Imahibák, imagalibák

Mint minden más területen, az imádkozás esetében is számtalan hibalehetőség és téves felfogás leselkedik az "egyszerű hívőre". Nem nevezném magamat kivételnek: beleestem ezek közül egyik-másikba, de az ilyen baklövések arra legalább jók, hogy az ember megtanuljon a helyes mederben navigálni. A teljesség igénye nélkül leírok néhány, szinte klasszikusnak tekinthető elképzelést az imádsággal kapcsolatban, melyek szerintem tévútra vezethetik az ember gondolkodását.

Az imádkozás, mint tevékenység, sokak fejében szinte elválaszthatatlanul kapcsolódik a kérés fogalmához. Ha imádkozunk, valamiért kuncsorgunk. Kérünk, hogy kapjunk. Nyilvánvaló, hogy önmagában a kérés gondolata nem eretnekség, de meglátásom szerint végtelenül szűk utcába fordul be az, aki mindösszesen ennyit lát meg az imádkozásban. Nem akarok elmerülni semmilyen nyelvleckében, de hadd említsek pár kifejezést, melyekből látszik, hogy az Újszövetség hogyan kezeli az imádkozást!

A leginkább használt görög proszeukhé kifejezés általános értelemben jelent imádságot, ám számtalan másik elnevezés létezik, melyek jól illusztrálják milyen változatos fogalmakat értünk ezalatt. Már maga a kérés is, mint egyfajta imaformula, többféle módon szerepel az Újszövetségben: deészisz (különleges áldás kérése), hiketéria (könyörgés). Ide tartozik még az entünkhanó, mely valami olyasmit jelent, amikor valakivel összefutunk vagy találkozunk beszélgetés, tanácskozás vagy könyörgés céljából. Az igen ismert eucharisztia szó az előbb írt proszeukhéval együtt használva a köszönetet és hálaadást fejezi ki.

Kevésbé ismert szó az eukhé, ami nem csak imádságot, hanem fogadalmat is takar. Jó példa rá a következő vers:

"És a hitből fakadó eukhé megszabadítja a szenvedőt." (Jak 5:15)

A legtöbben ezt a szót "imádságnak" fordítják, ami rendben is van: ugyanakkor itt olyan jelentésben szerepel, amikor az egészségért mondott imában valaki fogadalmat is tesz Istennek arra nézve, mihez kezd az életével és visszakapott egészségével.

Imádkozni tehát sokkal több, mint egyszerűen kérelmet benyújtani a Mennyekbe: könyörögni, közbenjárni, bűnt vallani, hálát adni - tulajdonképpen minden belefér. Furcsa is lenne, ha az ember éppen a Mindenhatóval való kommunikációjában ütközne súlyos korlátokba. Istennel mindenről lehet és szerintem érdemes is beszélni.

Az a hiba, amit én tipikusan sokszor elkövettem, hogy képtelen voltam körítés nélkül elmondani Istennek, amiért megszólítottam. Biztos mindannyian ismeritek az ilyen imákat. Ha lehetne bármiféle szövegformába önteni őket, sok visszatérő panellel találkoznánk bennük. Betegség esetében például fontosnak éreztem, hogy alaposan tájékoztassam a Jóistent arról, hogy mi a helyzet és mit kellene tennie. Egyben emlékeztettem Őt arra, hogy már mennyi beteget meggyógyított korábban, tehát most is jó alapom van ahhoz, hogy kicsikarjak belőle egy gyógyítást.

Ez a bő lére eresztett magyarázkodás az ima során persze abból is fakadt, hogy kezdő hívőként - mindenféle karizmatikus irodalmat összeolvasva - úgy lőttem be a témát, hogy az ima ideális hosszának valahol napi 1 és 3 óra között kell lennie. Bár Isten szereti azokat is, akik ennél kevesebbet teljesítenek, de azért nem tud velük akkora hegyeket és magaslatokat elmozdítani, mint a sokkal szorgalmasabb imádkozókkal. Félreértés ne essék: a legnagyobb tiszteletem azoké, akik ennyit imádkoznak naponta (egyébként én is azt gondolom, hogy jó dolog, ha az ember időt szán az ilyesmire), de az ima hosszát illetően a Biblia mégsem ad konkrét kereteket és számokat. Jó oka van erre: klasszikus pogány szokás volt minél hosszabb imákat elmondani, ugyanis a mindenféle kultuszokat és vallásokat követők úgy vélték, a sok szöveggel kifáraszthatják isteneiket, akik így kénytelenek lesznek minden kérésüket teljesíteni.

A következő "imahiba", amit megfigyeltem, amikor az imádságot egyesek összetévesztik a prédikálással. Imádkoznak, ám ha figyelmesen hallgatod őket, valójában másokhoz beszélnek, olyan gondolatokat mondanak el, melyekkel nem is elsősorban Istenhez, hanem az imát csöndben hallgató emberekhez fordulnak. Egyfajta hangos elmélkedést vezetnek végig, amivel a többiekre kívánnak hatást gyakorolni.

Az imádkozásban a siker szerintem nem a hosszúságon, a választékos kifejezésmódon, a stíluson múlik - ezek mind teljesen szubjektív változók, ezért alkalmatlanok is bármilyen objektív értékítélet megalkotásához -, hanem azon, mennyire érzi az ember személyesen azt, hogy közelebb került Istenhez. Számomra igazi misztérium, hogyan indíthatja meg Istent egy-egy ima annyira, hogy bármilyen cselekvésre szánja el magát miatta. Mi alapján dönt arról, hogy meghallgat vagy sem egy-egy könyörgést, vagy esetleg egy alig hallható sóhajt, ami ugyanúgy felfelé száll, mint egy térden elmondott fohász. A paraván mögé sajnos nem leshetünk be (talán jobb is nekünk), de azt tudhatjuk, hogy nem süket fülekkel találkozunk. Az imameghallgatás csúcsa, amikor Isten önmagát adja válasznak: ennél jobbat amúgy sem kaphatunk.