Fel Felé az Agapéban

Az az ember, akinek sok nehézsége van az életben, bőven kap ízelítőt milyen érzés mindenféle testi-lelki problémák súlya alatt görnyedezni. Én úgy gondolom, hogy Jézus nagyon profi abban, hogyan kell szellemileg agyonütött, búskomor és életunt embereket felemelni a padlóról - és azt hiszem ebben a feladatban nagyon számítana a gyülekezetekre is. Az Agapénál valamit megsejthettek ezzel kapcsolatban...

Ezúttal a pestszentlőrinci Agapé gyülekezetben fordultam meg, ráadásul olyan istentisztelet résztvevője lehettem, ami számomra mindig az egyik legpozitívabb élmény: huszonegy új tesó bemerítkezését nézhettem végig az egyébként elég hosszú, mintegy két és félórás alkalom során. Nem is az egész istentisztelet menetrendjéről, a bemerítés aktusának megtörténtéről vagy az egyébként kiváló igehirdetés témájáról szeretnék írni - ezek mind olyan dolgok, hogy ha valaki látta, akkor örömmel nyugtázta őket, ha pedig kimaradt belőle, nem lehet pusztán utólag elmesélni. Inkább arról a lelkületről és hozzáállásról tennék említést, ami az Agapé sajátja.

Mindjárt itt van vezető lelkészük, Perjesi István. Nagyon régóta ismerem őt, számtalan prédikációját volt alkalmam végigülni. Ha pisztollyal kényszerítenének se tudnék egyet sem mondani ezek közül, ahol ne éreztem volna azt a mindent elsöprő derűt, életkedvet és bátorítást, ami ebből az emberből árad. Emlékszem István egyik emlékezetes igehirdetésére, amikor Ehud-ról, a Bírák könyve egyik bírájáról beszélt. Aki olvasta, tudja hogy az a sztori mindennek nevezhető, csak felemelőnek nem: annál inkább egy klasszikus ószövetségi, erőszakkal és vérrel terhelt rövid epizód, ami tökéletesen passzol a bírák korszakának nyers szituációjába. Nos, ennek ellenére István szolgálata által olyan igehirdetés kerekedett belőle, hogy az még egy agyhalott zombi arcára is mosolyt kanyarítana. Tanulságos, hogy míg egyesek kezében a Biblia pozitív történetei és szakaszai is agyoncsapott és lesújtó üzenetté változnak, addig az igazán tehetségesek épp fordítva csinálják: a brutális szentírási passzusokból is olyan módon formálnak prédikációt, hogy az ember felbátorodik tőle.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom az Agapé gyülekezetben tapasztalható légkört és szellemi atmoszférát, akkor azt mondanám: lelkesítő. Az állandóan panaszkodó, vélt és valós fájdalmakkal teli, terheket cipelő magyar emberek számára íme itt egy gyülekezet, ami felemeli őket a koszos padlóról és életkedvet önt beléjük. Ez pedig, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmas fegyvertény.

Igazságtalan lennék azonban, ha csak Perjesi Istvánt emelném ki, hiszen láttam ma egy egyszerű, de nagyszerű dicsőítő zenekart, akik nem félnek a sokszor szimpla dicsőítő nótákat reggae-s vagy jazz-es elemekkel megbolondítani, aztán hallottam a bemerítkező tesóktól is nagyon kedves és életrevaló bizonyságtételeket. Ezt a pontot szeretném hangsúlyozni, mert én legalábbis mindig borzasztóan szeretem hallgatni a friss keresztények élménybeszámolóit. Még nem tapad rájuk semmi kegyes máz, szirupos kánaániság, kimódolt hangnem. A maguk egyszerűségében viszont hasítanak és ütnek, azaz épp olyanok, amilyennek lenniük kell.

Az Agapé gyülekezetben tett látogatásom régen átélt érzelmeket keltett bennem: körbenéztem a teremben és arra a következtetésre jutottam, hogy büszke vagyok arra, hogy keresztény lehetek. Ilyesmi velem nem túl sűrűn fordul elő, ha az egyház általános állapotára koncentrálok, ezért úgy nyúlok érte, mint egy falat kenyérért. Milyen jó is lenne, ha ez az érzés lenne a kiindulási alap - de egyelőre az is boldogító, hogy vannak helyek, ahol még nem veszett ki egészen.