Poszt a posztkereszténységről

Az elmúlt években egyre többször és többször hallottam a javarészt korrekt kijelentést, hogy nem egyszerűen szekuláris, hanem posztkeresztény Európában élünk, ami nemcsak másféle, hanem még nagyobb kihívást jelent az egyház számára. A posztkeresztény szó legegyszerűbben magyarul "kereszténység utánit" jelent, tehát egy olyan miliőt, melyben a vallásból kiábrándult emberek alkotják a társadalom java részét, akik úgy érzik, "túl vannak" a kereszténységen. Mi erre az egyház válasza?

Ahogy a frappáns mondás tartja, az első benyomás kialakítására sosincs második lehetőség. Ha az emberek egyszer már valamilyen formában találkoztak a kereszténységgel - akár jól, akár rosszul -, nem kezelhetjük őket többé úgy, mintha semmit sem tudnának róla. És ha az első benyomás megtörtént, önkéntelenül ez fog kiindulópontot képezni minden más ez után következő reakcióhoz. Nekünk már úgy kell munkásként beállni az "aratásba", hogy a mezők korántsem érintetlenek: olyan emberek sűrűjében élünk, akik többségének már van valamilyen tapasztalatuk velünk kapcsolatban.

Saját gyülekezetem egyszer hajléktalanokat hívott meg egy rövid istentiszteletre és az azt követő ebédre. Az ebéd során leültem egy csapzott férfival szemben, hogy váltsak vele néhány szót, és persze mindjárt megkérdeztem tőle, hogy tetszett amit az istentiszteleten hallott. Amit mondott, örökre a tudatomba égett: "Hát tudod, rajtunk már minden egyház végigment!". Pontosan ez a lényeg. Mit lehet tenni egy olyan közegben, ahol az egyház már bizonyos értelemben "mindenkin végig ment"?

A Pew Research Institute friss kutatása szerint, melyet 15 európai országban végeztek a kereszténység jelenlegi helyzetéről, a megkérdezettek 91%-a meg volt keresztelve, 71%-a továbbra is istenhívőnek vallja magát, de csak 22% jut el rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe. Vagyis az európai emberek tömegei valamiféle kapcsolatba már kerültek a kereszténységgel, de csak töredékük vélekedik úgy, hogy érdemes időt és energiát áldozni a hitére. Hogyan lehet a posztkeresztény állapotban evangéliumot hirdetni és kívánatossá tenni a hitünket?

Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen rövid felelet. Már csak azért sem, mert ahogy látom, posztkeresztény és posztkeresztény között is óriásiak lehetnek a szakadékok. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mélyen a kereszténységbe integrálódva élt és onnan szakadt ki azután, vagy csupán gyerekként megkeresztelték, de ennél szervesebb köze soha nem volt az egyházhoz. Igazán posztkereszténynek én a magam részéről az előbbi csoportot tartom, utóbbit jobb esetben is csak vallásilag közömbösnek vagy passzívnak.

Nos, nem akarom magam olyan fényben láttatni, mint aki tudja a megoldást, ezért csak óvatosan leírok egyetlen gondolatot. Ahogy én látom, a posztkeresztény állapottal gyakran együtt jár valamiféle trauma. Aki kiszakad, az általában keserűen teszi ezt, csalódva, sőt akár felháborodva. Haragszik az egyházra, haragszik a lelkészre, haragszik a gyülekezetére, vagy bizonyos emberekre. Ezért aztán gyakran a posztkeresztényekből lesznek a leginkább offenzív szekularisták. Nem kívánom most elemezni, mennyiben felelős ezért az egyház és mennyiben a konkrét egyén, aki rászánja magát az elszakadásra. De azért azt mégis hozzáteszem: elhibázott reakciónak tartom keresztény részről, amikor valaki "utánaköp" a távozó embernek egy-egy sértő megjegyzést. ("Nem is voltál te soha keresztény" és ehhez hasonlók...) Az Atya sem rúgott bele a tékozló fiúba, hanem simán hagyta elmenni.

Ennél azonban lényegesebb, hogy a haragon és keserűségen túl a kitérőknek van még egy csaknem közös élményük, vagy inkább közös problémájuk, mégpedig a magány. Aki évekig vagy évtizedekig része volt a keresztény egyháznak és egyszer csak kint találja magát, az gyakran úgy éli ezt meg, mintha légüres térbe kerülne. Több ilyen emberrel találkoztam az elmúlt években, és volt köztük aki egy idő után el is ismerte nekem, hogy elviselhetetlenül egyedül maradt. Néha csak azt kívánja, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Az egyedüllét ráadásul nem pusztán szó szerint értendő, hanem ha úgy tetszik metafizikailag is: a kiszakadás sokaknál megroppantja az addig kapaszkodóként használt erkölcsi értékrendszer gerincét, ezzel pedig megszűnnek bizonyos eligazodást segítő pontok az emberek életében. Lehetne erre azt mondani, hogy éppen ez a jó, hiszen így a kereszténységtől távozó embernek végre nem az egyház mondja meg hogyan éljen, hanem kialakíthatja azt magának is. Egyrészt ez hamis érv, hiszen ma már egyre inkább van mozgástér erre az egyház keretein belül is, másrészt az ember még a szubjektív kapaszkodóit is mindig másokkal való relációjában képes megteremteni magának. Aki viszont magára marad, gyakran viszonyítási pont nélkül is marad. A tapasztalat ezért az, hogy inkább egy parttalan relativizmus és tanácstalanság üti fel ilyenkor a fejét - abban pedig egész egyszerűen nem vagyunk képesek hosszú távon sem jól, sem megelégedetten élni.

Egy ilyen posztkeresztény helyzetben ezért az egyház - ha csak kicsit is összekapná magát - szerintem képes lenne nyújtani valamit, ami éppen ezt a fájdalmat csillapítja. A szó legjobb értelmében vett közösségre gondolok, a magány egyetlen igazi ellenszerére. Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege - az intézményre semmi szükségük, de egy jó közösségre ebben a helyzetben nagyon is igényük lehet. Persze ebből rengeteg kérdés adódik: milyen lenne, hogyan működne, mit kellene tennie - és legalább ilyen fontos: mit nem szabadna tennie - egy olyan jó közösségnek, ami nyitottan fordul a posztkeresztények felé? Kicsit naivnak tartom most a saját gondolatomat. Attól félek, ha posztkereszténynek érkeznének egy ilyen közösségbe, az egyház azonnal elkezdené megpróbálni "visszatéríteni" őket. Ez egy rossz reflex, és nem látom, hogy képesek lennénk uralni.

Úgy látszik a dilemmát megint annál a pontnál kell kezdenünk megoldani, ahol minden más problémánkat is: saját magunknál.