Nem frankó!

 "Úgy hozta az élet..." - ezekkel a szavakkal kezdte megfogalmazni bejelentését Hodász András arról, hogy  befejezi a Papifrankót és gyakorlatilag megszűnik létezni a közéletben - legalábbis az interneten, de gyaníthatóan nem csak ott. Egyébként majdnem pontosan fogalmazott, csak az "élet" szót ki kell cserélni "magyar katolikus egyház"-ra, vagy esetleg "Erdő Péter"-re. Hodász elnémult, mert elnémították, pedig olyasvalaki volt, aki nemcsak beszélt, de végre mondott is valamit. Az ilyesmit láthatóan utálja a katolikus egyház, ami remekül képes saját maga ellenségévé válni.

Többször írtam már Hodász Andrásról itt a blogban: volt, hogy kiálltam mellette, amikor papfóbiás kirohanásban volt része, de az is előfordult, hogy vitattam az általa megfogalmazottakat, mert számomra elfogadhatatlan katolikus teológiai eszméket védett. Akárhogyan is, Hodász András pontosan ilyen személyiség: vagy lelkesen mögé áll az ember vagy hevesen szembeszáll vele - de mindenképpen odafigyel rá, mert ő egy "odafigyelős" alkat, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Míg a katolikus egyház egyáltalán nem érdekli az embereket, a templomok üresek, a szertartások hidegek, és teljes papfogyatkozás van, addig András atya pezsgést hozott ebbe a nagy semmibe. A kimért középszerűség és a langymelegség viszont olyasmi, ami messze áll tőle.

Azt láthatóan meghagyja a saját egyházának.

Bár a híradásokból nem teljesen egyértelmű, mégsem kell túl erős fantázia kitalálni mi történt pontosan. Ami tudható, az is azt a gondolatot erősíti, hogy Hodászt akarata ellenére intették csendre, a csendre intés pedig a hazai katolikus egyház legmagasabb köreiből érkezhetett. Ennek nyilván politikai okai is vannak: mivel a katolikus egyház meglehetősen szervilisen viselkedik a hatalom irányában, nem tetszik nekik egyetlen olyan hang sem, ami nem a "központi akarat" tónusában szólal meg. Láthatóan az sem zavarja őket, hogy András atya hangját nemcsak a katolikusok, sőt nem is kifejezetten csak a keresztények, hanem olyan emberek is szívesen hallgatták, akiknek semmi közük a hithez, valláshoz, egyházhoz. Hodász oldalát, cikkeit, nyilatkozatait ezrével követték, bibliai idézeteit tömegek olvasták, előadásait rengetegen nézték meg - és tetszett nekik.

A kereszténység számára csaknem örök dilemma és mindig visszatérő kérdés, hogyan lehetne a világot megszólítani, hogyan lennénk képesek releváns hanggá válni a szekuláris közegben, hogyan hívhatnánk fel magunkra és az evangéliumra a figyelmet. Hodász Andrásnak ez sikerült, ráadásul remekül művelte és ezáltal nemcsak a katolikus egyházat, hanem a keresztény hitet is népszerűsítette a lehető legszélesebb nyilvánosság körében. Megvolt a maga véleménye és azt nem félt felvállalni, de nemcsak közéleti kérdésekben szólalt meg, hanem próbált utat találni az emberekhez a populáris kultúra dolgaiban is. Nem voltam internetes csatornái rajongója, aki napi szinten követi a fejleményeket, ám azért viszonylagos rendszerességgel figyeltem a munkásságát. Az őszinte véleményem az, hogy az egyháznak több Hodász Andrásra lenne szüksége.

A saját egyháza pedig ahelyett, hogy örülne a saját papja népszerűségének, és megbecsülné azt a kommunikációt, amire az itthoni katolikus egyház még csak megközelítőleg sem képes, most belefojtja a szót.  Rémeket látok, de még azt is el tudom képzelni, hogy hamarosan áthelyezik majd valami "Isten háta mögötti" plébániára - ez már bevált módszer a pedofil atyák esetében, egy önállóan gondolkodó papnál sem okozhat gondot. András atya csendre intése ugyanannak a betegségnek a tünete, ami a kereszténységet tulajdonképpen végigkísérte a történelem során: ilyen az, amikor az egyháznak nem kell félnie sem az ördög romboló munkájától, sem a gonosz világi befolyástól. Megoldja maga, hogy leépítse a saját sorait.