2018. július 31., kedd

Isten közbelép - Isten közbelép?

A kereszténység olyan Istenről beszél, aki nemcsak transzcendens, de immanens is, azaz nem pusztán természetfeletti módon áll az általa teremtett világ felett, hanem valamiképpen be is avatkozik abba. De miképpen? Isten és a világ kapcsolata régóta képezi sokféle filozófiai-teológiai vita tárgyát, és korántsem olyan egyértelmű ebben a kérdésben igazságot tenni, mint amilyennek látszik.

Keresztény körökben szinte röpködnek az olyan kifejezések, melyek Isten beavatkozó cselekvéséről tudósítanak. Kismilliószor halljuk szinte minden nap, hogy Isten állítólag valakit megszólított,  ezt vagy azt üzeni az egyházának, látomásokat és próféciákat ad, azután embereket gyógyít, anyagilag vagy másként megáld, veszélytől óv meg, gyermeket ajándékoz - vagyis röviden a kereszténység egy olyan Istenről beszél, aki elképesztően aktív és szakadatlanul az emberek körül tevékenykedik. Bevallom, nekem néha már hiperaktívnak is tűnik, mintha Isten egyetlen célja az volna, hogy mindannyiunk személyes sorsát külön-külön menedzselje. Ezekben a körökben a most tárgyalt kérdés soha fel sem merül - annyira magától értetődő Isten folyamatos cselekvése.

Hadd legyek őszinte, nekem az ilyesféle nyüzsgő Istenről szóló elképzelés egy idő után fárasztóvá vált. Amikor fiatal ember és fiatal hívő voltam, úgy képzeltem hogy Isten állandóan velem foglalkozik és az én ügyeim állnak terítéken az íróasztalán. Minden, ami velem történik, az a Menny aktivitásának köszönhető. Ha sikereket érek el, akkor Isten közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, hála legyen Neki. Ha kudarcot vallok, akkor azt valamilyen oknál fogva megengedi - de ekkor is Ő van a háttérben, az Ő döntése szerint alakulnak a dolgaim, az Ő elgondolásai szerint emelkedek fel vagy süllyedek le. 

Bármilyen különösen is hangzik, egy idő után tényleg kifáradtam ettől: az állandóan körülöttem sürgölődő Isten gondolatától. Később ez a kép egyenesen kétségessé lett számomra. Egyrészt utólag visszatekintve el kellett ismernem, hogy sok esetben, amikor Isten kezét láttam a történések mögött, jó eséllyel nem sok köze lehetett azokhoz. Inkább arról volt szó, hogy én akartam minden áron Istent az események mögé helyezni. Másrészt ha ennyire mindent Isten tesz az életemben, akkor pontosan mi az, amit én teszek, amiért engem fog számonkérni, amiért magam vagyok felelős? Elkezdtem tehát "megkopasztani" a múltamat és megkíséreltem csakis bizonyos töréspontok tekintetében keresni Isten keze munkáját. Szingularitásokat, kairosz-pillanatokat, kiemelkedőbb részleteket kutattam. Így meglehetősen kevés dolog maradt felszínen, de azt a keveset mégis vállalhatóbbnak éreztem az előzményekhez képest.

Valahogy persze a hívő ember úgy fogja érezni, egyik megközelítés sem igazán jó. Ha belenyugszunk, hogy Isten sosem vesz részt a világ folyamataiban, az deizmus és nem kereszténység. Ha belenyugszunk, hogy Isten állandóan piszkálja és szüntelenül navigálja az életünket, az nem több színjátéknál, amiben csupán statiszták vagyunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy az ember megpróbálja megtalálni a megfelelő arányokat - és persze rögtön észreveszi majd, hogy nem ő az első, aki ezzel próbálkozik. Számos gondolkodó megkísérelte már leírni milyen lehet a kapcsolat Isten és a világ között - mert az kétségtelen, hogy a bibliai kereszténység jóval többet állít a deista felfogásnál. Az egyik ilyen érdekes próbálkozás számomra M.J. Langford kategóriákat tartalmazó listája volt, aki a következő módokat látta Isten beavatkozására:

1. Isten teremtő tevékenysége
2. Isten fenntartó tevékenysége
3. Isten mint végső ok
4. Az "általános gondviselés"
5. A "különleges gondviselés"
6. A csodák

Langford a fenti listájához egy szemléletes példát is hoz. Azt kéri, képzeljük magunk elé egy hegymászó expedíció vezetőjét. Egy ilyen expedíciót először is meg kell tervezni - ez megfelel az 1. és 2. pontoknak. Másodszor az expedíció előtt kell végighaladni a sziklán, azaz biztosítani kell a hegymászás baj nélküli megtörténtét - ami a 3. és 4. pontot jelenti. Végül fontos szerep jut az expedíció vezetőjének akkor, ha esetleg valamiféle vészhelyzet vagy egyéb beavatkozást igénylő esemény keletkezik, melyek részben talán igen, de teljesen soha nem láthatók előre - és erről szól az 5. és 6. kategória.

Az isteni beavatkozás vagy inkább gondviselés tehát valami olyasmit feltételez, hogy az Isten cselekvéséről szóló ismereteink és a világban zajló történések között valamiféle összefüggést tapasztalunk. Természetesen egy ilyen röpke illusztráció nagyon kevés a téma lezárásához, de a gondolatébresztéshez talán megfelelő. Nyilván, számos kérdés adódik, itt van például egy: ha a világ teremtett törvényszerűségek szerint működik, ahol az események jó része determinisztikusnak (előre megjósolhatónak) tűnik, akkor honnan lehet tudni, ha valami történik, az Isten közbeavatkozásának köszönhető? Hacsak nincs erről külön kijelentés, legalábbis nem egyértelmű Isten jelenléte az adott dolog hátterében. Példa lehet erre Fülöp és az etióp komornyik sztorija (ApCsel 8,26-40): a történet persze mindjárt az elején tisztázza, hogy ami történik, Isten felszólítására és akarata szerint történik. De ha ez nem lenne odaírva, akkor simán lehetne azt gondolni, hogy Fülöp egyszerűen csak jó helyen volt a jó időben - az etióp komornyik ezért tudott megtérni és megkeresztelkedni. Hogy a háttérben Isten maga hozta össze ezt a két embert egymással az csak azért nyilvánvaló, mert le van írva - különben nem feltétlenül egyértelmű.

A kérdés tehát alapvetően továbbra is megmarad: hogyan kell elképzelni Isten beavatkozó gondviselését? Másként fogalmazva: hogyan működik Isten a világban? Itt folytatom legközelebb! 

18 megjegyzés :

  1. Amit kiemeltél M.J. Langfordtól, kategóriái olvastán önkéntelenül a hinduizmusból ismert "Trimurti", az "Egy" isten megnyilvánulásának hármassága, sokarcúsága jut eszembe...

    ... s ha már beindult az asszociációs lánc, nehéz nem észrevenni az írásban a kettősség-nem kettősség ('isten és én' illetve a 'mindent átható isten') gondolatainak váltakozását ... Érdeklődve várom a folytatást :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekes, pedig Langford egész biztos nem gondolt a hinduizmus "szentháromságára". Minden megnyilvánul Jahve szemszögéből értendő, aki szerinte ezeken a módokon-utakon vehet részt a világ folyásában - már ami a közvetlen beavatkozást illeti.

      Törlés
    2. Valószínű, hogy ő nem gondolt rá ... ezért érzem még még bizarrabbnak, hogy kísértetiesen hasonló szóhasználattal és tartalommal tárgyalta ugyanazt a problémát ... Nem vonnék le ebből a kis észrevételből messzemenő következtetéseket ... bár számomra van értéke az ilyesféle 'apróságoknak :-)

      Törlés
  2. Azon gondolkodom, milyen összefüggés van az imaéletünk és a címbeli kérdésre adott válaszunk között. Talán nem tévedek, ha a saját példámat általánosnak gondolom: A nyilvános imáimban sok a konkrét kérés, hála. Ezzel akaratlanul is azt a képet erősítem az engem hallgatókban, hogy a "hiperaktív" Atyában hiszek. Holott, ha őszinte akarok lenni, valójában magam is sokszor bizonytalan vagyok a közvetlen isteni beavatkozás dolgában. Az egyéni imáimban viszont a ráhagyatkozást, a hozzáigazodást próbálom gyekorolni - a magam gyarló módján persze. Itt viszont sokkal egyértelműbb a hitem, hogy ha valaminek, ennek van értelme; időt tölteni Istennel, hogy aztán jó döntéseket tudjak hozni. Ezt viszont senki nem hallja az Illetékesen kívül. Lehet, hogy a környezetem nem is a valóságot látja, hogy miben és hogyan hiszek valójában? Abban a kegyességi közegben, amelyben mozgok, a gyakori, nyilvános imádság általános gyakorlat - mondhatni elvárás. Mégis egyre inkább tudom tisztelni azokat, akik sokkal visszafogottabbak e téren.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy ezt leírtad, nagyon frappánsan rávilágították a nyilvános és "privát" ima közti különbségre. Bár az imádkozás más téma, mégis átfedésben van az itt tárgyalttal, hiszen az imától tipikusan azt várjuk el, hogy megváltoztatja Isten hozzáállását, azaz beavatkozásra készteti. Megérne egy külön misét, postot, beszélgetést, mennyire avatkozik be Isten kifejezetten az imakérések miatt.

      Érdekes és a napokban tudatosult bennem, hogy Jézus imáiról szinte semmit nem tudunk. Lázár sírjánál elmondott imája, valamint a főpapi ima vannak leírva - de olyan nagyon nincs fogalmunk róla mit imádkozott. Pedig arról olvasunk, hogy rendszeresen imádkozott - de ilyenkor többnyire félrevonult egyedül, ahogy maga is tanította: elment a "belső szobájába", bezárta az ajtót és a "rejtekében" imádkozott. A nyilvános imával persze semmi gond, viszont az tény, hogy számos visszaélésre adhat okot, például a befolyásolás egyik eszközévé válhat. Néha az az érzésem amikor nyilvános imát hallgatok, hogy aki mondja nem is Istenhez beszél, hanem inkább a jelenlévőkhöz...

      Törlés
  3. Nagyon kiváncsi vagyok a folytatásra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már megírtam - még alszok rá és a napokban feltöltöm. :-)

      Törlés
  4. "Néha az az érzésem amikor nyilvános imát hallgatok, hogy aki mondja nem is Istenhez beszél, hanem inkább a jelenlévőkhöz..."

    Nem kötözködésképpen, de: amit a "jelenlévőkhöz", a jelenlévőkre sandítva ad elő imaként bárki is, az nem jut el Istenhez? Ha igen, Isten vajon mit szól hozzá? Érzékeli-e a sanda kettősséget, a manipulációt? Átverhető-e Isten ilyen infantilis 'fogásokkal? ....avagy: Isten hozott helyett mért nem úgy köszönünk: Istent hozod! ?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De eljut, nem ez a kérdés, hanem a kommunikáció motiváltságának őszintesége, tisztasága... Nem helyes (szerintem) arra felhasználni az imádság szentségét, hogy azon keresztül okítsam a többieket vagy mondjam el miről mit gondolok.

      Törlés
    2. ... a kérdés tehát csupán az 'ebbéli tudatosság ...

      Törlés
    3. "Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani az imánkat, minden rejtett önzéstől, nagylelkűségbe öltözött rút kicsinyességtől – okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üzenünk általa egy másik embernek."

      Törlés
    4. Lillanyó, ez is válasz lehet. De az is, hogy az imaéletünk java része a "csendeskamránkban" zajlik, azaz nem a széles nyilvánosság előtt. Ahogy Jézus maga is tanította, amikor az imádkozásról beszélt.

      Törlés
    5. ... :-) aztán amikor az ember nekiveselkedik, hogy "most pedig imádkozom egyet, és e célból elszántan belép a belső kamrájába ... nos akkor

      Törlés
  5. Ez a kérdés összefonódik Isten szuverenitásának ügyével, a predesztinációval, szabad akarattal, ima értelmével, időről és örökkévalóságról alkotott képpel, létezés mibenlétével, stb. Langford kategóriái szerintem jól összeszedik azokat a területeket, amelyeket át lehet gondolni a termetés kapcsán (ebbe beleértve a folyamatos teremtést is, mint a világ fenntartását), de minden alpont kapcsán számos nézet van, úgyhogy gyakorlatilag a felfogások szinte korlátlan tárházát elő lehet állítani ezeken a kérdéseken gondolkodva.

    Létezik olyan extrém nézet, miszerint Isten minden időpillanatban az egész világot folyamatosan újrateremti az akarata szerint, és minden egyes apró interakció létrejöttéhez (pl. hogy egy foton visszapattanjon a falról) az ő külön, aktív jóváhagyó akarata szükséges (hiszen azt, hogy a szóban forgó foton következő pillanatban újrateremtett másolata egyáltalán legyen, és egy mérhetetlenül picit arrébb legyen, pont ott ahol a törvényszerűségek - amelyek így valójában nincsenek mint autonóm, folyamatokat lebonyolító dolgok - szerint lenniük kell, azt külön meg kell tervezni, máskülönben a következő pillanatban újrateremtett világban az a foton nem pattan vissza a falról, vagy nincs is). Ha így gondolkodunk, akkor az átlag felfogásunk arról, hogy Isten mennyire avatkozik az életünkbe végtelenül alábecsüli azt, hogy mennyire aktív Isten fenntartó tevékenysége az életünkben - egy ilyen hiperaktív isteni tevékenységbe pedig szinte triviális módon belefér, hogy időnként Isten úgy alakítja a dolgokat, ahogy akarja. Az iszlám tudtommal valami ehhez hasonlóban hisz, így talán egyes iszlám teológiai irányzatok szerint nincs is ok-okozat, az egyetlen közvetlen oka mindennek allah, mivel mindent mindig ő dönt el és alakít. Természetesen egy ilyen felfogásban szabad akaratról (vagy egyátalán akaratról) sincs értelme beszélni, hiszen a teremtmények szubjektív gondolati folyamai sem léteznek igazából.

    A másik nézet pedig tulajdonképpen a deizmus, ami szerint Isten egyszer létrehozott mindent (esetleg valamiféle molenista felfogás szerint előre látta a lehetőségeket, és egy olyan világot aktualizálva, aminek előre látható végkifejletével elégedett), és onnantól kezdve teljesen magára hagyta a világot, mint valamiféle magára hagyott szimulációt, aminek csak a törvényszerűségei, konstansai és kiinduló peremfeltételi voltak rögzítve.

    Én azt gondolom, hogy a valóság valahol a kettő között van. :) De mindig, ha ilyen kérdésekbe belebonyolódok, oda jutok, hogy a legjobb, ha visszatérek egyfajta naív állapotba, ahol a kérdést inkább az Istennel való személyes kapcsolatomon keresztül próbálom értelmezni + általában minden jó dologért hálát adok, nem vizsgálgatva, hogy ebben a gondviselés melyik fajtájának megnyilvánulásáról van szó. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Steve, egyetértek veled: én is időnként "kidugom a fejem" és gondolkodok ezekről a dolgokról - hogy aztán visszameneküljek valamiféle naivabb állapotba. Mintha ez is egyike lenne azoknak a témáknak, amelyben könnyű gyorsan elfáradni, vagy legalábbis gyorsan eljutni a saját korlátainkhoz. Mindenesetre a következő bejegyzésben szeretnék egy analógiát bemutatni, ami szerintem fantáziadús módon próbálja prezentálni az isteni beavatkozást.

      És igen, valóban a muszlim teológiában népszerű amit említettél: hogy minden kis apróságért Allah a felelős, gyakorlatilag nincs olyan pici történés, amit nem ő irányít. Nyilván azért vannak más iszlám felfogások is, de ez a radikális nézet szereti hangsúlyozni leginkább a "fátum" fogalmát is - vagyis "Allah végzetét".

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  6. Spekulatív alapon az jön ki, hogy Isten végtelenül szereti a világot és benne az embert, ezért folyamatosan a lehető legjobbat akarja nekünk, de nem kívülről, hanem leginkább rajtunk keresztül. Pl.: ha tűzre van szükség, akkor Isten nem villámot küld csak úgy, hanem keres egy tűzrakót, aki elkezdi a tűzrakást, és esetleg kap hozzá villámot. Mindig kell közreműködő.

    Aki kész Isten terveiben együttműködni, a körül sűrű a transzcendens beavatkozás, pozitív irányba. Aki nem kész erre, a körül meg az embertársi beavatkozás a sűrű. Senki nem marad magára, hogy rajta múlik, hogy mi lesz sűrű körülötte.

    Leibniz modelljéből is ez jön ki (miszerint a világ mindig a lehető legjobb, hozzánk képest, azaz lehetne jobb is, ha ezt elősegítenénk): aki együttműködő a világ jobbá tételében, azt segíti a gondviselés. A többi embert meg az ilyen ember segíti.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. helyesen: de rajta múlik, hogy mi lesz sűrű körülötte

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)