2018. március 4., vasárnap

Alázat hitben és ateizmusban egyaránt

Szorongató helyzetbe kerültem tavaly nyáron, amikor előadást kellett tartanom egy tudományos konferencián. No nem maga az előadás jelentett problémát, amire igyekeztem legjobb tudásom szerint felkészülni, hanem az a tény, hogy olyanok előtt szólaltam meg, akik nálam jóval járatosabbnak számítanak az adott kérdésekben. Hát nem ciki?

Egyszóval és röviden, nevetségesnek éreztem magam, hogy én oktatok évtizedekkel előttem járó professzorokat, ráadásul olyan dolgokat mondogatva nekik, amelyekről jó eséllyel mindegyikük sokat hallott már. Ám idővel kiderült, ezek a kellemetlen érzések valószínűleg csak engem kerülgetnek. A professzor hölgyek és urak normálisak és kedvesek voltak, nem éreztettek velem semmiféle fölényt, nem mondták, hogy a könyökükön jön ki az előadásom legnagyobb része, nem oktattak ki arról, hogyan kellett volna készülnöm... Sőt, reflexív légkör alakult ki, műhelymunka-szag töltötte be a levegőt, és aztán úgy mentem haza az alkalom végén, hogy magam is sokat tanultam az egészből, mind a disputákat, mind az emberi hozzáállást illetően. A legfontosabb lecke ezek közül az alázat volt.

Valljuk be őszintén, frusztráló érzés tud lenni, amikor az ember magánál sokkal jobbakkal találkozik. Ez tipikusan kétféle reakciót válthat ki: vagy irigyek leszünk és sértődöttek, azt magyarázva hogy valójában milyen ostobák az okosabbak (ezzel próbáljuk kompenzálni a lemaradásunkat), vagy hajlandóak leszünk meghajolni Isten szent színe és a nálunk jobbak előtt, és akkor esetleg tanulunk is tőlük. Rájöttem, hogy tudok mindkét módon viselkedni, de hála legyen a Jóistennek, akkor és ott az utóbbi utat választottam, melyről egyébként mindig kiderül, tulajdonképpen az egyetlen járható és kifizetődő. 

Az alázat hiánycikk manapság, úgy általában is, mégpedig mind a hívő, mind az ateista oldalon. Az elmúlt héten olvastam ki az egyébként agnosztikus Neil deGrasse Tyson (ld. a képen) könyvét, amely egyébként egy színvonalas tudománynépszerűsítő munka. Meglepett, hogy Tyson a megszokott szcientista-pöffeszkedő stílus helyett (miszerint a tudomány egy mindenen felül álló és csaknem imádandó jelenség) komoly beismerésekkel indította a könyvét. Nobel díjas tudósokat, kutatókat, egyébként nagy formátumú és meghatározó személyiségeket idéz, akik nagy mellénnyel tettek súlyos kijelentéseket - s ezek egytől-egyig hamisnak bizonyultak. Tyson persze nem a tudományt akarja lehúzni vagy becsmérelni, hanem a tudós ember, mint lény korlátaira mutat rá - márpedig ahol korlát van, ott indokolt visszahúzni az agarakat. Többek között így fogalmaz:

"Nem állítom, hogy tudom, mikor érkezik el a tudomány vége, mi lesz majd az utolsó felfedezés, vagy hogy létezik-e egyáltalán végső határ. De azt tudom, hogy az emberi faj butább annál, mint ahogy általában képzeljük. Felfogóképességünk határa - és nem is feltétlenül a tudomány területén - azt mutatja számomra, hogy éppen csak elkezdtük megérteni a világegyetem működését... ...Minden tudományos felfedezés új fokot jelent a tudás létráján, melynek nem láthatjuk a végét, hiszen menet közben építjük azt. Elképzelésem szerint a létra építése során örökké új titkokat fedezünk majd fel - egyiket a másik után."
Nos, ilyen az, amikor egy nem hívőnek igaza van - írom ezt keresztényként. Az elmúlt héten sokféle fórumba, vitába, disputába beleolvastam, beleértve Hodász András remek cikkét is. Ezeken a platformokon hívők és nem hívők hol beszélgettek, hol csépelték egymást. Volt, ahol ateisták igyekeztek éreztetni a hívőkkel, hogy mindenki egy alulművelt idióta, aki hisz. Volt, ahol hívők bizonygatták, hogy a nem hívők ilyenek meg olyanok, vakok és ostobák, hogy nem számolnak Istennel. 

Hadd prédikáljak egy kicsit! Meglátásom szerint ugyanis mindkét oldalt ugyanaz jellemezte: az alázat teljes hiánya. Bizony sokszor eszembe jutottak Tyson fenti szavai, valamint Dávid király önvallomása is, amit a 131. zsoltárban tett:
"...nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem." (Zsolt 131,1-2)
Nagy dolog, hogy Dávid királyként is látja a saját korlátait, és azt is tudja kicsoda valójában: egy gyermekhez hasonlítja magát, aki a nálánál nagyobbakra szorul. (Ez egyáltalán nem magától értetődő egy olyan korban, amikor a királyokat gyakran az istenekkel egyenrangúak tekintették.) A zsoltár utolsó verse, amit most nem idéztem, egy felszólítás Izraelnek, hogy bízzon az Istenében - nem pedig a királyában. Nos, szerintem valami ilyesmit jelent az alázat: tudom ki vagyok és hol a helyem. Ha meg nem tudom, és nem vagyok tisztában sem önmagammal, sem a vállalható pozíciómmal, akkor az a bizonyos ló elszalad velem, hittől és világnézettől függetlenül. Egy elszaladt vadló hátán ülni nem túl egészséges, mert egy idő után csúnyán földre zakózhat miatta az ember.

A kérdés tehát röviden így szól: megalázkodunk vagy megalázódunk? Az egyik óhatatlanul bekövetkezik. Vagy mi alázzuk meg saját magunkat, vagy mások aláznak meg bennünket. Azt hiszem ez egy olyan kérdés, amire nem elég az életben egyszer válaszolni, hanem állandóan mindenkinek tanulni kell újra és újra - velem együtt. Mindazonáltal, nem nagy meglepetés, hogy megalázkodni jobb és hasznosabb, valamint nem utolsó sorban kevésbé fájdalommentes. Nekünk kell választani.

Prédikáció vége.

15 megjegyzés :

  1. Nem vitatkozva a fentiekkel: csak én érzem úgy, hogy a megalázkodni és az alázatot gyakorolni kifejezések között van egy érezhető jelentéskülönbség? A "megalázkodni" nekem valahogy ici-picit mindig pejoratív, közelít a 'meghunyászkodni' hangulatához, valahogy passzivitást sugall ... ezt a kényszerű passzivitást az "alázatot gyakorolni" fordulatban már nem lehet érezni, sőt, kimondottan az önkéntes és tudatos viselkedésre utal. Bocsánat, hogy látszólag kötözködöm, de nem annak szánom. Inkább örülök, hogy felvetetted a témát, mert jó régóta motoszkál bennem, mindannyiszor megfogalmazom magamban, amikor ez az alázat téma a posztban kifejtettek szerint felmerül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lillanyó, valóban van különbség a megalázkodás és az alázatot gyakorlás között. Mindenesetre mindkettő sokkal jobb, mint a "megalázódás", amikor az ember egyiket sem akarja, egy külső erő mégis erre kényszeríti.

      Törlés
  2. (... :D ... és itt az a pont, ahol időszerű bevallanom, hogy rendre ugyanaz az érzés fog el, mint amiről írsz, amikor egy kissé távolinak tűnő világnézeti univerzumomból időnként idelátogatva néha veszem a bátorságot és a butuskák/félműveltek bátorságával meg-megnyilvánulok 'itten ... Mentségemre szolgáljon, hogy van valami naív elképzelésem arról, hogy itt 'házigazdaként inkább beszélgetésre invitálsz, mintsem a blog címbéli "megmondom" és pont! szellemében kinyilatkoztatsz ... és láthatóan érdekelnek is a hallgatóság reflexiói. A posztjaid a témák engem továbbgondolására inspirálnak - tanulni járok ide és rácsodálkozni, hogy azok a bizonyos univerzumok nem is olyan távoliak ;) )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "veszem a bátorságot és a butuskák/félműveltek bátorságával meg-megnyilvánulok 'itten"

      Soha ne érezd kényelmetlenül magad emiatt, részemről bármikor megnyilvánulhatsz! :-) És valóban, a blog címével ellentétben inkább a dialógust szeretem és nem a megmondást. Többször gondolkoztam azon, hogy meg kellene változtatni a címet - de már tizenegy éve ezt használom, ezért nehezen visz rá a lélek, hogy ilyet tegyek. :-)

      Törlés

    2. Akkor mostan már felhatalmazva érzem magam, gyorsan meg is ragadom az alkalmat és itt publikálom rövid, alig 24657 karakteres szerény írásomat az alázat témájában:
      Ááá, mégsem ... vicceltem! Helyette:
      Köszönöm! :-)

      Törlés
  3. Értem, hogy miért hozta fel Lillanyó a különböző kifejezések jelentésárnyalatai közötti különbséget, mert valóban van ennek jelentősége. De én radikálisabban közelítem meg a kérdést, és nem félek a "megalázkodás" szótól sem, sőt azt mondom, hogy meg kell aláznunk magunkat, ez bármilyen lelki fejlődés alapfeltétele. Ha ezt nem tesszük meg, akkor bármilyen úton is indulunk el, bármilyen nemes célt is tűzünk ki, elsősorban az egónkat fogjuk csak növelni. Szokták mondani egyesek, hogy "Isten előtt meghajlok, de ember előtt nem vagyok hajlandó" Ez a gőgnek olyan magas foka, ami nálam mindig kiveri a biztosítékot. Aki ember előtt nem tud meghajolni, az Isten előtt sem tud, legalábbis szerintem. Az persze nagyon nem mindegy, hogy ki előtt hajlunk meg...
    De van a dolognak egy másik oldala is: ahhoz hogy megalázkodhassunk, meg kell őriznünk a becsületünket és önbecsülésünket, tehát nem szabad hagynunk, hogy mások megalázzanak. Akit porig aláznak, az már nem fog tudni megalázkodni, legfeljebb belenyugszik a helyzetébe, de az meg olyan, mintha segítene az alázóknak. Az meg ugye nem egy pozitív dolog...
    Jó, bizonyos helyzetekben lehet hogy átmenetileg tűrni kell a megaláztatást, nehogy még rosszabbul jöjjünk ki a helyzetből, de ez nem állandósulhat. A becsületet, önbecsülést meg kell szerezni/helyre kell állítani, de csak azért, hogy aztán önként, szabad akaratunkból dobhassuk el az egónkat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    2. A minap kapcsolgattam a tv csatornákat, valahogy itt is, ott is közéleti elemző beszélgetések .... beszélgetések?! parázs, egymást túllicitáló, túlkiabáló pörlekedések villantak fel. Kis idő múlva feladtam, hogy elviselhető műsort találjak, de a kikapcsolás után is még a fülembe csengtek az elkapott félmondatok, és az egész utórezgése az lett bennem: mindenki mindenkinél okosabb ...

      Törlés
    3. Kicsit gonoszul azt mondanám, hogy hát ez a demokrácia...

      Törlés
    4. Kicsit még gonoszabbul azt kérdezem: biztos ez? 'Az a bizonyos, az az idealizált épphogy úgy működne, ha mindenki mindenkit meghallgatna, szólna és szólni hagyna, élne és élni hagyna valamiféle önmérséklettel ... alázattal?

      Törlés
    5. Na igen, az ideális az így működne, és ÍGY működne is. Csak hát az ember is messze van ezektől ezektől az ideális feltételektől, tehát a rendszer működése is messze van, nemhogy az ideálistól, de az elvárható minimumtól is.

      Az önmérséklet nagyon jó felvetés, talán erre lenne hosszú távon leginkább szüksége a világnak.

      Törlés
  4. „...megalázkodunk vagy megalázódunk?”
    – Vannak ellenpéldák. Galilei például nagyon nagyképű maradt egész életében, és nem aláztatott meg, sőt. Megdicsőíttetett, legalábbis a földön.

    A szerénység, a képességeink végességének belátása ettől függetlenül erény.

    A tudományt nem ártana Ockham nézőpontjából, Occam borotvájának kétélűségét belátva felfogni: ha az alma esését teológiailag vizsgáljuk, az unpraktikus, és általános butasághoz vezet; ám ha az alma vizsgálati módszeréből teológiai következtetést vonunk le, az is unpraktikus, és általános butasághoz vezet.

    VálaszTörlés
  5. Elore is elnezet, amiert nincsenek ekezeteim, Kanadaban elek, es bar van magyar billentyuzetem,most eppen masik gepet hasznalok. Szoval az alazat szo szamomra mindig is nagyon kedves volt, sohasem ereztem meghunyaszkodasnak, miota azonban tenylegesen hivo lettem (par eve, pillanatok alatt tortent), meg inkabb koze kerult hozzam. Szamomra mindig alapveto hozzaallasnak szamitott az alazat barmivel szemben: muveszet, a munkam, az anyanyelvunk, es minden amihez kapcsoalt fuzott. Es ez nem feltetlenul jelentette a pejorativ alazatossagot, hiszen eppen ez az alazat volt, ami kotelezett engemm arra, hogy az altalam nyujthato legtobbet adjam ki a kezembol, tiszteljem annyira az adott temat, hogy ne gyalazzam meg a felszines hozzaallassal. Unneplobe oltoztetem a lelkem mindenhez, minden alkalomhoz, es nagyon, nagyon elkeserit, hogyha ezt megemlitem, akkor perfikcionistanak konyvelnek el, amin valtoztatnom kell, mert ez nem jo. Vallom, hogy a nyitott lelek, a felfedezes maga, ami unneplobe oltoztet minket, a napi csodakba vetett hit, az amiben reszesulunk, es a feladatunk, ait teljesitenunk kell az eletunkben, amirol csak halvany sejtelmunk lehet, de tudasunk semmi. De mindezek tudataban mi mas az, ami vezerelheti az embert, mint az szo legnemesebb ertelmeben hasznalt alazat? Koszonom, hogy elolvastok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Latom, tul gyorsan gepeltem, es benne maradtak elutesek: szaladnom kell a kisfiamert az iskolaba, ezert nem olvastam at mielott elkuldtem. Bocsanat!

      Törlés
    2. "Koszonom, hogy elolvastok!"

      Kedves Katalin, én köszönöm hogy leírtad, az ékezet nélküliség pedig nem probléma. :-)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)