Ki kérhet számon másokat?

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben ikonikus vezetők, dicsőítő énekesek, rivaldafényben lévő keresztény szolgálók bukásáról volt szó, szinte magától értetődően felmerül a kérdés: ki jogosult egyáltalán arra, hogy bárki mást számonkérjen? Milyen alapon ülünk le kamera mögé és ítélkezünk más hívőkről, holott mi magunk sem vagyunk tökéletesek? Ki adott nekünk felhatalmazást ilyesmire?

Túlérzékeny kultúrában élünk, ám faramuci módon ez a túlérzékenység nem azt jelenti, hogy magára a bűnre lettünk ennyire érzékenyek - hanem sokkal inkább arra, ha valaki a bűnt számonkéri. Már nem az fáj, hogy hívő emberek súlyos vétségeket követnek el és ezeket igyekeznek leplezni. Nem, a fájdalmat inkább az okozza, aki leleplez. Az lesz a bunkó, a szemétláda, a tapintatlan - no és persze az ítélkező, a farizeus, a fundamentalista. Az előző bejegyzéshez csatolt beszélgetés révén egyenesen döbbenetesnek éreztem a hozzám visszaérkező reakciókból azokat, melyek ennek a túlérzékenységnek a szimptómáit mutatták, még ha nem is akartak ennyire bárdolatlanul fogalmazni.

Node tisztelt hölgyeim és uraim, hát miről volt szó? 

Keresztény emberek válogatottan súlyos, bibliai és adott esetben még büntetőjogi mércével mérve is bűnnek nevezhető dolgokat követtek el. Van itt gyerekek megrontása, nemi erőszak, sokszoros házasságtörés, zsarolás öngyilkossággal, emberek millióinak becsapása... Valami egészen döbbenetes. És ami a romlott torta tetején a hab, hogy az ilyesmiket elkövetőknek eszük ágában sem volt napfényre hozni, tisztázni, helyre tenni, amit csináltak. Az előző videós beszélgetésben nem azért emlegettük például ilyen sokszor szegény Ravi Zachariast, mert rá különösen haragszunk - hanem mert őt sajnos átlagon felül szemléletes példának tartjuk, hiszen a durva erkölcsi állapotát megőrizve ment a halálba.

Figyeljük meg azonban, hogy ma már az ilyen - véleményem szerint az egyértelműnél is egyértelműbb - esetek sem ütik meg az ingerküszöböt, és egyes reakciók szerint még annak kell végül szégyenkeznie, aki fel meri hozni az ehhez hasonló jelenségeket. Az egyik tipikus "ellenérv" úgy szól, hogy aki beszél az ilyesféle dolgokról, az is bűnös ember, nem jobb másoknál, nincs joga magát bírói székbe emelni. Kíváncsi lennék az így érvelőkre, ha például a hírekben a bűnügyi krónikákat olvassák, és azt találják, hogy a rendőrség elfogott egy rablógyilkost... Vajon mit szólnak? Elkezdik hibáztatni a rendőrséget? Rámutatnak arra, hogy a rendőr is ember, ne higgye magát tökéletesnek, különben is a rendőrség gyakran visszaél a hatalmával? Nonszensz az ilyesféle okoskodás.

A kérdés az, tényleg erkölcsi magaslatokon kell szárnyalnia valakinek ahhoz, hogy az ilyesmiről kerek perec meg merje fogalmazni a véleményét? Bűntelen kell legyen valaki, hogy a bűnre rámutasson? Tudnom kell tojást tojni ahhoz, hogy a záptojást felismerjem? Mivé lesz ez a világ, ha már a teljesen világos dolgokról sem lehet teljesen világosan beszélni? Tényleg olyan egyházat szeretnénk, ahol a házasságtörésnek, abuzálásnak, pedofíliának, sikkasztásnak nem lehet semmiféle következménye, hiszen ha bárki is a szájára meri venni az elkövetőket, azonnal farizeusnak kell nevezni emiatt?

Azt hiszem és bízom benne, hogy a legtöbben nemet mondanánk az ilyen kérdésekre. Mégis, jogosan merülhetnek fel olyan gondolatok, melyek azt kívánják megérteni, kinek a dolga lehet szólni és milyen felhatalmazással emelheti fel a hangját. Ha a Szentírás egészét nézzük, kaphatunk némi eligazodást ebben, noha minden helyzetre alkalmazható iránymutatás nem létezik. Látunk például egy Nátán prófétát, aki Istentől felhatalmazva lépett oda Dávidhoz, hogy szembesítse a házasságtörésével és gyilkosságával. Olvasunk arról az Újszövetségben, hogy Pál bizonyos személyek kapcsán az úrvacsora megvonását, sőt akár még a közvetlen kommunikáció kerülését, az együtt étkezés elvetését is indítványozta. És az is le van írva az evangéliumban, hogyan kell több lépésben helyretenni egy gyülekezeten belüli elcsúszást - először négyszemközt, aztán tanúk előtt, végül azonban az egész közösség jelenlétében.

Amit tehát biztosan mondhatunk, hogy a Biblia diverz módon közelít a kérdéshez, de sehol nem tanítja és különösen nem pártolja a következmény nélküliséget. A károkozás - és ezt most nem feltétlen anyagi, hanem erkölcsi-szellemi értelemben értem - magával kell vonjon bizonyos dolgokat. Tisztázásra szorulhat melyek a helyes lépések - de a sumákolás biztosan nincs köztük. Ez nekem azt mutatja, hogy egy közösség vagy szélesebb értelemben az egyház spirituális higiéniája az egész közösség ügye és érdeke. Teljesen természetes immunreakció, ha valaki elkövet valami borzalmasat egy közösségben vagy a nyilvánosság előtt, azt épeszű ember nem fogja szó nélkül hagyni. Ha az illető ráadásul olyan tevékenységet végez, ami nem pusztán egy gyülekezet belügye, hanem az egyház nagyobb köreire tartozik, akkor a válaszreakció is ebből a nagyobb körből érkezik. Ez szerintem abszolút normális. És ebben a folyamatban igenis szerepe van azoknak, akik valamiféle hivatásuknak engedve felelős hangnak számítanak: lelkészeknek, gyülekezeti vezetőknek, közéletformálóknak, keresztény influenszereknek - azaz olyan személyiségeknek, akik frekventált pozícióban tartózkodnak. A közlogika is az ilyen emberektől várja el a megszólalást, nagyjából úgy, mint amikor (jó esetben) a sajtó látja el a hatalom ellenőrzési tevékenységét egy demokratikus társadalmon belül. (Nem véletlenül szereti a média feletti ellenőrzést megszerezni a mindenkori hatalom.)

Értsük tehát jól. Nem azért beszélgetünk ilyen ügyekről, mert odavagyunk a csámcsogásért és lubickolunk a botrányok habjaiban. Nem azért, mert mi vagyunk a mindenki felett álló tekintélyek, az Isten kizárólagos szócsövei. Nem azért, mert mi nem tudunk elbukni, nem szorulunk megjobbításra és tökéletes lényként tekintünk le a tömegekre. Hanem azért, mert ugyanahhoz a Testhez tartozunk, és egyrészt fáj, ami történik, másrészt fontos szempontunk a gyógyulás. Azért érezzük magunkat feljogosítva a szólásra, mert ez a Test a mi testünk is.