Alászolgája - három gondolat az engedelmességről

Érdekes egybeesés számomra, hogy miközben egy Kim Dzsongun-ról szóló könyvet olvasok, az elmúlt hetekben az engedelmesség volt az a téma, amivel többször is találkoztam. Az engedelmesség tulajdonképpen alapvető attitűd egy keresztény ember számára, hiszen aki valóban szereti és követi Istent, az engedelmeskedni is fog Neki. Ám az emberi engedelmességre sokan ácsingóznak az emberek világában is, nemcsak a Mennyekben...

Sokszor mutatnak a hívők Észak-Koreára úgy, hogy talán az a világ legateistább állama: a keresztényeket üldözik, az Isten létét pedig tagadják. Ez azonban tévedés. A kijelentésnek csak az első fele igaz. A kereszténységet ugyanis pont azért üldözik Észak-Koreában, mert van nekik saját istenük, aki mellett nincs hely egy másiknak: Kim Dzsongun. A nagytokájú és ízléstelen frizurájú diktátor pedig tökéletesen tudja ezt, végtelenül tudatosan építi saját kultuszát, és könyörtelenül pusztít minden más konkurens nézetet. Noha nyilvánvaló, hogy az országban élő szerencsétlen polgárok java része félelemből bókol neki, azért szép számmal vannak olyanok is, akik meggyőződésből istenítik a "nagy vezetőt". Nem csoda, hiszen komplett generációk nőttek fel úgy, hogy már kisgyermekkortól részesei voltak egy kemény ideológiai nevelésnek, ahol a külvilágot (és főleg Amerikát) ördögien gonosznak, Kim Dzsongun személyét istenien eszményinek festették le, aki a Pektu-hegyről alászállva harcol a nép győzelméért.

Igenis van tehát vallás Észak-Koreában, sőt államvallás, nem is akármilyen, hevessége vetekszik a neofita buzgalommal és pontosan az engedelmességre és a félelemre épül.

Ám óriási hiba volna az ilyen példák miatt kidobni az ablakon magát az engedelmességet, főleg ha annak célja az Isten felé mutatott lojalitás és hűség. Ha ugyanis létezik olyan személy ebben a valóságban, aki jogosan várja el, hogy engedelmeskedjenek Neki, és akiről jogosan feltételezhető, hogy helyesen is kezeli a feléje mutatott engedelmességet, az csakis maga Isten lehet. A probléma és az igazi kérdés szerintem általában nem az egy keresztény számára, hogy akkor kell-e engedelmeskednie Istennek vagy sem - hiszen jól tudja, hogy erre a válasz az "igen". A probléma mint mindig, az ember, aki közvetíti Isten kérését az engedelmesség témájában. Mert bizony az ember szeret magának zsebre vágni egy szeletkét vagy annál is nagyobbat a hívők Isten felé mutatott odaadó lojalitásából. Ezzel kapcsolatban három rövid gondolatom támadt:

1. Az engedelmességről beszélnünk kell. De nem szerencsés az, ha az engedelmességről kizárólag olyanok beszélnek az egyházban, akik hatalmi pozícióban vannak. Pedig többnyire éppen ez történik. Prédikátorok, tanítók, tekintélyes klerikális személyiségek szokták ezt a témát felhozni, és ezzel önkéntelenül azt a benyomást keltik, hogy amikor engedelmességről beszélnek, az elsősorban a feléjük mutatott engedelmességet jelenti. Ugyanis jó részük a "maga ura", vagyis nem kell mások felé elszámolnia, míg feléjük valamilyen szempontok szerint viszont engedelmességgel tartozik a közösség. Ez a szituáció pedig kimondatlanul ellenszenves légkört teremt. Egyébként a magam részéről megszavazom a hatalmi pozíciókban állóknak, hogy sokan közülük nem akarják alattvalóikká tenni az őket hallgató embereket. Egyszerűen azért ők beszélnek az engedelmességről, mert ők viszik a szót, ők végzik a tanítás feladatát - természetes tehát valahol, hogy ezt a kérdést is ők teszik közzé. Ám a szituáció maga megkívánná ilyenkor, hogy az átlagosnál jobban tegyenek hangsúlyt az engedelmesség kérdésének olyan oldalaira, melyek saját tekintélyük helyett Isten tekintélyét emelik - például erősen hangsúlyozzák, hogy ők is "hatalom alatt lévő" emberek. Na, ez az, ami viszont nem szokott megtörténni.

2. Az engedelmességre a legtöbb ember úgy tekint, mint ami természetszerűen szembemegy a szabadsággal. Valahogy így van ez a téma a mai ember fejében: vagy engedelmeskedsz vagy szabad vagy. Kim Dzsongun és Észak-Korea jó illusztrációja ennek: ott az emberek engedelmeskednek és nem szabadok - ha végre felszabadulnának, onnantól kezdve viszont nem engedelmeskednének. Szerintem irtó nehéz igazán megértetni a mai emberrel, hogy az Isten által elgondolt engedelmesség nem a szabadság kárára van, hanem éppen azt szolgálja. A bibliai látásmód - ha egy kicsit is normális - arról szól, hogy amikor az ember engedelmeskedik Istennek, akkor tudja megélni leginkább önmagát, akkor talál életcélt és utat saját maga számára. A zsidók egyiptomi szabadulása nem arról szólt, hogy kijöttek az egyiptomi fogságból az abszolút szabadságba - ez tévképzet -, hanem arról, hogy miután megszabadultak az egyiptomi elnyomó rendszertől, Isten uralma alá hajtották a fejüket. És jól jártak ezzel, emiatt szerveződtek nemzetté és jutottak el végül a céljukhoz, mint Izrael népe.

3. Végül a legfontosabb talán, hogy az engedelmesség akkor működik egészségesen, ha internalizálódik, vagyis belsővé válik. Itt csupán arra gondolok, hogy míg egy gyermek sokszor a szüleitől való félelemből engedelmeskedik ("kisfiam, kiköpöd azt a gilisztát, mert lekeverek egy akkora pofont, hogy elszédülsz!"), addig egy kognitívan érettebb személyiség már külső kényszer helyett a belső meggyőződése révén engedelmes. Vagyis azért, mert belül egyetért azokkal az elvekkel, melyek engedelmességet várnak tőle. Valahogy talán Istennel kapcsolatban is ez a helyzet: Isten nem talpnyalókat kíván látni maga körül, akik bár kívülről az engedelmesség álarcát hordják, belül viszont tagadják ami felé lojalitást kellene mutatniuk, hanem olyan hívőket, akik önszántukból engedelmesek. Persze van olyan időszak, amikor az embernek úgy kell engedelmeskednie, hogy valami miatt nem érti miért kell így tennie - de ez hosszú távon szerintem patologikus. És már csak azért is rossz, mert ha ez az állapot tartósan fennmarad, szép lassan elkezdjük megutálni azt, aki az engedelmességet követeli tőlünk. Ezt már csak nem akarjuk megtenni Istennel!

Összegezve számomra az engedelmesség mintaképe egyrészt Krisztus (aki egészen földi haláláig engedelmes volt Istennek), másrészt azt hiszem míg a kényszeres engedelmesség megutáltatja velünk azt, aki felé kimutatjuk, addig a belülről fakadó engedelmesség megszeretteti velünk - és akit szeretünk, annak talán nem is olyan embertelenül nehéz engedelmeskedni.