Az önző (g)én

Mindig összesűrűsödik a levegő akörül, aki jól tud kimondani valamiféle alapvető igazságot. Richard Dawkins - igen, az ateizmus "pápája" - fiatalabb korában képes volt erre, amikor az "önző génről" könyvet írt. Az alapvető eszme, amit a művében feltár rendre eszembe jut, most éppen Suhajda hegymászása révén, de tőle függetlenül is.

Persze egy ilyen bejegyzést máris valamiféle "magyarázkodással" illik kezdeni, hiszen magától értetődőnek vesszük, hogy egy keresztény ember sehogyan sem érthet egyet olyasvalakivel, mint Dawkins. Egy ateistával üzemszerűen nem szabad közös pontot találni, ha ez az atesita történetesen Dawkins, akkor meg végképp nem. Pedig valljuk be őszintén, sokszor a zsigeri ellenállásunk miatt nem akarjuk elismerni, ha valamiben igaza van. 

Abban pedig mindenképpen van egy erős plauzibilitás, hogy az ember genetikailag hajlik az önzésre (noha persze a génjeink nem tudatosan önzők), és abban sincs vita, hogy a génjeink nagyban befolyásolják a viselkedésünket. Ezt az ember lépten-nyomon megtapasztalja és napi szinten borzadhat el az állítás igazságától. Dawkins persze úgy véli, hogy az ember az evolúció kibontakozó folyamatának köszönhetően megszerezte azt a felismerő képességet, hogy tud a saját önző természetéről, ezért módjában állhat szembeszállni saját, önző génjeivel. Hát igen, ebben viszont szerintem alapvetően téved: módja az ugyan van az embernek, de ereje nem nagyon. Úgy látom - sokszor sajnos magamon is -, hogy ez pusztán elméleti lehetőség, amit néha meg tudunk törni itt-ott gyakorlati megoldásokkal. De az átütő sikertől, amit egy markáns szembefordulás jelenthetne, irdatlan messze vagyunk.

Itt van ez a Suhajda ügy. Most egy pillanatra arra kérem a kedves olvasót, hogy ne a pro/kontra érvekkel foglalkozzon, melyek jobban vagy kevésbé jól próbálják igazolni, milyen ember volt az Everest-en odaveszett hegymászó, mennyire szerette a családját, miért vállalt ekkora kockázatot, stb, stb... Amiről most beszélek, az inkább az egész sztori értelmezőinek a lelkivilága. Miért ilyen fontos százszor leírni a véleményünket, kommenthegyeket sorjázni, kifejteni az erkölcsi meggyőződésünket egy olyan hegymászó balesetéről, akiről a kommentelők 99,9%-a egy hónapja talán nem is tudott semmit, ahogy magáról a hegymászásról sem. Miért izgat ez mégis ennyire mindenkit? Minek érezzük a kényszert, hogy megmondjuk a tutit? Valószínű többféle választ van ezekre a kérdésekre, de egyet kiemelek, aminek az "önző gén"-hez van köze.

Szerintem azért is ömlik a sok elítélő vélemény, mert erkölcsileg akarunk Suhajda Szilárd fölé kerekedni, ezt az érzést keressük, mert az valódi jutalomfalat számunkra, mely megédesíti az életünket. Egy ilyen szituáció pedig tökéletesen kínálja magát erre, hiszen a tények minket igazolnak - Suhajda meghalt. Ki kell tehát derülnie, napvilágra kell jönnie, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint amilyen ő volt. Mi nem vállalunk felesleges kockázatot, jól mérjük fel a helyzeteket és ezek szerint jobban szeretjük a családunkat is. Mi felelősen gondolkodunk, ő meg nem, ez világos. 

Egyszerűen fogalmazva, ha összevetjük magunkat Suhajdával, mi jövünk ki jobban. Ez az, amit állandóan keresünk és amiért ácsingózik a szívünk-lelkünk. A legtöbb ember - persze nem mindenki - olyanokkal szereti körülvetetni magát, akiket simán képes meghaladni. Sokan ezért választanak olyasféle hivatást maguknak, mint amilyen a rendőr, a tanár, az edző vagy akár a lelkész. Nem állítom és nem is volna helyes azt mondani, hogy nem lehet jó motivációból pályázni ezekre a szakmákra, és mindenki önző disznóként műveli a felsoroltakat, de akkor is ott vibrál a felszín alatt annak a jóleső érzése, miszerint mások fölé kerekedni csuda jó dolog. Működhetne ez ellenkezőleg is: mindig olyanokkal körbevenni magunkat, akiktől tanulni lehet, akik feljebb pozícionálhatók hozzánk képest, akikből meríteni tudunk. Ezt is megtesszük adott esetben - de sokszor azért, hogy utána sikeresebben érvényesítsük önmagunkat az eredeti közegünkben. 

Nyomorult érzés óriások csizmái között szaladgálni - inkább mi akarunk csizmát húzni és törpék közé lépni. A nálunk gyengébbekkel benépesíteni a saját környezetünket kényelmes de a személyiségfejlődést sokszor inkább torzítja, a nálunk erősebbekkel megtenni ugyanezt frusztráló, viszont jó talajt jelenthet a személyiségfejlődéshez. És ha ez így van, naná hogy a kényelmeset fogjuk választani. Lélektanilag jobban járunk, ha rá tudunk mutatni olyanokra, akikhez képest mi jobbak vagyunk.

Ez az önzés lélektanának lényege: minden út önmagunkhoz vezet, még a kitérők is visszakanyarodnak hozzánk, és mindennek saját magunk vagyunk a mércéje.

Nem felülről osztom az észt, nem tartom magam jobbnak másoknál, bennem is ott munkálnak ilyen vonások. A dawkinsi szóhasználatot kölcsönözve, az én génjeim is önzők. Az elmúlt években, amikor a doktori dolgozatomon dolgoztam, belesodródtam egy olyan helyzetbe, amikor mégis megéltem az ellenkezőjét. Egy akadémikus környezetben kellett előadást tartanom a kutatási témámról, de mivel nem tudtam kik fognak eljönni meghallgatni, nagyon alapszintről indítottam a téma felvezetését, hogy ha kell még a teljesen laikusok is megértsék. Ez szakmailag persze nem hiba önmagában, sőt szerintem fair dolog a közönséggel szemben. Csakhogy kiderült, hogy kizárólag olyanok ülnek a "nézőtéren", akik professzorok, abból a nagyokos-szemüveges fajtából, és messze túlnőnek rajtam, a tudásuk sokszorosa az enyémnek. Laikus a témámban egy szál se volt a közelben, hogy legalább egy kicsit ellazulhassak. :-) Ehelyett iszonyú hülyének gondoltam magam. Az előadást persze már nem változtathattam meg. Akkora nyomást éreztem a gyomromban, hogy odamentem a témavezetőmhöz és azt kérdeztem, muszáj-e megtartanom az előadást? Ezek az emberek minimum kiröhögnek, de ha mégsem, nekem kínos, hogy alapdolgokat kezdek magyarázni nekik - mintha egy genetikuskonferencián valaki arról kezdene süketelni profiknak, minek a rövidítése a DNS -, ám ha átugrom ezt a részt az előadásomban, széthullik az egész struktúra és túl rövid is lesz. A témavezetőm viszont hajlíthatatlannak bizonyult, az előadást pedig végül megtartottam. Talán soha nem izzadtam még ennyire az ingem alatt. Mindent elkövettem, hogy még az alapdolgokról szóló részhez is hozzátegyek kiegészítéseket (melyeket persze improvizáltam és elláttam a kellően érthetetlen, hirtelen eszembe jutó szakkifejezésekkel, hogy még szakmaibbnak tűnjek), aztán próbáltam minél több időt eltölteni a tulajdonképpeni témámmal. Az aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Attól féltem, hogy ezek az emberek meghaladnak engem és kiderül, sehol sem vagyok másokhoz képest. Ők azonban igazi professzorok voltak, mert nem a fölényüket éreztették, hanem azt, hogy párbeszédet és vitát akarnak a témáról, a státuszkérdések pedig nem izgatják őket. Végül olyan hozzászólásokat tettek, amikből sokat tanultam és többet be is építettem a kész munkába.

A megélés szintjén pocsék tud lenni, amikor nálam okosabbak gyűrűjében vagyok, de felbecsülhetetlen haszna van, ha az ember leküzdi a féltékenységét, az irigységét, a félelmeit, az arroganciáját. Na, ennek tökéletesen az ellenkezője látszik a Suhajda-történet mögött. Itt mindenki okosabb egy halottnál. És ezt jólesik világgá kürtölni, kirakni a Fészbúkra, lájkoltatni a többiekkel. Ez az önző gén és az önző én teljes kirakatba állítása. Nagyszerű érzés, valamiféle kielégülés, pedig közben csak a gyarlóságunk és a hiúságunk bizonyítéka, illetve annak félreérthetetlen jele, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint aki ott maradt a hegyen.