Isten a részletekben lakozik...

A közhelyekhez többféle úron-módon tudok közelíteni, és gyakran hangulat kérdése éppen melyik utat választom: közömbösséget mutatok feléjük, ideges leszek tőlük vagy esetleg bólogatok rájuk. A közhelyekkel nem is az a probléma, hogy nem igazak (mert többnyire azok), és nem is az, hogy unalmas már hallani őket, hanem valami sokkal rosszabb. Erre most egy internetes beszélgetés alatt döbbentem rá - pedig korábban is tudtam, ám aha-élményem még nem volt ezzel kapcsolatban.

A román-francia író, Eugene Ionesco mondta egyszer, hogy "a banalitás a nem-kommunikáció tünete". Másként fogalmazva, a közhely valójában nem kommunikáció, hanem inkább kommunikáció-hiány. Amikor közhelyeket mondunk, valójában bár a tényszerűség szintjén kommunikálunk (jár a szánk), ám a tartalom szintjén nem mondunk semmit. Tapasztalatból tudjuk, hogy a közhelyek gyorsan válnak unalmassá és lezsibbasztják az embert. Salamon jut eszembe, aki a Prédikátor könyvének első fejezetében arról ír, hogy a világ jelenségei, mint a Nap és a vizek, körbe-körbe mennek, ezért minden dolog túlságosan ismerős és fárasztó. Ám ami ennél is rosszabb, hogy a klisék és közhelyek igazi szemfedőként működnek. Gyakran lezárják a tovább kérdések útját, gátat képeznek a megismerés és felderítés, a továbblépés és fejlődés előtt. Egy "jól" irányzott közhely kerek egész válasznak tűnik, miközben csak takaróként funkcionál. A valódi és az ember életében komoly súllyal bíró kérdések mögött általában számos további probléma húzódik meg - amire a közhely csapja rá az ajtót. Amiért kifejezetten nehéz a közhelyek mögé nézni, az pont azért van, mert a közhelyek jórészt igazak, és az igazságot a legtöbben nem szeretik tovább firtatni: az igazság valami, amihez el kell jutni és amivel utána az a dolgunk, hogy elfogadjuk. Az igaz dolgokat nem babráljuk tovább, hanem csak nyugtázzuk őket.

Szerintem mindannyian jól tudjuk, hogy a kereszténység kommunikációjában rengeteg a közhely. Úgy vélem ez bizonyos mértékig azért bocsánatos bűn, mert mindenki használ közhelyeket. Az abszolút eredetiség mítosz és nem realitás. Közhely alatt most nem feltétlenül a népszerű toposzokra gondolok csupán (mint amilyenek például a kánaáni-nyelvezettel megfogalmazott szófordulataink, vagy éppen a dicsőítő dalokban visszatérő panelek), hanem az olyan lekerekített válaszokra is, melyekkel akkor szeretünk élni, amikor valójában magunk sem tudjuk mi a válasz egy adott kérdésre. Ehelyett bemondjuk a megszokott és bevált, gyakran az előítéleteken vagy akár a saját vallási hagyományainkon alapuló feleleteket.

Jó példa erre, amikor valaki megkérdezi mit jelent imádkozni. A kérdés maga is banális és triviális, teljesen magától értetődő. A válasz az esetek többségében valami olyasmi lesz, hogy "az ima beszélgetés Istennel" vagy "imádkozni azt jelenti, hogy Istenhez beszélni". Ennyi tehát. Vágjuk zsebre és kész. Rendben, de mit jelent az a fogalom, hogy "beszélgetés" egy természetfeletti Lény esetében? Hogyan beszél hozzánk Isten? Ezek szerint Neki is van torka, hangszalagja, garatürege, stb...? Honnan tudhatom, hogy tényleg Isten szólít meg engem és mondjuk nem a saját lelkiismeretem? Ha minden szavamat hallja Isten, akkor miért kellenek dedikált pillanatok, ha hozzá szeretnék szólni? Lehet, hogy mindezt most kötekedésnek veszi az olvasóm, pedig ha a megszokott fogalmainkat alkalmazzuk egy olyan nem megszokott Személyre, mint Isten, akkor ezek teljesen maguktól értetődő kérdések. Ehhez hasonló, aprópénzre és magyarázatra soha nem váltott kijelentések, amikor arról beszélünk, hogy ragadjuk meg Istent, fogadjuk be Jézust a szívünkbe vagy éppen kérjük, hogy Isten akarata legyen meg. Ezeket a fogalmakat, félmondatokat, kijelentéseket általában maguktól értetődőnek tekintjük. Közhelyekké váltak, egyben válaszok is akarnak lenni, és a legtöbbek számára úgy funkcionálnak, hogy elzárják az utat a további kérdésektől. Nem az a gond, hogy feltétlenül hamisak volnának - sőt, jó részük a hitünk szempontjából igaz, csak további kérdéseket is felvet. Amikor például Isten akaratáról beszélünk, mint aminek a megvalósulását kívánatosnak tartjuk, pontosan hogyan képzeljük el ezt az akaratot? Azt ugyanis az emberi fogalmak szintjén megszoktuk, hogy nekünk van akaratunk, törekvésünk, szándékaink - ezek mindig valami hiányállapotból indulnak ki, és valami elérésére, betöltésére, megvalósulására vonatkoznak. De egy önmagában egész Lény, mint Isten, miben szenved hiányt és minek a betöltésére vonatkozik az akarata? Természetesen ezeken a kérdéseken sokat agyaltak a skolasztikától napjainkig és születtek is rá mindenféle válaszok, melyek többnyire tovább fokozták az Istenről eddig is antropomorfnak számító képzeteinket.

Nem akarom letagadni, hogy azért itt számolni kell olyan adottságokkal is, amelyeket soha nem fogunk átlépni. A nyelvünk korlátai és Isten végtelensége miatt képtelenek leszünk bizonyos dolgokat kikezdhetetlen precizitással kifejezni (ezért is használnak a vallások előszeretettel metaforikus megoldásokat és szimbólumokat, amikor ezekről a kérdésekről beszélnek), ahogy vannak olyan kérdések is, melyeknek soha nem jutunk el a végére. Ugyanakkor a közhelyek gyakori használata nemcsak a korlátainkból, hanem őszintén szólva a restségünkből is fakadnak. Egyszerűbb egy mindenki által ismert, bejáratott panelt használni - ezzel meggátolva a további kérdések szárba szökkenését -, mint részletekbe menő diskurzust folytatni. A közhelyek igazi baja tehát az, hogy nem engednek teret, hogy eljussunk önnön korlátainkig - már a korlátok előtt is korlátokat állítanak fel. A közhely lehetetlenné teszi, hogy elsétáljunk a falig, hogy legalább megsejtsük hol vannak a határok. Torlaszt képez az útszakasz közepén, jóval az út vége előtt.

Ha már közhely, ismerjük a mondást: az ördög a részletekben lakozik. Hát nem csak az ördög lakozik ott. Isten és az ő dolgai is a részletekben vannak. Sőt, minden olyan jelenség, dolog, entitás, ami mértékadó ebben a valóságban, csak a részletek szintjén érthető meg igazán.