Egy hely Isten nélkül

Az elkoptatott közhely szerint "a tények makacs dolgok". Ez pontosan így van, de az már nincs benne ebben a közhelyben, hogy az emberek sokkal makacsabbak a tényeknél. Ezért van az, hogy nem akarjuk és talán mentális állapotunk megőrzése miatt sokszor nem is tudjuk igazán elfogadni a tényeket. Inkább iszunk rájuk, feledni próbáljuk, tagadni, megmagyarázni őket. Márpedig van néhány olyan tény, amivel szembe kell néznie és meg kell hajolnia annak, aki tényleg a valóság megértésére törekszik. Figyelem, lehangoló bejegyzés következik, amiben Jónás próféta is szerepet kap!

Nem, nem arról van szó, hogy bal lábbal keltem fel ma reggel és erőt vett rajtam valamiféle transzcendens szomorúság, letargia, depresszióhullám. Az elmúlt időszakban egymástól függetlenül is olyan felismerésekre jutottam, amelyeket az ember szívesen megspórolna magának. Nem mintha lenne bármi újdonság az ilyen felismerésekben, mégis vannak olyan időpillanatok, amikor valamitől jobban összeállnak az ember fejében a gondolatok és mintha egy fokkal helyesebben látná meg az összképet az előzményekhez képest.

Tény például, hogy az ember mint lény sokkal romlottabb annál, mint ahogy önmagára szeret gondolni. A helyzet őszintén szólva abszolút tragikus. Azt nem is olyan régen már pedzegettem itt a blogban, hogy alaptermészetünk az önzőség, vagyis minden szentnek genetikusan maga felé hajlik a keze. A saját törzs, a saját gyülekezet, a saját nemzet, de leginkább saját magam az elsőszámú központja a Személyes Univerzumnak, és ebből az önzésből csak pillanatokra vagy rövid időre tudunk kilépni. Sokszor amikor látszólag önzetlenül cselekszünk, valójában azt is úgy csináljuk, hogy a mi érdekünket szolgálja - tehát még ekkor is önzőek vagyunk. Ezt elfogadni persze borzasztó nehéz mentális feladat. Nem is vagyunk képesek rá: mert akkor azonnal igent kellene mondani az eredendő bűnre, a bennünk lévő őseredeti görbeségre és elhajlásra. Ehelyett önsegélyező könyvek ezreit alkotjuk meg az ember nagyszerűségéről, próbáljuk pozitívan beállítani magunkat a saját szemünkben, hogy eredendően jók vagyunk. Nem értik az emberek, hogy amikor a bűn témáját elvetik maguktól, mondván azt csak az egyház találta ki és különben is Jézus szeret minket, akkor nem egy teológiai-dogmatikai tételt száműznek, hanem a valóság szövetének egyik legfontosabb alaprétegét hagyják figyelmen kívül. Ha nem értjük milyenek vagyunk, hogyan akarunk magunkon segíteni?

No persze igaz, ami igaz: ha értjük is, segíteni nem fogunk.

Mert tény az is, hogy ezen az állapotunkon érdemben semmit sem tudunk változtatni. Az ember képtelen megjobbítani önmagát. Javulhatunk, a jellemünk persze fejlődhet, csiszolgathatjuk a társadalmat is magunk körül, tanulhatunk, olvashatunk, vitázhatunk, érdemi és maradandó változáshoz mindez nem vezet az alapprobléma tekintetében. Az ember menthetetlenül bele van ragadva saját gonoszságába és önzőségébe és a legrafkósabb pszichoterápiával sem képes kimászni a gödörből. 

Mindehhez még hozzátehetünk egy igen durva tényt, mégpedig azt, hogy nemcsak a jellemén képtelen az ember maradandóan változtatni, de a sorsával is ez a helyzet. Mind meg fogunk halni. Valószínűleg nem lesz kellemes. Sokféle módon meghalhatunk, de egyik sem tűnik kívánatosnak. A költő még ágyban, párnák között vágyott erre - de hát miért is lenne jó ágyban és párnák között meghalni? Ráadásul a meghalás processzusát általában a legtöbb homo sapiens esetében egy lassú és hosszas leépülési folyamat előzi meg, amikor az ember elveszíti addig összekuporgatott képességeit, pestiesen szólva elhülyül, egyre több testi fájdalma lesz, a betegségek időtartama megnyúlik... és végül ennek a sorvadási folyamatnak a betetőzése, hogy kínok között elpusztul.

Jelen vidám bejegyzésben tehát három tényt szerettem volna kiemelni a kellemes vasárnapi hangulat kedvéért:

1. Az emberek velejéig romlottak és gonoszak, közöttük én magam is.

2. Ezen a gonosz állapoton senki nem tud semmit változtatni érdemben.

3. De legalább mindenki megförmed előbb-utóbb, jó eséllyel kínok között végezve.

Isten hozott tehát a valóságban! Ez az a világ, amiben élünk.

Keresztényként persze azonnal rávághatnám a választ, hogy a fenti három pontra Isten a megfejtés. Ha hiszek, könnyebben vergődöm át a valóságon és jobban veszem a hullámokat. Ez alapjáraton szerintem így is van. Csakhogy ez sem zajlik mechanikusan. Mivel Isten sokkal kevesebbszer avatkozik közbe, mint ahogy mi hívők szeretnénk, és akkor sem úgy teszi, amire számítunk, a reakció a valóság tagadására egy keresztényben is gyakran épp úgy kifejlődik, mint egy nem hívő emberben. Ám ő már nem csak a valóság, hanem Isten valósága elöl is tud menekülni.

Jónást ezért említettem meg a bejegyzés elején. A napokban gondoltam arra, hogy ez az ember nem akkor menekült igazán Isten elől, amikor elindult Tarsis-ba és felszállt arra a hajóra. Az még semmi. És mekkora hülyeség már eleve, hogy egy ember egy mindenható, mindentudó és mindenütt jelen lévő Istentől menekül! Ugyan hova mehetne? Van olyan zuga ennek a valóságnak, ahol Isten nincs jelen? Mi értelme dacolni egy istenséggel?

Hát, rá kellett jönnöm, hogy márpedig ennek van megoldása! Van egy olyan hely, ahol Isten megszűnik létezni, ahova "érdemes" elbújni előle, mert ott tényleg nem valóságos. Egyetlen ilyen hely létezik ebben a realitásban, és Jónás bizony ezt meg is találta: "Jónás lement a hajó aljába, és mélyen elaludt." (Jón 1,5). Amikor az ember alszik, kizárja a tudatából ezt a világot. Mindenestül megszűnik minden létezni, amiben él, beleértve akár magát Istent is. Az álom, mint módosult tudatállapot az, ahol mindenféle egzisztencia elillan körülöttünk. Valaki azt mondta egyszer, ha szembejön veled egy oroszlán, igyekezz annyira megrémülni, hogy elájulj a félelemtől. Az oroszlán talán az ájult embert nem falja fel, de ami hasznosabb, hogy ameddig nem vagy tudatodnál, az oroszlán mint félelemfaktor megszűnik számodra létezni. Nincs többé oroszlán, nincs többé félelem.

Jónás számára megszűnt a valóság, amiben addig létezett és a mély alvásában megszűnt az az Isten is, aki éppen utánanyúlt. Viszont felébresztették, vagy úgy is mondhatom, kénytelen volt ráébredni a valóságra. Nyomorult dolog volt ez neki, nyomorult dolog ez számunkra is. Jobb lenne néha aludni, vagy valamilyen módosult tudatállapotban lenni - és ezt meg is tesszük magunkkal. Itt nem pusztán az alvásra, piálásra vagy kábítószerezésre gondolok, hanem ennél enyhébb tudatbefolyásolásra. Az is az, hogy felépítünk egy posztmodern, szekuláris, plurális társadalmat, ami segít nekünk belealudni egy puha, működésképtelen, istennélküli és "jó emberekkel" teli világba. Szó se róla, ez igen kellemes illúzió és mi édesen húzzuk a fejünkre a takarót. De így ahogy van, nem a valóság, arra ugyanis még fel kell ébrednünk.