Superman evolúciója

Nincs az az uborkaszezon, hogy engem be lehessen ültetni moziba olyan filmre, melynek címében valamilyen "...man" kifejezés szerepel - utalva ezzel a különféle csodálatos képességű szuperhősökre. Nem szeretem sem a DC Comics, sem a Marvel giccses produkcióit, melyeket valószínűleg nem is nekem forgatnak (kivéve a Nolan-féle Batman filmeket, azok nagyon jók). Ám az egyik szuperhős kapcsán eszembe jutott, ezek a figurák mennyire jól példázhatják a mai ember számára, hogy nézne ki, ha az evangéliumokban szereplő Jézus is csak az evangélisták által feldúsított személy lett volna.

Jordan B. Peterson remek könyvében mellékesen írt néhány oldalt a mindenki által ismert képregény-mítosz figuráról, azaz Superman alakjának megszületéséről és evolúciójáról. Nem akarom a karakter rajongóit megsérteni, de az összes mitikus hős közül Superman az, akit mindig is a legellenszenvesebbnek tartottam. És már gyerekként is, amikor néhány róla szóló képregényt böngésztem. Valami nem stimmelt vele.

Superman 1938-ban született Jerry Siegel és Joe Shuster ötletei alapján. A figura csodálatos képességei már akkor is grandiózusak voltak: autókat, vonatokat tudott mozgatni, átugrotta a legmagasabb épületeket. A következő években úgy alakították a sztorit, hogy még durvább tulajdonságokra tett szert. Már a fénysebességnél is gyorsabban repült, ha kellett a világűrben. Szuperhallása, röntgenszeme volt, lézersugarak jöttek ki a szeméből, a leheletével hurrikánokat kavart. Ha valami csoda folytán megsérült, azonnal meg is gyógyult.

Ez ment néhány évig, aztán furcsa dolog történt Supermannel: unalmas lett. Minél szuperebbé vált, annál érdektelenebb volt a rajongók számára. 1940-ben aztán az alkotók már kénytelenek voltak valamit kitalálni, így került képbe a kriptonit, amiről ma már mindenki tudja, hogy egy sugárzó kristály - olyan sugárzással, ami képes Supermant legyengíteni. Az ötlet nagyon is bevált: az agyafúrt írók végül két tucatnál is többféle kriptonitot találtak ki a képregényekhez. A zöld színű legyengítette Supermant, sok mennyiségben akár meg is tudta ölni. A vöröstől furcsán kezdett viselkedni. A vöröseszöldtől mutálódni kezdett.

A hős sebezhetőségének lehetősége, amit beépítettek a történetbe, ugyan sikeres taktika volt, de még így is kevésnek bizonyult. Az 1980-as évekre Superman még mindig olyan hihetetlenül erős karakternek látszott,  annyira legyőzhetetlen hősnek tűnt, hogy esély volt az egész franchise befuccsolására. Végül egy John Byrne nevű alkotónak sikerült újraindítani a sorozatot, melyben sok új képességétől megfosztotta a figurát. Superman szert tett néhány ésszerű korlátra - a korlátlan szuperhősből ugyanis senki nem kért, mert behatárolhatatlan, idegen, így nem is szerethető. Ha harcol, mindig ő győz, vagyis nincs okunk szurkolni neki. Túl magasan van felettünk, már részben sem közülünk való, hanem egy emberisten, elszakadva tőlünk. 

Superman evolúciója még akkor is tanulságos, ha egy émelygős amerikai giccsről van szó. A hihető hős korlátokkal rendelkezik, különben elfogadhatatlan számunkra. Jól látszik mi történt: Supermant először felépítették a csaknem isteni szintre, mondhatni fellőtték az egekbe, hogy aztán onnan apró lépésenként visszarántsák az emberek világába - de még így is messze felettünk lebeg.

Az evangéliumok Krisztusa azonban más pályaívet járt be. Ő fentről jött le és egyre lejjebb és lejjebb lépett, mígnem teljesen sebezhetővé vált - egészen a halálig, a keresztfának haláláig. Azonosulni lehet vele, mert ő is azonosult velünk. A vita valószínűleg az idők végzetéig fog tartani arról, hogy a húsvét utáni egyház mit és hogyan alakított Jézus figuráján, és az így létrejött kép mennyiben határozta meg mindazt, amit az evangéliumokban olvashatunk - ám eddigi ismereteim alapján én nem látom indokoltnak, hogy itt olyan komoly formálódásról van szó, ami elszakította volna a "történeti Krisztust" az "evangéliumok Krisztusától". Valószínűbb ennél, hogy Jézus már kezdettől fogva hihető volt a követői számára - mert kezdettől fogva olyan volt, amilyenek a követői. A "Jézus franchise" ezért sem került sosem a megszűnés közelébe, nem kellett visszabutítani vagy visszarántani a mi szintünkre.

Míg Superman az emberisten, akit túlságosan fölénk helyeztek, addig Krisztus az istenember, aki önként szállt le a mi szintünkre. Amíg mi olyan karaktereket találunk ki, akik az embert magasztosítják istenné mindenféle extrém képességek hozzáadásával, addig Jézusban az Istenből lett ember, az isteni korlátlanság megfosztásával. Ez véleményem szerint alapvető különbség.