Metavilág metabűnei...

Az előző gondolatmenet során felmerült kényes kérdések mögött - ez aligha tagadható - egy hasonlóan problémás jelenség húzódik. Figyeljük meg: azért is könnyű eltussolni az egyházban (és azon kívül) a súlyos erkölcsi kisiklásokat, mert már nem illik kimondani a rosszról, hogy az rossz. Ehelyett a végtelen erkölcsi relativizmusban az egész diskurzus visszazuhan egy sokkal alapvetőbb szintre és ott aztán  meg is reked...

Majdnem naponta találkozik az ember egy csomó életpéldával. Tegyük fel, hogy publicitást kap egy hírportálon, hogy egy nőt megerőszakoltak egy budapesti parkban. Szerencsére a társadalom immunrendszere ilyen ügyekben azért még tud működni. Bár a szexben manapság a legtöbb ember csak egyetlen erkölcsi teendőt lát maga előtt ("mindent szabad, ami másoknak nem árt"), de a vérfertőzést, a pedofíliát és a nemi erőszakot azért alapvetően még elítéli.

Mit fogunk látni? Az első kommentek valószínűleg kifejezik  majd a sajnálkozásukat az áldozat felé, és sürgetik a hatóságok szigorú fellépését, a törvények érvényesítését az elkövetővel szemben. Talán nem tévedek nagyot ha kijelentem, ez a normális reakció. Aztán csakhamar egyre másra előkerülnek - és nem feltétlenül trollkodás miatt - olyan vélemények, melyek az egészet visszafordítják az áldozatra: minek ment oda, minek öltözködött úgy ahogy, mire számított ha egyedül volt, ezzel csak tálcán kínálta magát, stb, stb...  Vagyis groteszk módon beindul az áldozathibáztatás és szinte már az előbb kijelentett etikai konzekvenciák ellenkezője kezd előtérbe kerülni. Utolsó körben pedig előkerülnek az internet kommentfilozófusai, akik szeretnének "árnyaltabban látni a kérdést", és szerintük túl van már tolva ez a bántalmazás téma és a #metoo jelenség is. Fárasztó, hogy mindig erről kell olvasni, pedig vannak az országnak nagyobb problémái is ennél... Végül aztán a túlbonyolított diskurzusban egy kívülálló már akkora porfelhőt lát az egész kérdésben, hogy nem is lesz kedve erkölcsi konzekvenciákhoz eljutni.

Pedig csak annyit kellett volna kimondani, hogy aki megerőszakol egy nőt, az egy állat. És pont.

Igyekszem azért megérteni mindazt, ami történik. Tény, hogy az etikai dilemmák nem olyanok, hogy egyszer megválaszoljuk őket és soha többet nem kell velük foglalkozni. Természetes, hogy vita zajlik etikai kérdésekben és sokféle látásmód megjelenik, de az már nem mindegy milyen szinten zajlik a diskurzus. Most kérem egy kicsit az olvasóm türelmét, mert egy nagyon rövid elméleti okfejtést írok le, de ez fontos a mondanivalóm teljes megértéséhez! 

Az etikának ugyanis (legalább) három szintje van:

1. a deskriptív etika

2. a normatív etika és

3. a metaetika

A fentiekhez még hozzá szokták tenni az "alkalmazott etikát" is - de az végső soron nem más, mint a normatív etika a gyakorlatban. Ha valaki például leírja, hogy Jézus idejében milyenek voltak a közerkölcsök, akkor ezzel nem feltétlenül állít fel erkölcsi követelményt, csupán megemlít egy tényt. Ehhez hasonlóan kijelenthetem azt is, hogy Szaúd-Arábiában tilos disznóhúst enni, mert az muszlim ország - maga ez a kijelentés pusztán leíró jellegű, vagyis deskriptív még akkor is, ha etikai tartalommal foglalkozik. Nem értékelem jónak vagy rossznak, hogy Szaúd-Arábia így működik, csak megemlítem ezt a tényt.

Persze az etikára alaphangon nem így gondolunk, hanem ezerszer inkább normatívként. Szerintem jól írja Michael Quante, hogy a normatív etika kissé redundáns kifejezés (kb. mint a "nőtlen agglegény" - minek ezt ennyire cifrázni?), hiszen az etika a tipikus megközelítésben eleve normatív. Másként fogalmazva azért létezik etika, mert a jó és a rossz kérdésében normatív módon akarunk eligazodni, nem kellene tehát a "normatív" szót még külön hozzátenni az etika kifejezéshez.

Létezik azonban egy harmadik, mondhatni nagyon alapvető szint is, mely inkább nyelvfilozófiai jellegű és az etika mibenlétét vagy éppen a "jó" és "rossz" fogalmait, esetleg az etika különféle elemeinek használati módjait próbálja megragadni. Így például ha azt kérdezem, hogy "jó dolog halálra zabálni magunkat?", akkor ez egy normatív etikai kérdés, de ha úgy fogalmazom meg, hogy "mit értünk halálra zabálás alatt etikai értelemben?", az inkább metaetikai felvetés lesz. 

Miért okoskodok én most erről? Röviden és egyszerűen azért, mert azt tapasztalom, hogy az erkölcsi kérdésekben a párbeszéd gyakran már csak a metaetika szintjén zajlik. Már nem arról szól a fáma, ha valaki valamit elkövet, az jó volt vagy rossz, hanem arról, egyáltalán mit értünk jó és rossz alatt, létezik-e ilyesmi, és ha igen, az megértésünk szerint mennyire tekinthető mindenkire érvényes mércének? No persze nem akarom azt állítani, hogy a metaetika haszontalan, sőt véleményem szerint nem hiba vagy bűn megbeszélni és időről-időre egyeztetni az etikai fogalmainkat, a keretet, amibe mintegy becsatornázódik a normatív etikánk - de azt már problémának látom, ha minden konkrét etikai kérdést a metaetika szintjére akarunk levinni és ott megoldani.

A mai társadalmi közeg viszont egyre inkább ilyen. Konkrét, emberi sorsokat érintő, keményen normatív etikai kérdéseket áttesszük metaetikai síkra, ott pedig minden következmény és konkrétum nélkül elfilozofálgathatunk arról, hogyan lássuk ami történt. Egy idő után lopva eljutunk addig, mintha az egyház egy szolid bélyeggyűjtő klub lenne, ahol senki nem akar semmit értékelni, csak tisztán elméleti kérdések elméleti hátteréről diskurál. Metaemberek beszélgetnek metabűnökről (vagyis arról mit takar a bűn fogalma, és úgy általában hogyan működik a bűn), egy metavilág metaerkölcsi felvetései között. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen metavilágban, ahol csak a metaetika létezik, nem is lesz semminek semmi következménye - mert nem is lehet. 

Szerintem fontos, hogy ezt a luxust ne engedjük meg magunknak. És ismét: persze, hogy elkerülhetetlen a metaetika tárgyalása! Látnunk kell a fogalmainkat és azok jelentését, ahogy megbeszélhetjük azt is, hogyan és milyen ismérvek alapján működik az értékrendünk, melyek azok a szűrők, amik segítenek az etikai döntéseinkben, vagy akár mi az etikai gondolkodásunk csúcsértéke, amihez hozzámérünk minden mást. De amikor konkrét ügyek konkrét kérdései kerülnek az asztalra nem szabad a normatív etika "alá" engedni a kérdéseket, és puszta köldöknéző bölcsészkedéssé silányítani. Hogy úgy mondjam: ez már nem volna etikus. Semmilyen szinten.