A kontrollkényszer és a kiút

"Szabadok vagyunk az emberektől!" - ezt válaszolta egy nyugdíjas tanár-házaspár arra a kérdésemre, vajon mi a legjobb a nyugdíjaslétben. Irigyelni kezdtem őket: csakugyan jó lehet így élni, mert az emberek általában nem szabadok más emberektől, ennek egyik oka pedig egy olyan dolog, amiről mostanában olvastam egy érdekes eszmefuttatást Sam Keen tollából.

Amikor valaki egyaránt járatos a filozófiában és a pszichológiában, érdekes felismerésekre juthat. Kétségtelen, hogy az amerikai író, Sam Keen (ld. fotót) mindkét területtel foglalkozik, ám amiről értekezik, tulajdonképpen nem valamiféle óriási leleplezés: inkább a mindennapjainkat átszövő valóság megkapó leírása, amit ha nem is tudatosítunk magunkban, mégis találkozunk vele. Az emberi természet Keen szerint ugyanis mélyen gyökerezik egy olyan szükségletünkben, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodunk: ez pedig a kontrollszükséglet. Azt hiszem mindannyian tapasztaljuk, hogy vannak olyan emberek körülöttünk, akiknél ez kevésbé domináns, sőt talán igénylik, hogy őket irányítsák. Mások esetében pedig egyenesen kontrollmániáról kell beszélnünk - amit roppant nehéz felismerni és gyógyítani, akárcsak bármiféle más mániákus viselkedést, ami személyiségtorzulásként az egyéniségünk bizonyos parazitája.

A probléma Keen szerint nemcsak az, hogy egyes emberek mintha természetüknél fogva hajlanának a kontrollmániájuk kiélésére, hanem a kultúra is gondot okoz, ami ezt erősíti. Miről van szó? Kiindulásként gondoljuk arra, hogy olyan világban élünk, mely igencsak "fejnehéz". Ez azt jelenti, hogy az emberi lényt mintegy kettéosztjuk a fejére (vagyis a gondolkodására, értelmi képességére) és a testére. A magasabb értékek sokak szemében a fejhez kapcsolódnak, azaz az elméhez, a racionalitáshoz, a gondolkodáshoz. Leegyszerűsítve: ami észmunka, ami agyaskodás, az az értékesebb. Ezt akár nemek szerint is szétbontjuk: tipikusan a férfiakat szokták állandóan tipródó, gondolkodó, hidegfejű és racionális lénynek képzelni, míg a nőket az érzelmesebb, emocionálisabb, érzékenyebb természetűeknek. Másként szólva, a fej dolgai maszkulin, a szív és a test dolgai feminin értékek az általános képzet alapján. A "fejben dolgozók" (szellemi munkások) pedig gyakran többre értékeltek a fizikai munkásoknál - ez egyáltalán nem örömteli tény egyébként...

Mivel a társadalom így szerveződik, ezért gyakran alapállás, hogy az értelmiségi fennhordja az orrát, illetve a férfiak diktálnak mindenben a nők rovására - hiszen a fej dolgai inkább hozzájuk kötődnek. 

A kontroll pedig ezen a ponton kapcsolódik ehhez a társadalmi felfogáshoz. Hiszen gyerekkorunktól arra nevelnek bennünket, hogy "használjuk a fejünket", vagyis kontrolláljuk önmagunkat. A fej viszi a prímet, az diktál és az alapvető dolga az, hogy szorosan fogja a gyeplőt. Keen azt mondja, szerinte sokan vannak olyanok, akik belebetegedtek abba az óriási stresszbe, hogy nekik körömszakadtáig kontrollálni kell a dolgokat. Erre persze senki nem képes, nincs olyan ember, aki mindent kézbentarthat - ám mivel az állandó kontrollra neveltek, betegesen félünk a kontroll elvesztésétől és mégis arra törekszünk, hogy az egész világot valahogy irányítás alatt tartsuk magunk körül. Keen álláspontja szerint az emberi személyiség domináns problémája a kényszer, hogy kontrolláljon. Mitöbb, a kontrollkényszer összekapcsolható a paranoiával is. A paranoid ember ugyanis azt hiszi, az egész világ közepében ő áll, és minden ami körülötte történik, valamiképpen miatta történik. Az eseményeknek mindenképpen köze van az ő életéhez - ha valaki suttog a közelében, akkor azt hiszi, róla beszél, ha nevet, akkor belül úgy képzeli: "ez rajtam röhög". Az erős kontrollkényszer gyakran együtt jár a paranoiával, ami mögött egy halom bizalmatlanság található.

Az olvasóm most talán azt kérdezi magában, mi ez a "pszichológiai süketelés" és mi köze mindennek a kereszténységhez? Ugyan mi a csodának írok ilyesmiről egy teológiai-keresztény blogban? Nos, többek között azért, mert Keen ezen a ponton képbe hozza Isten kegyelmét, amivel állítása szerint az ember igazából akkor tud találkozni, amikor megérti és mélyen belül elfogadja: olyan erővel áll szemben, amit  bárhogy igyekszik, nem tud saját kontrollja alá vonni. Persze néha vannak helyzetek az életünkben, amikor önfeledten viselkedünk - erre mondják azt, hogy valaki "megfeledkezik magáról" -, de ezek a kivételes esetek. Általában szeretjük a kezünkben tartani az irányítást, a beteg kontrollszükséglet pedig nem tudja elképzelni azt sem, hogy azt egy pillanatra is elengedje. Ám Isten valami olyasmit kér, amit muszáj meglépnie annak, aki valóban áhítozik a Vele való találkozásra: a saját életünk elveszítését, vagyis a kontroll feladását. Sokaknak ez brutálisan nehéz. A kegyelemmel való szembesülés egyben azzal a felismeréssel is együtt jár, hogy talán mégsem én vagyok a világ közepe - és ha nem én vagyok, akkor az irányítás sem nálam van.

Befejezve ezt a hosszas okoskodást, hadd jegyezzek meg még két dolgot!

Az egyik az, hogy véleményem szerint nincs nagyobb paradoxon a kontrollmániás kereszténynél. A kereszténység ugyanis pont arról szól, amit fentebb leírtam: a kontroll átadásáról, a felismerésről, hogy nem én irányítok. Amikor egy keresztény kontrollálni akar másokat, mintha arról beszélne a magatartásával, hogy képtelen bízni Istenben (és a körülötte lévőkben), ehelyett csakis a kézivezérlésébe tud kapaszkodni. Nem tudja még az Istennek sem átadni a kormánypálcát, mert a dolgoknak csakis egyféle forgatókönyve létezik: ami az ő fejében van.

A másik pedig, hogy úgy látom, a pszichológia úgy igazán szinte semmit sem tud kezdeni a kontrollmánia gyógyításával. Legalábbis eddig tájékozódásom ebben erősített meg. A tüneteit leírja, tippeket ad arra, hogyan viseljük el az ilyen embert, hogyan védekezzünk, ha minket is a kontrollja alá kíván vonni, de igazán gyökeres megoldást képtelen letenni az asztalra. Ugyanakkor én azt tapasztaltam (és személyesen is ismerek ilyen embert), hogy aki valóban megtér, azaz bizalommal fordul Krisztus felé, csaknem spontán gyógyulni kezd ebből a személyiségtorzulásból. Nem kötelező persze, hogy ez megtörténjen, de bizony benne van a pakliban. Nyilvánvaló, hogy nem ezért térünk meg, ám azt hiszem a kontrollkényszer feladása olyan gyümölcse lehet az igazi megtérésnek, amiből sokan profitálnak - akár olyanok is, akiknek semmi közül a keresztény hithez.