Mindenki élete fontos!

Az előző bejegyzésem igen nagy port kavart, és teljes megdöbbenésemre alig akadt olyan, akihez eljutott az általam szándékolni közölt tartalom. Ezzel szemben többféle értetlenkedő visszajelzést is kaptam, miszerint a cikk a Kuruc.Info nevű szélsőségesen antiszemita, nyíltan zsidógyűlölő portálján is elférne, meg hogy "rossz volt az időzítésem" és inkább egy Izrael melletti kiállásra lett volna szükség.

Őszintén meglepődtem ezeken a megjegyzéseken, mert magam se hittem volna, hogy ilyen félreérthető lett a szerintem teljesen világos gondolatmenetem, amit ráadásul igyekeztem egy higgadt és józan hangvételben megfogalmazni, minden indulattól mentesen. Pontosan azért is, mert a higgadtság és józanság az, amire a legnagyobb szükség van háborús helyzetben - és nemcsak a háborús feleknek, hanem az eseményeket néző kívülállóknak is. Ráadásul éppen ez a kettő az, ami a leginkább szokott ilyenkor hiányozni. Ehhez képest úgy éltem meg, hogy indulatoktól fűtött és emocionálisan telített "nekemrontások" értek utol - mintha valamiféle belerondítást követtem volna el a krízishelyzetben.

Írásom lényegi mondanivalóját képes vagyok egyetlen mondatban is visszaadni: "legyünk józanok, amikor Izraelre gondolunk, mert amit Izraelről gondolunk, az sokszor nem valós, hanem egy idealizált kép". Nos, végső soron ennyi volt a lényeg, ezt akartam kifejezni. Ezt a gondolatot aztán - hogy stílusos legyek - valóságos össztűz érte, miszerint ilyesmiről "nem most kellene írni", amúgy is "a hideg realizmus" nem az ilyen helyzetben elvárható magatartás, és különben is "gyászolni kell" Izrael miatt, nem pedig "kurucinfós" stílusban beszélni. Mindez különösen azért is furcsa számomra, mert a cikket megelőzően már írtam egy külön bejegyzést arról, hogy imádkozzunk Izraelért, beleértve mindenkit aki ott él. Ha úgy tetszik, az volt az első reakcióm. Ami még furcsább és érthetetlenebb, hogy a józan gondolkodásra való felszólítás mitől lesz "rossz időzítés" egy háborús helyzet idején? Ezt a rejtélyt egyszerűen nem tudtam megfejteni a számos komment elolvasása után sem, melyek újra és újra erőltetik az időzítés hibáját. Van olyan háborús helyzet, amikor a józanságot érdemes elvetni? Pont ilyenkor? Pont most? Pont egy háborúban? Most nem kell a józanság? Vajon a józanságra való felszólítás kizárja az együttérzést? Ha józan vagy, akkor nem vagy képes szolidáris lenni? És ha a "hideg realizmus" nem jó, akkor mit kínálunk fel a helyére? Zubogó érzelmeket? Teret adunk a dühnek és bosszúnak - mert az a jó? Mindezt keresztényként hangsúlyozzuk? Tényleg nem értem.

De csakis azért, hogy egyértelműbbé tegyem a nekem egyértelműt, szeretnék kicsit elidőzni a saját érzéseimnél, melyekről - és ennyiben helyt adok a kritikáknak - tényleg keveset tettem említést az előző bejegyzésben, így annak súlypontját jogosan érezhette az olvasó kiegyensúlyozatlannak. Nos akkor bevallom őszintén, természetesen mély megdöbbenéssel és némi haraggal olvastam a hírekben, hogy a Hamász mit művel a gyerekekkel, a civilekkel, a polgári lakossággal. Ha valakinek nem lenne világos, hát leírom kristálytisztán, hogy teljes szívvel együtt érzek Izraellel, őket tartom az ártatlan és megtámadott félnek, és a Hamászt tartom a konfliktus elsődleges felelősének. A Hamász számomra egy elmebeteg, fanatikus, antiszemita erőszakszervezet, egy olyan ellenség, amivel szemben Izrael jogosan lép fel, beleértve a katonai-fegyveres akciókat. Mindezt olyan triviálisnak érzem, hogy ezért nem is tartottam szükségesnek a fejtegetését. A józansághoz és realizmushoz az is hozzátartozik, hogy tisztán lássuk ki a megtámadó és ki a megtámadott ebben a konfliktusban. Mi sem természetesebb ennél. A gyülekezetemben, de még az általam tartott konzultációs órák előtt is imádkozunk Izraelért, főként a szenvedőkért, a bujkálókért, a gyerekekért, nőkért, családokért. Lehet, hogy nem írok le mindent egyetlen bejegyzésben, de azért ezek is ott vannak ám a pakliban.

Viszont van itt még egy dolog, ami tényleg rettentően zavar és amire nem találok választ a saját hitemben, sőt tetszik vagy sem, egyenesen berzenkedek miatta. Próbálok ismét világosan fogalmazni. Egyszerűen azt érzékelem, ha más nemzetről beszélünk és nem Izraelről, akkor hajlamosak vagyunk egészen máshogy mérni az emberi élet jelentőségét és adott esetben a konfliktushelyzetek mélységeit is. (Most mondjam megint azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, nehogy bárki megsértődve félreértse?)

Igen, jelen helyzetben éppen Izraelről van szó. Az egyház azonnal feláll, gyászt érez, nem győzi hangsúlyozni milyen fontos az emberi élet értéke, olyanok is megszólalnak, akik egyébként nem szoktak, olyanok is azonnal billentyűzetet ragadnak, akik hasonló helyzetekben tipikusan csendben vannak. Igyekszem ezt megmagyarázni, de bevallom nem teljesen tudom. Izrael teológiai szerepe felbecsülhetetlen, az egész európai kultúrára gyakorolt hatása józanul nem megkérdőjelezhető. Aligha akad keresztény, aki ismeri a Szentírást és ezt elvitatná. A zsidósághoz a kereszténységet mindenképpen különleges szálak fűzik. Nem erről beszélek tehát! Érthető, hogy Izrael fontos nekünk, keresztényeknek.

Amire gondolok, hogy az emberi életeket ettől függetlenül nem teológiában, nemzetiségben vagy kulturális hatásokban mérjük. Ráadásul keresztény emberként azt is látom, hogy a Krisztus-hitben a nemzetek mintha feloldódnának: nincs többé sem görög, sem zsidó, ahogy a zsidó Pál apostol írja, és úgy zárja le végül, hogy mindannyian egyek vagyunk Krisztusban. Nem hiszem, hogy Pál ne érzékelte volna a zsidóság jelentőségét, mégis úgy beszél róla, hogy nem tartja annyira fontosnak, ami mellett kardoskodnia kell. A Filippi levélben kárnak és szemétnek ítél mindent Krisztus megismeréséhez mérve - s bár nyilván nem a zsidó származására gondol (groteszk volna azt szemétnek mondania), de éppen zsidó emberként meglehetősen kemény szavakkal beszél arról, a zsidó törvényekben való buzgósága mennyire nem számít neki semmit sem. Döbbenetes, de már az Ószövetségben is az egyébként dörgedelmes Ézsaiás próféta olyan jövőképet mutat az olvasónak, ahol Asszíra, Egyiptom és harmadikként Izrael jelenik meg - a beteljesedett világban mindhárom Isten népévé válik.

Összegezve tehát én azt látom az újszövetségi felfogásban, hogy a koncepció a nyitás politikája és bár nem a nemzetek megszüntetése, de a nemzetiség háttérbe szorítása. Az Újszövetség egésze amúgy is a keresztény hit valamiféle "népek felettiségének" képét mutatja, hiszen Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, így túl markáns súlya nincs annak, milyen származásúak vagyunk. Aki ebben valamilyen liberális összemosást és a nemzeti szuverenitás tagadását gyanítja, az rossz nyomon jár. Nem tagadjuk a nemzetek létét, csak azt állítjuk, hogy az újszövetségi kortól fogva nem az számít igazán Isten szemében, milyen nemzetiségűek vagyunk. Az újszövetségi keresztény hit perspektívájából úgy néz ki, Isten alapvetően nem Izrael és a többiek közé húz vonalat, hanem inkább azok közé, akik követik Krisztust és akik nem tesznek így. Az emberi élet pedig önmagában érték, tekintet nélkül arra kinek az életéről van szó, bolgáréról, zsidóéról, németéről, magyar életekről vagy amerikaiakéról.

És hát: a probléma itt kezdődik. Nem az a kérdés Izraelt Isten kiválasztotta-e vagy sem - pontosabban szólva, ez nem kérdés. Inkább az a kérdés, a kiválasztottság tényét hogyan értelmezzük. Ha a kiválasztottságot (Izraelét vagy az egyházét) alapvetően nem feladatnak, hanem státusznak látjuk, akkor kezdünk el súlyozni és különbséget tenni nemzet és nemzet, valamint emberi élet és emberi élet között. Erre pedig bizony nagyon is hajlunk, s egyébként hajlott maga Izrael is, meg hajlik akár az egyház is. Emiatt látom azt, hogy keresztények képesek súlyozni a most zajló tragédiákat. Sajnos "jó" illusztrációt kínál erre az orosz-ukrán konfliktus, ami éppen párhuzamosan zajlik az Izrael-Hamász összecsapással. Sokan azok közül, akik sírva gyászolnak az izraeli emberek, nők, gyerekek bestiális halála miatt (teljesen érthetően és jogosan), az ukrajnai helyzet kapcsán már nem írtak cikkeket, nem hallatszott így a hangjuk, nem fejezték ki hosszasan azt, hogy ők mennyire együttérzők... Sőt, ha mondtak is valamit, sokan inkább még a megtámadott felet hibáztatták, Zelenszkijt bohócnak nevezték és azt emlegették fel, hogy végre béke kellene Ukrajnában, mert ha fegyvereket kapnak, abból csak háború lesz. Nem a levegőbe beszélek, személyes tapasztalataimra is gondolok: olyan ismerősökre, akik egy vállrándítással elintézték az ukrán halottakat (azt hangsúlyozva, hogy "nem kellett volna szórakozni Putyinnal"), de mélyen szomorúak a zsidó gyerekek, nők, családok miatt, mert ők "Isten népe" (az ukrán gyerekek meg hát... csak ukrán gyerekek). Ugyanezek az emberek úgy vélekednek, hogy Ukrajna ne küzdjön, ne fegyverkezzen, ne kapjon külföldről fegyvereket, hiszen az gonoszság és csak a konfliktus folytatásához vezet. Inkább üljön tárgyalóasztalhoz a béke érdekében és fejezze be a háborút!

Mindjárt más a helyzet, ha Izraelről van szó. Hát akkor aztán nem: akkor "gyászolva" követelik a helyet annak a gondolatnak, hogy igenis legyen válaszcsapás, Amerika küldjön csak fegyvereket, nehogymár Izrael simán elnézze mi történik a saját országában, nekik joguk van rakétákra rakétákkal válaszolni és joguk van a kemény megtorláshoz!

Nem emlékszem arra, hogy keresztények az emberi sorsok védelmében hangosan kiálltak volna nemcsak az ukrán, de akár az elmúlt éveket tekintve az afgán vagy szíriai szerencsétlenekért, hogy gyászolták volna az ott meghalt nőket és gyerekeket, a tálibok gonoszságától napi szinten szenvedőket - hiszen azok egy része amúgy is messze van tőlünk, persze Isten áldja meg őket is (ennyit azért kötelességtudatból illik mondani), de ennyi az egész. Pedig a hétköznapi megélés szintjén a legtöbbjüknek pontosan annyi köze van egy elhunyt izraeli állampolgárhoz, mint egy elhunyt szíriaihoz: azaz abszolút semennyi.

Csak én vagyok, aki érez itt egy durva kettősséget? Tényleg a "gyászról" van itt szó, vagy csak egy szimpátiát keltő szó mögé bújtatjuk az elfogultságunkat? Már bocsánat, szerintem ha bárkit és akárkit megtámadnak, akkor joga van védekezni, ukránnak, zsidónak, akárkinek akárhol. Egy ukrán, palesztin, zsidó kisgyermek élete elképesztő veszteség, felfoghatatlan fájdalom és elfogadhatatlan kár. Egy keresztény számára teljesen mindegy kellene legyen, amikor egy gyereket meggyilkolnak, hogy miféle gyerekről van szó: hogy palesztin óvodásokra hullanak izraeli bombák, vagy a Hamász pokolgépe robban egy izraeli óvodában. És mégis, az egész hangsúlyaiból érződik, hogy különbséget teszünk, elválasztó vonalat húzunk, intenzíven foglalkozunk valakikkel, míg másokat teljesen háttérbe száműzünk, sőt akár meg is magyarázzuk, miért járunk el helyesen. Nos, ez is olyan, ami engem zavar: nem az Izrael melletti kiállás - az teljesen normális - hanem hogy ezzel magától értetődően együtt jár mindenki más háttérbe szorítása. Az ilyen hangsúlyfelborulások pedig bizony mindig ott és akkor keletkeznek, ahol és amikor valami egyensúlyvesztés történik a gondolkodásunkban. A "hideg realizmus" pedig többek között arra is jó, hogy ráirányítsa erre a figyelmünket.