Elvégeztetett...

Mindig fontos pillanat, amikor az ember egy megkezdett dolog végére ér. Most szombaton, négy év megfeszített tanulás után végre átvehettem teológus diplomámat. Tehát papírom van róla, hogy valamit és annak ellenkezőjét is képes vagyok igazolni a Szentírásból, hogy aztán belegabalyodva a sokféle elméletbe végül magamat cáfoljam. :-) Nem semmi, igaz?

Szóval kezdetben volt egy elhatározásom, hogy szeretnék teológiát tanulni. Nem mondhatnám, hogy kőkemény szigorúsággal, de azért jól megfogalmazott elvárásokkal kerestem a számomra legelfogadhatóbb főiskolát. Ezek közül az egyik legfontosabb számomra az volt, hogy az intézmény ne egy adott felekezet hitelveit oktassa, hanem amennyire csak lehet, átfogó spektrumát adja a teológiai diszciplínáknak.

Utánanéztem több főiskolának, de ismerőseim személyes tapasztalatai alapján is végül a Pünkösdi Teológiai Főiskola mellett döntöttem. Az utolsó pillanatban, a leadási határidő lejárta előtt 10 perccel, pótfelvételire jelentkezőként zuhantam be az iskolába. Itt húztam le a 4 éves képzést, melyet a jelek szerint még 1 év gyakorlat követ majd.

Szóval, milyen iskola a PTF? Mindenekelőtt nehéz! A nehézség nem elsősorban a tananyagban, hanem abban a követelményrendszerben van elrejtve, amellyel szembetalálja magát a gyanútlanul mosolygó diák. Aki lébecolni érkezik a PTF-re, igen rövid idő alatt kihúzza a gyufát. A határidők ugyanis elég szorosak, vagyis igencsak ösztönzőek a lustulásra vágyóknak. A házi feladat temérdek mennyiségű, a tételsorok vaskosak. A vizsgákon valóban számonkérés zajlik, de nem szivatás. :-) Egyszóval idekívánkozik a latin mondás: "aut disce, aut discede!", vagyis "tanulj vagy távozz!". Ez a fajta minőségpolitika bár teljesen érthető, de néha azért már mégiscsak túlzásnak éreztem. Az államvizsga például nem csak a diplomamunka megvédéséből, hanem 6 másik szóbeli vizsgából állt: voltak, akikre ráolvadt a zakójuk, mire mindet teljesítették. Ugyanakkor a diplomavédésnél egyértelmű volt, hogy a vizsgáztató tanárok alaposan elolvasták a dolgozatomat: tapasztalt diákok tudják, hogy ez az egyébként magától értetődő dolog nem feltétlenül igaz minden felsőoktatási intézményben. Kár lenne elhallgatni: aki nem tud vagy nem szeret egyszerre sokat olvasni (ráadásul párhuzamosan többféle témában), annak nem való a PTF. Az egyetlen "ellenszere" a húzós számonkéréseknek a folyamatos, könyörtelen tanulás: ha az ember az idejét jól ossza be és nem engedékeny önmagával szemben, nem kell megszakadnia. Ennek persze az ellenkezője is igaz: ha csak egyszer is ellóg egy hónapot, pillanatok alatt olyan mennyiségű hátrányt halmoz fel, amit nagyon nehéz lesz leküzdenie.

A sok ijesztgetés után azonban feltétlenül szeretnék megemlíteni néhány nagyon-nagyon kellemes dolgot. Az első ezek közül kétségtelenül az, hogy a PTF tanári kara messze túlteljesítette saját elvárásaimat. Az első perctől fogva úgy éreztem magam, mint aki egy baráti társasághoz csatlakozott és nem egy intézmény falai között számolja a perceket. Az öreg professzortól kezdve a fiatal hölgyig mindenféle tanár oktat a főiskolán - de egy sincs köztük, aki ne lenne rendkívül kedves, segítőkész és elfogadó. Mindez akkor is igaz, ha némelyikük teológiai gondolkodásmódja bizonyos kérdésekben messze esik az enyémtől - a nézetkülönbségek a legkisebb mértékben sem érintik a jóindulatot és nem zavarják meg a PTF-n uralkodó harmóniát. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az itt dolgozók hozzáállásából legalább annyit tanultam, mint a különféle szakmai anyagokból. Nagyszerű emberek, akikkel bármikor szívesen együttműködnék a jövőben is!

A tananyaggal sem voltak komoly problémák, sőt alapvetően jó minőségű könyvekből, forrásokból zajlott az oktatás. Az anyag gerincét a rendszeres teológia, a szentírástudomány és az egyháztörténelem képezi, mind megfelelően elrendezve és logikusan felépítve. Látszik, hogy nem hasraütésszerűen építették fel az egész tantervet, hanem egyfajta szisztéma szerint. Ahogy egyik tanárom fogalmazott, ők itt tulajdonképpen azt kívánják elérni, hogy megtanuljunk rendszerben gondolkodni, lássuk hogyan kapcsolódnak egymáshoz az elemek és miként adnak ki egy teljes képet. Azt hiszem ezt a szemléletet teljes mértékben sikerült átadniuk. A tanárok nem pusztán "leadták az anyagot", hanem gondolkodásmódot is oktattak. Jó példaként erre, kiemelném az egyháztörténelmet. Az egyik órán az évfolyam két csoportra lett osztva: az első csoport csak katolikus, a másik csak protestáns forrásokat használva készült fel egy bizonyos történelmi személyiségből. Az eredmény persze totálisan ellentétes lett: a katolikus forrást felhasználók szerint az illető személyiség eretneknek, a másik szerint egyenesen hithősnek nevezhető. Mindenki lopva megtanulhatta (aki esetleg még nem tudta), hogy nem elég egyetlen véleményre hallgatni, hanem sok - egymástól eltérő - forrás feldolgozása adhatja ki az objektívabb képet. Ez a fajta "csendes pedagógia" végig jellemző volt az iskolára, amit a magam részéről nagyon értékesnek tartok.

A PTF-n erősen törekedtek arra is, hogy a tanárok és a diákok között személyes barátság alakuljon ki. A négy év alatt minden diák választhatott magának egy mentort, akivel rendszeresen találkozott és együtt imádkozott. A szakdolgozat megírásakor pedig ugyancsak egy intenzív kapcsolat jön létre diák és tanár között. Egyszóval, nincs "vizesárok" a két oldal tekintetében, nincsenek kasztok, nincsenek "magasabbrendű" docensek és adjunktusok, akik a hallgatókat fentről nézegetik. A tanárok tisztelete egyszerűen abból fakad, hogy tiszteletre méltó módon viselkednek.

Nem tudom máshol milyen színvonalú teológiai képzés folyik, de azt igen, hogy a PTF-t a legjobb szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki esetleg azon töri a fejét, hogy hitéleti tanulmányokat folytasson. A tanulás nehézsége senkit ne riasszon vissza! Ha az ember szereti, amivel foglalkozik, az ilyen kihívások csak hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötelezőt is élményként kezelje. Ehhez ez a főiskola minden lehetőséget megad!