének: pedig az ima célja nem az, hogy lenyűgözzük Istent (mondjunk valami iszonyú frappánsat, megcsillogtatva tudásunkat néhány fejből elhangzó bibliaverssel), és nem arról szól, hogy valamiképpen tájékoztassuk a fentieket a lenti helyzet állásáról - hiszen sokkal jobban átlátják, mint ahogy mi valaha is képesek leszünk. Ahogy George Harkness írta: "Az imádkozás nem Isten tétovázásának legyőzése; hanem Isten készségének megragadása". Istent imával manipulálni - ez a pogány vallások stílusjegye volt.
Sok gondolatom van még, szeretném ezt a bejegyzést - a személyes tapasztalataimon túl - más kérdésekkel is folytatni.
Az imádkozás nekem valami ehhez hasonló dolog. Sokféle könyvet forgattam róla, ahol a szerzők - néha kétséget nem tűrő határozottsággal - leírták a biztos lépéseket ahhoz, hogyan kell úgy imádkozni, hogy Isten meg is hallgassa. Mikor, mennyit, milyen módon kell térden állni egy "profi imádkozónak", ami Odafent is meghatja az egyébként tétovázó mennyeieket és hajlandóak válaszolni is az ember próbálkozásaira. Nos, nem állítom biztosan, hogy a hatékony imának nincsenek "helyes fogásai" (vagy talán inkább ismérvei), de ameddig az ember csak tanul róla, olvasgat, előadásokat és tanításokat hallgat, viszont maga nem kezdi el megtenni az első métereket, az egész vajmi keveset ér majd. Az imaoktatás senkit nem tesz imádkozóvá - ez a tapasztalatom. Épp úgy, ahogy a bicikli részeinek bemagolása, egy videofilm megtekintése a biciklizésről vagy a Tour de France bajnokaival való konzultáció sem vezet ahhoz, hogy valaki megérezze a biciklizés ízét, ezek az "így imádkozzunk" könyvek sem hoznak szerintem különösebb áttörtést, ha az ember maga nem kap rá az ima ízére.
Emlékszem arra, amikor életem első imáját hangosan elmondtam egy kis közösségben: őszintén szólva nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Magyarul rossz volt. Izzadt a tenyerem, nagyon izgultam, oda se figyeltem arra, a többiek mit imádkoznak, inkább próbáltam fejben előre felkészülni, most mit is mondjak Istennek. Senki nem kérte, hogy így tegyek - önmagammal szemben támasztottam elvárásokat, ami persze leginkább nem az imáról meg Istenről, hanem arról szólt, hogy ne égessem szénné magam a többiek előtt. Az ámen kimondása után megkönnyebbültem, mint aki lenyomta az ENTER billentyűt és ezzel elküldte az üzenetet a Mennybe. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt, jön-e majd válasz Odafentről vagy sem. A lényeget kipipálhattam: a többiek közé injektáltam az én imámat is, az imaközösség halhatta, hogy tudok összeszedetten imádkozni. Ma már van egy olyan sanszom, hogy sok fésületlen imát inkább szeret a Jóisten, mint a választékosakat.
Azt gondolom egy olyan ember részéről, aki számára új környezetben mondja el élete első imáját, mindez talán bocsánatos bűn. Nagyon elszomorító azonban, amikor érett keresztények imáját hallva olyan benyomása van az embernek, mintha ugyanígy tennének: pedig az ima célja nem az, hogy lenyűgözzük Istent (mondjunk valami iszonyú frappánsat, megcsillogtatva tudásunkat néhány fejből elhangzó bibliaverssel), és nem arról szól, hogy valamiképpen tájékoztassuk a fentieket a lenti helyzet állásáról - hiszen sokkal jobban átlátják, mint ahogy mi valaha is képesek leszünk. Ahogy George Harkness írta: "Az imádkozás nem Isten tétovázásának legyőzése; hanem Isten készségének megragadása". Istent imával manipulálni - ez a pogány vallások stílusjegye volt.
Sok gondolatom van még, szeretném ezt a bejegyzést - a személyes tapasztalataimon túl - más kérdésekkel is folytatni.
Nekem erről az jut eszembe, hogy fiatal, tán egy hónapos keresztényként együtt utaztam nálam idősebb atyafiakkal egy autóban. A hozzám képest szinte vének meg azon voltak képesek hajba-kapni, hogy mennyit kell egy embernek, aki úgy nevezett teljes idejű szolgálatot lát el imádkoznia naponta. Az egyik Derek Prince-re hivatkozva két órát mondott, a másik Yonghi Cho-ra hivatkozva hármat. Már kezdett eléggé vérre menni e fontos kérdés, s én meg nagyon untam. Zavart, hogy szerintük tényleg ez a kereszténységük nagy kérdése. Egy lélegzetvételnyi szünetben közbe szóltam, hogy Pál meg azt mondta, szüntelen imádkozzatok. Célomat elértem. Az autóban ezután csönd lett. :)
VálaszTörlésEz az "ima hossza" azért is kissé groteszk kérdés, mert Jézus csak egy alkalommal tért ki rá, akkor is éppen arra figyelmeztetett, hogy NE legyenek hosszúak a kéréseink, mert Istent nem a hossz miatt hallgatja meg őket. Szóval, ha már mindenképpen az ima hosszáról akarunk filózni, arra is csak egy utalást találunk: legyen rövid. :-)
TörlésAmikor én először imádkoztam közösségben, teljesen rémült voltam és izgultam. Később ráébredtem, hogy ebben a teljesen zavaros elmeállapotban olyan helyekről idéztem, olyan bibliai igazságokat fogalmaztam meg, amiket akkor még nem is ismertem. Hiába, az "igazságban és lélekben" elhangzó ima is Isten kegyelméből van... :)
VálaszTörlésSokszor talán jobb is, ha az embernek nincsenek ismeretei (mármint ilyenkor). Akkor legalább nem a bebiflázottakat mondja vissza ima címén, hanem valóban a szívéből imádkozik, nem?
TörlésHa azt, hogy "ilyenkor nincsenek ismeretei" úgy érted, hogy nem ezekre alapozunk, vagy nem az ismereteinket használjuk, akkor egyetértek, más értelemben elég nehéz lenne megvalósítani, hogy ideiglenesen felejtsük el a dolgokat :). Zavaró, hogy ha néha elkalandozok ima közben, akkor nem félbehagyom, hanem reflex-közhelyeket ismételgetek...
TörlésA szívből jövő imára egyébként szerintem nagyon jó példák Dávid zsoltárai - mindenfélét mondott, szépet is, csúnyát is, de szívből mondta, és mindig happy end lett belőle :D
"hanem valóban a szívéből imádkozik, nem?"
VálaszTörlésHa ez alatt azt érted, hogy őszintén, akkor rendben van. Ha valami érzelmi versus értelmi alap különbségeként használod, akkor meg szerintem nem van rendben.
Az is egy érdekes kérdés, hogy mennyire kell, hogy vezesse imánkat a Szellem? S ha nem úgy mond a Szellem vezeti, akkor az probléma-e? Az én nézetem az, hogy ha vezeti, mert közben valamire rámutat, az nem baj, de nem szükséges, hogy konkrét vezetést érezzünk az imára, az ima alatt. (Mondom én, aki egyébként gátlásos vagyok ebben. :)) Nem a vezetés teszi érvényessé, hanem az, hogy Isten akaratával megegyezik.
"Ha ez alatt azt érted, hogy őszintén, akkor rendben van. Ha valami érzelmi versus értelmi alap különbségeként használod, akkor meg szerintem nem van rendben."
TörlésNyilván az elsőt értem alatta, a másodikat már csak két okból sem érthetem: egyrészt a "szívből imádkozni"-ban benne van az értelem is (hiszen a szív nem más, mint a gondolkodás központja), másrészt szerintem nem lehet különválasztani az emberben az értelmi és érzelmi dolgokat egy határozott vonallal. Nincs olyan ima, aminek nekiülök úgy, hogy most csak érzelemmel teszem vagy csak értelemmel. Szerintem az imában az ember teljes egésze részt vesz.
Ez így rendben is van. De hidd el, hogy a "szívből imádkozni" dolgot nem mindenki így érti.
TörlésMit jelent ez a "Szellem vezeti az imát" dolog?
TörlésÉn eleinte varázsigeszerűen imádkoztam: Miatyánkx2 elalvás előtt, vagy ha féltem. Aztán közbeékelődött néhány saját szó is.
Mostanra ott tartok, hogy beszélgetésszerűen ülök le Istennel, és inkább mesélek neki, mintsem kérek.
A "Szellem vezeti az imát" dologról fentebb sfi már írt. Többek között azt is, hogy olyan dolgokra irányítja rá a figyelmedet, amire lehet, hogy te nem is gondolnál. Könnyebb mindezt átélni, mint beszélni róla. :-)
TörlésDe lehet beszélni róla? Nyilván azért kérdeztem rá, mert nem értem a megfogalmazást. Honnan tudod, hogy a Szellem irányította valamire a figyelmed?
TörlésAz ember imádkozik, és bizonyos pontokon kifejezetten inspirál a Szellem, milyen dolgokért vagy kiért tegye. Ez tulajdonképpen egy profetikus elem az imádkozás közben.
TörlésAztán van ennek a túlhangsúlyozása, amikor másképp már nem is lehet, minthogy a Szellem inspirálja, mert az már valami olyan, mint a földi bölcsesség és fúj.
"...hiszen a szív nem más, mint a gondolkodás központja..."
VálaszTörlésEzt hogyan erted?
Ha ezt az allitast onmagaban vizsgalom, akkor nem ertek vele egyet, szamos vers van a Bibliaban, amely ellentmond neki (pl. Efez 5:19, 1Tim 1:5, stb.)
Én úgy tudom, a zsidók a szivet tekintették a tudatosság és a gondolkodás központjának, a veséket pedig talán az érzelmi világénak. Idéztél két verset. Azok szerinted hogyan mondanak ellent ennek?
TörlésKedves Niemand!
TörlésAz ókori zsidóság nem rendelkezett mélyreható antropológiai ismeretekkel. Nem tudták, hogy az ember agya szolgál a gondolkodásra, ezért a gondolkodásmódnak és a személyiség központjának a szívet tekintették. Az érzelem helye a vese volt - ahogy Norbs is írta.
A gondolkodás kifejezésben persze én nem csak a racionális-logikus gondolkodást értem, hanem az ember személyiségét, gondolkodásmódját, ami meghatározza, milyen emberről van szó.
Amikor a Biblia azt írja, hogy "megkövéredett e nép szíve", ott sem arról van szó, hogy rossz érzelmeik lettek volna: olyan gondolkodásmódjuk volt, hogy elfordultak Istentől.
Ehhez hasonlóan a Biblia szerint a "szívek és vesék vizsgálója" Isten, azaz a teljes embert nézi, a gondolatvilágával és a hozzá tartozó érzelmekkel együtt. Remélem, így érthetőbb.
Sytka, koszi a visszajelzest & pontositast.
VálaszTörlésEn ugy latom, a Bibliaban a szivnek sokszor nagyon mely jelentese van (pl. Roma 2:29; "...szívnek szellemben, nem betu szerint való körülmetélése..."; G2588: "...the centre and seat of spiritual life..."). Vagyis az ember szellemehez is eroteljesen/szervesen kapcsolodik (pl. a szellemi dolgok megerteseben/megragadasaban is fontos szerepe van (pl. Mate 13:19)).
Ezert szoltam, hogy szerintem a "gondolkodasi kozpont" nem adja vissza jol a lenyeget.
Én nem vagyok biztos benne, hogy a szívre vonatkozóan különösebben mély következtetéseket kellene levonni. Ahogy az alábbi helyen sem firtatjuk, hogy a föld szíve pontosan mit is jelent, hanem értjük, hogy képekben beszél:
TörlésMáté 12:40
mert amint Jónás három nap és három éjjel volt a tengeri szörny gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében.
Ez a Vida fordítás. A Károli gyomrának mondja, az UFO a föld belsejének. Szóval szerintem óvatosan kell bánni egy-egy kifejezés túlmagyarázásával.
Már azt hiszem írtam itt, hogy régen a szív szót (és más szavakat is) sokkal szabadabban használták, kifejezetten "belső, mély" értelemben is, akár tudományos munkákban is.
VálaszTörlésAhogy a Biblia használja a szív szót, szerintem sokkal találóbb, mint ahogy manapság az agyat használják. Pedig "mi már tudjuk" hogy az agyban van az értelem és minden.
Persze lehet azt mondani hogy buták voltak annak idején, és azt hitték, hogy a szívével gondolkodik az ember szó szerint, de ezt szerintem csak az gondolja aki felületesen olvassa a Bibliát és ember ismerete se nagyon van.
Szerintem a legegyszerűbb úgy felfogni, hogy nem a felszínről van szó. Semmi esetre sem valami fizikai vagy metafizikai helyről, amit valamivel be kellene azonosítani, vagy hogy abban van ez vagy az.
Törlés