2022. január 11., kedd

Meg nem bolygatott maghiedelmeink

Nem csodálkozom azon, hogy a Nagy Gergely által kirobbantott vita porfelhője még mindig nem ülepedett le. Fontos kérdésekről van szó, melyek a hitünk alapjait érintik, és amelyekről muszáj őszintén beszélnünk. Az előző bejegyzésem kapcsán én is kaptam olyan visszajelzést, mely egy megkerülhetetlen gondolatot tartalmaz és a Szentlélek belső bizonyságtételének kérdéséhez kapcsolódik.


A nekem címzett visszajelzésben a kételkedés kétféle formájáról esett szó. Az egyik formának a pszichikus szinten megjelenő kételyt, míg a másiknak talán a pneumatikus kétely nevet adhatnánk. Az első eszerint valami olyasféle kételkedés, amivel az ember gyakran küzd, de nem érinti a hite alapjait. Inkább kérdésfelvetésről, útkeresésről van szó, ami tisztábban szeretné látni a már lefektetett alapokat, miközben helyben hagyja ezen alapok tekintélyét. A pneumatikus kétség azonban a hitbeli meggyőződés központi igazságaira vonatkozik - melyek valóságáról a Szentlélek korábban már meggyőzte a hívőt. Időközben az Evangelikál Csoport honlapján meg is jelent egy rövid cikk R.C. Sproul írása alapján, ahol a Szentlélek belső bizonyságtételéről ír a szerző.

Összefoglalva tehát a pszichikus kétség az alapokra nem vonatkozik - hiszen a hívő emberben rendíthetetlenül bevésődve megvan az a bizonyosság, hogy a hite igaz -, míg a pneumatikus kétség az alapokat is megkérdőjelezi. Remélem jól értettem meg az okfejtés lényegét. Úgy vélem sok fontos gondolatot érdemes hozzáfűzni mindehhez - teszem mindezt hangos gondolkodásként, a tisztánlátás érdekében.

Elsőként muszáj megemlítenem azt a benyomásomat, amit a fenti "kétféle kétség" kapcsán állandóan érzékelni vélek. Nevezetesen, hogy kissé erőltetettnek érzem magát a felosztást, vagy legalábbis pontosításra szorulónak. Kétségtelen, hogy minden hívő ember rendelkezik egy olyan dologgal, amit a valláspszichológiában maghiedelemnek vagy master storynak (suta magyar fordításban "mestertörténetnek") szoktak nevezni. A hiedelem szótól ne ijedjen meg senki. Itt csupán arról van szó, hogy egy igazán hívő ember szíve legmélyén vannak olyan alapmeggyőződések, melyek állandó iránymutatást jelentenek számára. Az ember az élet minden dolgát a maghiedelmeihez viszonyítja, mert ez ad értelmet és célt a puszta létezésének, ami nélkül sivárnak, tartalmatlannak, feleslegesnek látna mindent. A master story az, ami végső koherenciát nyújt a léthez és azzal a boldog tudattal tölt el, ami nélkül élni sem érdemes. A hit tulajdonképpen a mestertörténet igazságába vetett végső bizalom. Nyilvánvaló és nem is szorul magyarázatra, hogy a legtöbben az életünk legtöbb pillanatában nem kérdőjelezzük meg a maghiedelmeinket - mert ettől számos dolog visszatart bennünket, külső és belső tényezők egyaránt. Nomeg a legfontosabb, nem is arra való a maghiedelem, hogy folyton folyvást bolygassuk - így nem lehetne normálisan élni sem. A kereszténység master storyja természetesen az üdvtörténet, és ezen belül az evangélium, amit mi elfogadunk érvényes történetnek és megbízunk benne. Nem akarunk kételkedni, mert egyrészt külső tényezőként ettől visszatartanak bennünket a gyülekezetben - például azzal, hogy jól artikuláltan vagy csak az utalások szintjén érzékeltetik velünk a helytelenítésüket a testvérek, amit rossz érzés elviselni. Másrészt ezeknél jóval fontosabbak a belső tényezők, melyek sokszor az adott hit teológiai középpontjából és annak értelmezéséből is származnak. Az összes hitrendszer ugyanis beépítetten tartalmaz olyan gátakat, amelyek ha internalizálódnak (belsővé válnak), automatikusan megnehezítik a maghiedelmek komponenseinek megkérdőjelezését. Ha ennek ellenére a hívő ember mégis elkezd kételkedni a mestertörténet egy-egy vonásában ("honnan tudom, hogy Jézus tényleg feltámadt?", "tényleg újjászülettem vagy csak ez valami pszichés élmény volt?"), az borzasztó érzelmi megterheléssel, teljes elbizonytalanodással és az önazonosságunk elveszítésével járhat együtt, ráadásul komoly bűntudat terheli. Ezért aztán a legtöbb hívő ember sosem bolygatja meg a hite maghiedemeket illető részét, mert nem vállalja az ezzel együtt járó feszültséget és úgymond nem akar vétkezni sem. (Hosszú lenne most belemenni miért tud roppant káros lenni, ha az ilyen látszólag "szilárd hit" ennyire monolit és statikus marad.)

De tényleg érdemes a maghiedelmet így elkülöníteni? Szerintem nem igazán, mert nem is lehet. Az előbb említett felosztást a kétféle kételkedésről azért is tartom részben erőltetettnek, mert bármilyen fontos kérdésben kételkedik az ember, annak szálai végső soron mindig a maghiedelemhez vezetnek. Nem véletlenül hívják ezt "mag"-nak: ebből sarjad ki minden más, itt gyökereznek a kisebb jelentőségű kérdések is. Teoretikusan ugyan lehatárolhatjuk a hitünk magját a többi részétől (például azzal, hogy megnevezünk alaptanításokat, melyek fontosabbak más marginális tanításokhoz képest), de én nem hangsúlyoznám azért annyira az elkülönítést, mert a hitünk nem így működik. Igen, van gyökere, törzse, ágai, levelei, melyeket különválasztva is tanulmányozhatunk, de azért tudjuk ám, hogy szerves egészről beszélünk és mindennek csak az egész fa kontextusában van értelme.

Ennél viszont fontosabb, hogy maga a vita nem arról szól, vajon miben "szabad" és miben "nem szabad" kételkedni, mit illik és mit nem megbolygatni - szerintem amikor valaki kételkedik, nem is foglalkozik tudatosan azzal, hogy a hite magjára kérdez rá avagy sem -, hanem arról, mennyire biztosak a bizonyosságaink a hitünket illetően. És szerintem bizony be kell látnunk azt, hogy pusztán racionális alapon a hitünket nem lehet száz százalékos bizonyosságúnak nevezni. A maghiedelmeinkre azért is jó néha rákérdezni és újragondolni az ott található elemeket, hogy meglássuk, nem keresztény specifikumról van szó. Minden meggyőződött embernek van saját maghiedelme. Igen, mi azt mondjuk, hogy "a Szentlélek belső bizonyságtétele" miatt a miénk az igazi, ami meggyőzött bennünket a hitünk igazságáról, de erre egy muzulmán azt válaszolja, őt pedig maga Allah győzte meg a Próféta ihletett szavai révén ugyanúgy arról, hogy márpedig az iszlám master storyja az egyetlen valóság. Az iszlám narratíváját megkérdőjelezni pedig pokolbéli bűn, ami a paradicsomból való kitaszítással egyenlő. Itt jön elő ugyebár a korábban említett beépített gát.

Tehát, mindenkinek megvan a maghiedelme, a mestertörténet, amit követ. Mindenki meg van győződve arról, amit Sporul ír a cikkében: "Csak azok fogják alávetni magukat a Szentírásnak mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Isten az ő Lelke által újjászült." Ezt egy muzulmán így mondaná: "Csak azok fogják alávetni magukat a Koránnak, mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Allah magához vonzott." Az összes vallásnak és hitrendszernek megvan a maga nyelvezete, a belső strukturáltsága és az említett gátjai is, melyek ugyanezen logika mentén ugyanígy bombabiztosan megkérdőjelezhetetlen igazságként tornyosulnak a követőik előtt. A maghiedelmet sehol nem illik megkérdőjelezni, mert "hívő ember nem tehet ilyet".

Ha mindezt összerakjuk, akkor szerintem egyértelműen az rajzolódik ki ebből, hogy a keresztény hitünk legeslegmélyén nem puszta racionalitásról van szó. Végső soron az a tény, hogy mi meg vagyunk győződve róla, hogy a mi hitünk az igazi, egy részben irracionális, vagy racionálisan teljesen nem megokolható bizalmi alapállás. Bármennyire is fáj nekünk - és bevallom őszintén, nekem kicsit fáj - nem tudjuk száz százalékban igazolni, miért éppen a mi master story verziónk az igazi. Igen, vannak érveink, jobbak és rosszabbak. Szerintem komoly plauzibilitása van annak, hogy Jézus feltámadt a halálból, de a végső szót mégsem tudjuk kimondani. (Ahhoz nagyon közel álló valóság lenne, amit mondjuk Pál átélt a damaszkuszi úton.) Erre pedig nem válasz az, amit a "Szentlélek belső bizonyságtételének" nevezünk - mert az is annak a mestertörténetnek a része, amit előbb igazolni kellene. 

Hadd fejezzem be egy személyes gondolattal. Majdnem harminc évvel ezelőtt történt az én megtérésem. Akkor én hoztam egy döntést, ami úgy szólt, hogy megbízom Krisztusban, elhiszem az evangélium narratíváját és azt is, hogy Isten képes engem újjászülni. Hitem szerint ez meg is történt és én azóta is hívő ember vagyok. De kételkedem is. Ha valaki ezen megbotránkozik, hát tegye, de  én időnként bizony a master story-ra is rákérdezek, és vannak olyan életszakaszaim, hogy érzem a hitem bizonytalanságát. Mégis, az Istennek adott szavam és bizalmam vissza nem vonom (ilyen értelemben a hitem nem az érzelmeim és pillanatnyi érzéseim függvénye), de nem azért, mert úgy vélem hogy a hitem alapjait én atombiztosnak látom. Hanem mert annak ellenére így döntöttem, hogy a maghiedelmemet sem tudom teljesen bizonyítani. Talán erről is szól a hit: hátradőlök akkor is, ha nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy lesz aki elkap.

20 megjegyzés :

  1. Az hogy Isten van vagy nincs az nem rajtunk múlik. Válaszokat viszont kaptunk, amit tehetünk hogy elfogadjuk és élünk a tőlünk telhető legjobban. Én úgy gondolom ez a hit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban - azt tehetjük, hogy vagy elutasítjuk, vagy elfogadjuk. Az elfogadás a hit. De ez miben érinti mindazt, amit leírtam - jelesül, hogy a döntésünket nem tudjuk 100%-os racionalitással igazolni még a magunk számára sem? Nem tudom bebizonyítani pl, hogy tényleg kettényílt a Vörös-tenger (csak hogy egy példát mondjak): vannak érveim, hogy miért tartom ezt valószínűnek, de hogyan lehetne bebizonyítani?

      Ezért gondolom úgy, hogy mivel végső soron soha nem érjük le racionálisan a 100%-ot, a hitünk legmélye egy bizalmi döntésből áll, és némileg irracionális. Ugyanakkor ezt én nem tartom tragédiának.

      Törlés
    2. Ha az ember megélte és átgondolta azt az eseményt ami alapján megtért akkor a saját belső világában szerintem lehet racionális a hit. Mindezek ellenére nem gondolom hogy bűn lenne kételkedni vagy esetleg tök valószínűtlennek gondolni a természetfeletti létezését, ami fontos hogy ennek ellenére az ember döntéseiben megmaradjon azon az úton amin elindult (ámbár lehet tapasztalni mintha ezen az úton nem járna egyedül). Sokszor ami hitehagyásra ösztönzi az embert nem is kapcsolódik ahhoz ami által hinni kezdett, például amikor egy másik személytől ok nélküli gonoszságot tapasztal és azt éli meg hogy nem számít mi történik vele, akkor néha azt érzem bárcsak sose születtem volna meg, és minden esemény ami egész életemben megtörtént velem elhomályosul, szóval ezzel csak azt akarom mondani hogy ez is irracionális.

      Törlés
    3. Kedves Bazsa, remek gondolatok, egyetértek veled!

      Törlés
  2. Hadd bolygassam meg a maghiedelmet a puszta racionalitás és a teljes bizonyítás kapcsán!

    Az élet egészen egyszerűen nem így működik.

    Kezdjük a témában sokat emlegetett természettudománnyal. Szabados Ádám korrektül hivatkozik Polányira, Grene-re és MacIntyre-ra, de lehetne hivatkozni Thomas Kuhntól Popperen át Lakatos Imréig vagy Paul Feyerabendig(!) : teljes az egyetértenek abban, hogy a természettudomány sem így működik, nem pusztán racionális és empíria alapú és nem ad teljes bizonyítást.

    Ha megkapargatjuk a jogfilozófiát és azt, hogy az igazságszolgáltatás történetileg és most hogyan kezelte és kezeli a tanúvallomásokat, azt fogjuk látni, hogy a jog és az igazságszolgáltatás sem így működik.

    És legyen elég Martin Buber nevének említése annak kapcsán, hogy az emberi kapcsolatok sem így működnek.

    Sajnos a magyar értelmiség történeti okokból -- mivel a rendszerváltás óta már egy teljes generációnyi idő eltelt, egyre kevésbé -- lemaradt az 1930-as éveknék és kifejezetten a Bécsi Kör féle logikai empiricizmusnál, miközben az egyértelműen elbukott már az 1950-es évekre is...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves dzsaszper, lehet hogy fáradt vagyok és értetlen, de mit akartál mondani? :-) Azt értem, hogy "Az élet egészen egyszerűen nem így működik." - de ez mire vonatkozik? Mit jelent az "így"? Mit jelent, hogy a természettudomány nem így működik, az emberi kapcsolat sem így működnek?

      Törlés
    2. A színtiszta racionalitás és teljes bizonyítás az absztrakt matematikán kívül sehol sem elvárt és mindenütt másutt elviselhetetlen teher.

      Felesleges és káros megpróbálni a nyakunkba venni.

      Törlés
    3. Teljesen egyetértek. Ezt próbáltam tulajdonképpen itt hosszasan okfejteni. :-) De ettől még lehetünk hívő emberek és bízhatunk a hitünk valóságában szerintem. Csak ne akarjunk 100% bizonyosságra törekedni racionális alapon.

      Törlés
    4. Csak annyit tennék hozzá, hogy ebben nincs semmi szégyenkezni való, csöppet sem vagyunk a futottak még kategóriában.
      Más sem teszi; de ha törekedne is rá, akkor is kizárt, hogy elérhetné valaha is.

      Törlés
  3. touchpad megtréfált:
    -- egyre kevésbé -- _érthető módon_ lemaradt

    VálaszTörlés
  4. Marxban egyre többen hisznek manapság, egészen vallásosan, fanatikusan. Pedig ember, nem támadt fel, és a tanítása számos példából láthatóan nem működik, ám ez sem visszatartó erő... A hithez ezek szerint nem szükséges semmi, ami a posztban szerepel.
    Mi van, ha abból indulunk ki, hogy Jézus egy bölcs ember volt a földi életében, adott egy világi tanítást, ami számos példából láthatóan működik? (Lehet ennél többet igényelni, ha annak van világi többletértéke.)

    VálaszTörlés
  5. Sytka, en az irasodbol ugy ertem (lehet, hogy felreertem),hogy te a hitet emberileg, egyoldaluan ragadod meg.
    Pedig ebbol Istent nem hagyhatjuk ki.

    A valodi megteres Isten beavatkozasa, ami Isten valamilyen megtapasztalasaval jar. Onnantol pedig Isten Szelleme a hivoben van es bizonysagot tesz.
    Rakenyszerithetjuk magunkat, hogy ebben is ketelkedjunk az elmenkkel, de a kerdes, hogy ennek mi ertelme van?
    Ha valami olyasfele hitet keresnenk, ami az emlitett belso bizonysagtol (Istentol) fuggetlen es a sajat racionalitasunkon alapul, akkor sosem fogunk igazi hitet talalni, magunktol nem tudok Istent letrehozni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Pedig ebbol Istent nem hagyhatjuk ki."

      Akkor vagy te nem értettél jól, vagy én fogalmaztam rosszul - esetleg mindkettő. Isten nincs kihagyva: csak nem tudjuk bebizonyítani racionálisan 100%-ig, hogy Ő a felelős a változásunkért. Én hiszem, hogy ez a helyzet, de ezt a hitemet nem tudom teljesen igazolni (ami nem baj).

      "Rakenyszerithetjuk magunkat, hogy ebben is ketelkedjunk az elmenkkel, de a kerdes, hogy ennek mi ertelme van?"

      No ez egy igen jó kérdés, csodálom hogy más nem tette fel előbb! Mi értelme van a kételkedésnek? Miért hajlunk arra, hogy így tegyünk, amikor a bizonyosság sokkal jobb érzés és könnyebb együtt élni is vele? A kérdésed rendkívül fontos szerintem, csak hegynyi méretekben tudnék rá válaszolni. Szerintem a kétség hajtóerő tud lenni, ha jól kezeljük, ilyen értelemben kiegészíti a hitet. Mint amikor sétálsz az utcán és a bal lábad teszed a jobb elé, aztán a jobbot a bal elé, valahogy így van ez a hitéletünkben is. Kételkedünk, kérdéseink vannak, amire megtaláljuk a válaszokat, ez pedig hittel tölt el minket. De a válaszok új kérdéseket hoznak, amitől újfent kételkedni kezdünk - ezekre is válaszolunk valahogyan, ami megerősíti a hitünket, ami újabb kérdésekhez vezet.... és így tovább. Úgy vélem a hit és a kételkedés ebben az állandó hullámzásban működik. Persze ez most egy gyorsan lefirkantott séma, a kérdés ennél jóval összetettebb. Van olyan kétség is, ami eltávolít a hittől és van olyan hit is, ami nem engedi meg a kétséget. (Erről publikáltam egy írást a Theológiai Szemle egyik számában anno.)

      Törlés
  6. Inspiráló írás a megigazulás témájában. hálás vagyok érte és köszönöm. Legjobban az ide még ki nem tett viszontválasz tetszik az Evangelikál oldalán.

    Szerintem a Róm. 8:16 szokásos klasszikus értelmezése - a Lélek a mi lelkünknek/nekünk tesz bizonyságot - több problémát okoz az üdvbizonyosság témájában mint amennyit megold, hiszen teljesen szubjektív, tapasztalati síkra tereli a kérdést. A Róma 8-ban a Lélek sokkal inkább az Atya felé tanúskodik a hívőről.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat, nem megigazulás hanem üdvbizonyosság.

      Törlés
    2. Kedves Fifi, egyetértek. A nagy kérdés, hogy van-e bátorságunk "így is" hinni vagy csak a 100% az elfogadható számunkra? Szerintem ahhoz ugyanis nem bátorság kell, hanem műveltség - vagyishogy addig magyarázom magamnak a hitkérdéseket, amíg nem marad lefedetlen terület. A hit viszont nem így működik, hanem bizalmi alapon. A nem láthatókról való meggyőződés. A meggyőződés azonban nem teszi láthatóvá (foghatóvá, teljesen érthetővé, befogadhatóvá) a nem láthatót.

      Törlés
    3. Izgalmas kérdés. Egy ideje hajlamos vagyok úgy látni, hogy ez a jobb %, mert a többtényezős, szubjektív elemek inkább rontják mintsem javítják az üdvbizonyosság kérdését. Ha tényleg “csak” a Messiásba vetett hit az egyetlen alap, ott annyi kérdés marad, hogy Isten képes volt-e a megváltást úgy kommunikálni, hogy azt megértsük és elhiggyük. Ez sem 100% - hogy ennél a megfogalmazásnál maradjak, de ez jobban meg tudja közelíteni mint a többtényezős változat. Én inkább ennél maradnék, mintsem egyéb szubjektív élményekre, belső hangokra, hovatovább hiper-karizmatikus megtapasztalásokra stb. építeni a bizonyosság alapjait. Már az is sokat ront a hivő üdvbizonyosságán, ha a tanítványság elemeit, feltételeit rákeverik a megváltás feltételére. Hát még az, ha bejön a képletbe a “gyomortájéki belső békesség” mint irányadó elem :)
      Egyébként Keresztelő János, akit a Messiás a legnagyobbnak nevezett a ószövetségi próféták között, egy ponton a börtönben igen elbizonytalanodott a Messiás személyét illetően (Te vagy-e, vagy mást várjunk?) Talán élhetünk a (nem tökéletes) hasonlattal, hogy ez is kicsit olyan mint egy legyengült üdvbizonyosság. Megnyugtató, ahogy Jézus ebben az állapotában beszélt róla.

      Törlés
    4. Kedves Fifi,

      a magam részéről nem értek egyet. A személyes ismeret messze több, mint a szubjektív sík.

      A jó pásztor hangját a juhai megismerik, és más hangja után nem mennek -- ennek lehetnek szubjektív elemei, de messze túlmuztat a szubjektív síkon.
      Ha az egész filozófiája érdekel, akkor javaslom, olvass Martin Bubert :)

      A történeti bizonyítékokat meg csak hadd említsem meg így nagyon messziről.

      Ami az elbizonytalanodást és Jézus szavait illeti, teljesen egyet tudok érteni. Ennek kapcsán az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de Isten ami a szívben. Pontosan látja, ha mély fájdalom vagy gyász áll az elbizonytalanodás mögött.

      Törlés
    5. Egyetértek : a személyes ismeret messze több mint a szubjektív sík. Én sem szerettem volna az ellenkezőjét állítani. Ha azt tettem volna, akkor én sem értek egyet magammal.

      Jó majd olvasok, művelődöm :)

      Törlés
  7. És a kommented további fejtegetésével is teljesen egyetértek.

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)