Végső Bíráink...

Az előző bejegyzésekben emlegetett Suhajda-ügy kapcsán is ugyanazt tapasztalhatjuk, mint szinte bármi más témában: mindenki mondja a magáét, és mindenki annak a tudatában mondja, hogy neki van igaza. Ez tipikus posztmodern jelenség. A nagybetűs Objektív Igazság puszta lehetősége is elveszett, helyette szubjektív igazságokba kapaszkodunk. De mégis van-e bármi olyan végső bíráló tekintély felettünk, ami eldönti egy adott kérdésben, hogy kinek van igaza?

Tudom, ez a dilemma igencsak filozofikus és talán első olvasásra nem is érthető, ezért megpróbálom kicsit konkrétabbá tenni. Az egész Kampis György tudományfilozófus egyik régi cikke kapcsán jutott az eszembe, amelyben a kreacionizmusra / intelligens tervezettségre reagálva írt a tudomány működéséről, felépítéséről és autoritásáról. Kampis a tudomány tekintélyéről a következő - szerintem nagyon fontos - mondatot fogalmazta meg:

"A tudomány autonómiája és ezzel együtt a kitüntetett volta ugyanis nem abból fakad, hogy a társadalom különleges státust adományoz vagy engedélyez a számára, hanem abból, hogy a tudomány legvégső megítélője a természet és nem a társadalom."

Mire is gondolt Kampis? Gondoljuk ezt végig még egyszer! Arról van szó, hogy bár a tudomány maga a társadalom működésének egyik szegmense, sőt adott esetben a társadalom bízza meg a tudósokat (és finanszírozza is), hogy bizonyos tudományos kutatásokat végezzenek - mégis, nem a társadalom fogja elbírálni, hogy a tudománynak igaza van-e vagy sem. Hiába a társadalom öli bele a pénzét, támogatja a tudomány működését - az eredményességről a természet dönt. Hogy van gravitáció vagy nincs, nem társadalmi vita vagy demokratikus szavazás kérdése, hanem szimpla ténykérdés. Hogy a gyengébb elpusztul és az erősebb túlél, nem vallási meggyőződés vagy érzékenység dolga, hanem a puszta valóságé. Így értendő tehát, hogy a tudomány igazát végső soron a természet dönti el, nem a társadalom. Vagyis a tudomány végső Bírája a természet. Hozzáteszem: ez ugye az elvárható normális állapot, mert tudunk olyanról is, amikor például a politikai akarat szeretné még a tudományos igazságokat is meghatározni...

Valami hasonlót tapasztalok abban a szegmensben is, ahol én dolgozom. Korábban már írtam arról, hogy a teológián belül a dogmatikai-egyháztörténeti területek népszerűsége lecsökkent, és ezeket leginkább a pszichológiai-lelkigondozói területek vették át, melyek nagyon populárisak. Magyarul: ha valaki teológiával akar foglalkozni, sokkal inkább pasztorálpszichológiát és más segítő ismereteket kíván tanulni, mintsem dogmatikát, egyháztörténelmet vagy Szentírástudományt. Nem mondom, hogy örülök ennek, vagy hogy ez egy remek helyzet, de megint az a kérdés: ki vagy mi fogja eldönteni mi az igazság - vagyis ebben a kérdésben mi a helyes reakció. Úgy látom, itt a végső Bíra a piac és a piaci igények lesznek. Ez van. Lehet ágálni, lázadni, felhorkanni a piaccal szemben és erőltetni a kevésbé népszerű területeket - aztán hamarosan fordulhat a kulcs a zárban, és bezárhatjuk a boltot. 

Ugyancsak egy másik példa lehet a gyülekezetek működése vagy az istentisztelet felépítésének kérdése. Van, ahol a hagyományőrzés címkéje alatt továbbra is a latin nyelvű misét erőltetik, vagy kisebb egyházakban - beleértve most a pünkösdi felekezetemet is - a tradicionális formákhoz, a százéves énekekhez, három generációval korábbi liturgiai megoldásokhoz ragaszkodnak. Van ebben valami magával ragadó, de ha az eredményességét szemléljük, akkor az ilyen gyülekezetek szép lassan kiürülnek, az emberek a lábukkal szavaznak arról, hogy átélhetőnek vagy kerülendőnek tartják az ilyesmit. Kellemesen elvitatkozhatunk róla, hogy milyen szörnyű is ez a helyzet, mennyire komolytalanok ma az emberek, és micsoda probléma a mai kultúra beengedése a gyülekezetbe - a tényen ez mit sem változtat, hogy a gyülekezetszervezési metódusaink végső Bírái az emberek lesznek.

Nos, a fenti példák talán rávilágítanak arra, hogy vannak olyan szabályozó erők a társadalmi térben, melyek jelenlétét nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy akkor minden esetben meg kell alkudni velük és tilos ellenhatásokat generálni - de botorság lenne nem számolni a valóságukkal. Lehetséges alakítani a piacot, az emberek véleményét, és még a természet működését is - de azért valahol mégis az tűnik az ésszerű iránynak, hogy a nálunk nagyobb dolgokat nem kívánjuk erőnek erejével meghajlítani. És persze hívő emberként muszáj hozzátennem, hogy van egy Legvégső Elbíráló is, aki felette áll a természetnek, a piacnak vagy az emberek gondolkodásának - könnyű lenne azt mondani, hogy simán csak Őt tartsuk szem előtt, akkor minden a helyére kerül és kész. A helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen az a tapasztalatunk, hogy maga Isten sem avatkozik be állandóan és hagyja ezeket a formáló hatásokat működni ebben a valóságban. Még az is lehet, ha ezekhez az erőkhöz alkalmazkodunk, akkor Istenhez is alkalmazkodunk közben?