Szúnyogszűrés

Jézus gyakran korholja és kritizálja a farizeusokat, néhol keresetlen szavakat használ, néhol teológiai képeket is bevet, néhol pedig már-már mulatságos hasonlatokkal dúsítja fel egyébként tiszta és világos mondanivalóját. Utóbbira talán remek példa Máté evangéliumának egy rövid kis verse, amely bár a farizeusokhoz szól, olyan tanulságot hordoz, amit manapság jó lenne sokaknak megszívlelniük.

Krisztus odafordul a farizeusokhoz, írástudókhoz és vak vezetőkhöz, aztán így szól: "A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek." (Máté 23,24). A kép egyszerre mulatságos és groteszk, de van benne valami nyugtalanító azok számára is, akik jó eséllyel nem nevezhetők farizeusoknak. Egyébként - ahogy Spinetoli kommentárjában megjegyzi - valóban szokás volt a farizeusok tisztasághoz aggályoskodóan ragaszkodó szokásrendszerében, hogy az italokat (főként a vizet és a bort) fogyasztás előtt rendszeresen megszűrték, nehogy aprócska tisztátalan állat - például egy muslica - belekeveredjen. Jézus szavai mögött tehát ott rejlik a szokásos kulturális utalás, mégis érezzük, hogy kultúrákon átívelő a mondanivalója.

Ez pedig röviden és egyszerűen a lényeglátás képességének elvesztéséről szól. Valószínűleg a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy ő ezt a hibát nem fogja elkövetni, mégis ha őszintén belegondolunk, igen könnyen rávehetők vagyunk arra, hogy a lényeges kérdéseket felcseréljük a lényegtelenekkel, vagy a legalábbis kevésbé fontosakkal. És amikor a lényeges kérdésről a lényegtelenebb felé fordul a tekintet, az soha nem vezet jóra, az valahol mindig visszaüt, mindig megbosszulja magát.

Sajnos "remek" példája ennek az aktuális magyarországi helyzetkép, ami a tematizált közbeszédet illeti. Nem akarom már tovább rágcsálni a Pride-témát, hiszem magával a rágcsálással olyan érzésem kezd lenni, én is beszállok a szúnyogszűrésbe, és a tevék problematikája helyett egy jóval kevésbé fontos ügyre koncentrálok, arról írok újra meg újra. De egy gondolat erejéig most mégis megteszem, mert éppen a "szúnyogszűrést" szeretném illusztrálni vele.

Van egy fiam, ő mostanában lesz nagykorú. Vannak kérdések, melyek engem apaként nagyon is foglalkoztatnak a jövőjével kapcsolatban. Például kinézett magának egy egyetemet, ahol szívesen továbbtanulna. De sikerül felvételt nyernie? Ha nem, akkor hova menjen? Hogyan lesz pénzünk finanszírozni az esetleges költségeket? Aztán kérdés az is, miként alapozzuk majd meg az egzisztenciáját, illetve ezt ő magának miből és mikor kell majd előteremtse. A mai ingatlanpiacon még egy normális albérlet kifizetése is megterhelő egy diák számára. A kérdéseket tovább is sorolhatnám, melyek a fiam mindennapi boldogulására, hitéletére, egészségére vonatkoznak - azt hiszem semmi olyat nem írok mindezzel, amin bárki meglepődne, ha gyereke van. Minden átlagos szülőnek ehhez hasonló kérdésekkel kell szembenéznie, ahogy a családi életén elmélázik, hiszen ezek az életben a "tevék", a meghatározó és megoldandó feladatok.

Azok a kérdések azonban, amelyekkel állandóan bombáz a közbeszéd, egyetlenegyszer sem fordulnak elő ezek között. Soha nem aggódtam például amiatt, hogy "mi lesz ha a fiam meglát egy Pride-ot?", és azt a kérdést sem fogalmaztam meg, vajon "meleggé válik ha LMBTQ embereket lát vonulni a tévében?", esetleg "károsodik a személyisége ha rájön kicsodák a homoszexuálisok"? Az ok elképesztően egyszerű: ezek a kérdések egyrészt mérhetetlenül ostobák, másrészt semmilyen módon nem érintik a fiam jelenét és gyaníthatóan a jövőjét sem.

Ezek többnyire szúnyogszűrések. Emberek felhergelésére, összeugrasztására, hangulatkeltésre, gyűlöletfokozásra alkalmasak - miközben a lényeget, a fiatalok jövőjét és egzisztenciális dilemmáit alig-alig érintik. Azt hiszem a kedves olvasóm is jól érzékeli miről beszélek, sejthetően saját életében tapasztalja, amiről most szó van. A szúnyogokkal csak addig kell foglalkozni, amíg olyan szinten válik kellemetlenné a csípésük és zümmögésük, hogy agyoncsapjuk őket. Ezekkel a "fontos" kérdésekkel is így kell elbánni: szabad róluk teoretikus vitákat folytatni, de emberi kapcsolatokat tönkretenni, a valóban fontos kérdéseket miattuk háttérbe szorítani pontosan az, mint jól megtermett tevékről tudomást sem venni, miközben azok az arcunkba másznak.

Ha már Jézusnak egy példázatszerű "beszólásával" kezdtem a lényeglátásról, egy remek Sherlock Holmes anekdotával fejezem be, ami azt hiszem nagyon is illeszkedik a mondanivalóhoz. Adódik, hogy Holmes és Watson sátoroznak egy erdei mező közepén. Éjfélkor Holmes oldalba böki Watsont és felébreszti:
- Mr. Watson, kérem ébredjen fel és mondja meg mit lát!
Watson nagy nehezen kinyitja a szemeit, majd megszólal:
- Hát uram, a csillagos eget.
- Remek, és mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ uram, honnan nézzük. Gondolhatunk arra, milyen roppant világban élünk, hiszen szabad szemmel a csillagok jó részét nem is láthatjuk. Eszünkbe juthat milyen pompás lehet a mi Urunk, aki ilyen fenséges univerzumot teremtett. Esztétikai nézőpontból pedig ez a látvány olyan fenséges, hogy bármely költőt igencsak megihletné... De Mr. Holmes, miért kérdezi ezt tőlem az éjszaka közepén?
Sherlock Holmes nagyot sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Tovább

Csend és hullaszag - dr. Glasz Tibor patológussal beszélgettem

Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi izgalom: egy kedves orvos barátom és testvérem boncolásra invitált a közelmúltban. Még soha nem láttam "szétszedett" holttestet, nem éreztem a szagát, nem láttam néhány napos halottból kivágott szerveket. Igazán különleges élmény volt, és nem titkolom, számomra spirituális benyomást is hozott - meg egy jó kis beszélgetést dr. Glasz Tibor patológus docenssel.

"Ájultál már el életedben?" - ez volt az első kérdés, amivel dr. Glasz Tibor professzor úr fogadott az irodájában, aztán elmesélte azt is, milyen tüneteket és milyen sorrendben fogok tapasztalni magamon, ha esetleg sokkot kapok a látványtól. Persze tudom, ő csak óvni akart - a saját, előre megjósolhatatlan érzéseimtől. Ezután lementünk a boncterembe, melynek öltözőrészében egy csomó orvostanhallgató várt a professzor úrra. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy mindegyikük figyelmét felhívta: a szakmai gyakorlatnak szánt boncoláson rám és az érzéseimre legyenek szívesek különösen is figyelni! A tanulóknak dupla feladatuk volt, egyszerre figyeltek egy halottat és egy élőt.

Tehát akkor most mintegy húsz orvospalánta fürkésző tekintetei előtt fogok szégyenreszemre összeesni? Valami ilyesmi futott át az agyamon. De nem sok idő volt, mert máris bementünk a boncterembe, az ajtónyitás után pedig az első látvány, ami fogadott minket, egy már felnyitott hulla volt - egy szakember hatalmas késsel éppen szétvágta a férfit és kiemelte a belső szerveit, mindent rendszerezve, külön-külön tálcára rakva.

Hogy velem mi történt?

Nos, magamon is meglepődtem: a szemem se rebbent. Kicsit talán szégyelltem is, hogy ilyen érzéketlen vagyok. De őszintén mondom, nem émelyegtem, nem ájuldoztam, sokkal inkább kíváncsi lettem az egészre. Mintegy két órát töltöttem bent, ezalatt megnéztem hogyan vágják szeletekre az agyat, hogyan szedik darabokra az emésztőrendszert, teregetik szét a vékony- és vastagbelet, és próbáltam nem zavarni a diákokat, de azért kérdezgettem őket néhány dologról.

Nagyon hálás vagyok a doktor úrnak az élményért, mert két gondolatot fogalmaztam meg önmagam számára, melyek azóta is velem maradtak. Az első volt a hangosabb: ahogy ránéztem a preparátumra (az illető földi maradványaira), abszolút megerősödtem abban a meggyőződésemben, hogy a "személy" maga már nincs itt és az élet ennél több kell legyen. Nem akarom, nem tudom ezt bizonyítani, nem is vitaindítónak szánom - most csak leírom a benyomásaim. A másik gondolatom az volt, az életet élvezni kell és kész. Persze keresztényként (sejtheti az olvasó) nem valami féktelen hedonizmusra célzok ezzel, hanem annak az örömnek a megélésére, amiért úgy szoktuk érezni, érdemes is élni. Tegyük, amíg tehetjük!

Aztán pár nappal később Tibor eljött a műsoromba, ahol egy kicsit beszélgettünk is a boncolásról, az életről és halálról, az emberi lélekről, és a ködben tapogatozó létünkről - no és persze Istenről, hiszen a professzor úr hívő ember, aki egyébként Cseri Kálmán gyülekezetéből való. Nagyon tanulságos, nagyon érdekes, nagyon lenyűgöző volt mindez. Boncolásra ugyan nem tudom elvinni az olvasóimat, de a beszélgetést felkínálom. Itt tudjátok megnézni:

Tovább

Világtérkép

Nem vagyok hivatásos vészharang-kongató és egyáltalán nem szokásom senkit sem ijesztgetni. Mégis, az elmúlt időszak közéleti történései kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy a világtérképen éppen milyen eltolódások és mozgások érzékelhetők - még az avatatlan, geopolitikában járatlan emberek számára is. Ezek egyike sem erősíti azt a közeget, amelyben én hívő emberként szívesen élnék...

Azt hiszem az ismert amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nagyon bölcsen fogalmazott, amikor ezt írta: "Az ember igazságosságra való képessége lehetővé teszi a demokráciát. De az igazságtalanságra való hajlama egyenesen szükségessé." Mindezt Niebuhr 1944-ben mondta. Az évszám valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra. A lényeg azonban évszámfüggetlen. A demokrácia nem attól jó, hogy tökéletes. Sosem volt az és sosem lesz. Azért jó nekünk, mert  szinte ösztönösen az igazságtalanságra hajlunk. Paradox módon a demokrácia úgy tudja fékezni az ember önző, másokat eltaposó, másokon felülkerekedni kívánó hajlamait, hogy ezeket a másokat is odaengedi az asztalhoz.

Most van a kezemben John Stott (ld. fotón) egy újra kiadott könyve, amelyben korunk égető kérdéseivel foglalkozik. Bevallom őszintén, jó érzés Stott kiegyensúlyozott látásmódjával szembesülni, amit teljesen átitat az evangéliumi szemlélete. Mielőtt a kereszténységet érő társadalmi kihívásokról értekezne, Stott egy bevezető fejezetben figyelmet fordít a különféle politikai formák tárgyalására. Vázlatos tipológiájában végülis háromféle attitűdöt választ szét egymástól:

(1) a tekintélyelvűséget
(2) az anarchiát
(3) a demokráciát

Az első nyilván egy autokrata stílusú megoldás, ahol a kormányzás - nyíltan vagy kevésbé nyíltan - a saját nézeteit igyekszik keresztülvinni a társadalmon. Egyik alapja, hogy rendkívül pesszimista képe van az emberi természetről és gyanakvó a szabadság fogalma kapcsán. Némiképp leegyszerűsítve a tekintélyelvű rendszerek abból az alaptézisből építkeznek, hogy az állampolgár nem tudja mi a jó neki: a hatalom dolga, hogy ezt megmondja, sőt kötelezővé tegye számára. A második ennek éppen az ellentéte, hiszen maximális optimizmussal fordul az emberhez, így mindenféle kormányzást feleslegesnek hisz, sőt az ilyesmit egyenesen fenyegetőnek tartja. (Ehhez képest az anarchia maga válik fenyegetéssé és gyakran erőszakká is.)

Stott végül arra jut, hogy a demokrácia az egyetlen olyan forma, amely nem túlozza el az emberképét egyik irányban sem, s bár nem bízik az emberi jóságban, mégis bevonja az embert saját működésébe. Néha olyan benyomásom van Stott könyvét olvasva, mintha egyenesen Magyarországról írna - például, amikor a demokráciában működtetett média kapcsán így fogalmaz:

"A gyakorlatban azonban a média könnyen manipulálja az embereket, azonkívül a korrupció is megbolygatja a politikai folyamatokat. Továbbá minden demokráciában állandóan fenyeget a kisebbségek eltiprásának veszélye."

A lényeg, amivel Stott megközelítését summázhatnám, hogy a demokrácia az egyetlen használható forma és lehetőség arra, hogy "a bibliai emberkép tükröződjön benne." Persze a kötet kritikákat is megfogalmaz a demokrácia kapcsán, szó sincsen arról, hogy egy evangelikál teológus valamiféle csodaszerként ölelné azt magához, vagy utópisztikusan merengeve az ideális társadalomépítés biztos talajaként gondolna rá. Mondhatjuk, hogy a demokrácia például lehetővé teszi bizonyos lobbicsoportoknak, hogy "falkába verődve" összefogjanak a kisebbségek véleményével szemben és így kierőszakolják saját látásmódjuk érvényre jutását. Az ilyen anomáliákat nyilván orvosolni kell. A demokrácia nem földi mennyország, de olyan keret, ami egyelőre jobban működik más kereteknél.

Hadd utaljak most vissza a bevezetőben felvetett személyes töprengéseimre. Ha szétnézek a világtérképen, mintha nem igazán azt látnám mostanában, hogy ez a keret erősödne vagy bontakozna ki a mi kis globális falunkban. Az arab országokat és az afrikai régiók egy részét most hagyjuk ki. Azt látjuk, hogy a világ arculatát lényegileg meghatározó nagyobb régiókban a demokrácia mintha visszaszorulóban lenne, vagy az eddig legalább színlelt verziói is kifakulnának! Persze Putyin Oroszországa eddig sem volt igazán demokratikus, most azonban már a spindiktatúra-mivoltjából is egy nyíltabb diktatúra felé kezd kimozdulni. Amerikában sok mindennek lehet Trumpot nevezni, de nyílt demokráciában gondolkodó vezetőnek biztosan nem: ott is csökken a demokrácia ereje. Kína, ami sokak szerint a világ jövőjét nagyban meghatározó szereplő, eddig sem volt demokratikus és nehéz elhinni, hogy majd ezután az lesz. India feltörekvő hatalom, újonnan iparosodik és robbanásszerűen zárkózik fel, helyet követelve magának az asztalnál.

A mi kis Magyarországunk tehát egy olyan világtérképen találja magát, ahol többnyire (spin)diktátorok, nem igazán a demokráciában gondolkodó államok és politikai hatalmak társalognak egymással. Szó se róla, ehhez "remekül" illeszkedik most az a toxikus politikai kultúra, ami nálunk van. Azt gondolom, ha átfuttatjuk magunkban ezt a vázlatos világtérképet, két gondolat talán kontrasztosabbá válhat. 

Egyrészt, mindjárt érthetőbbek lesznek bizonyos belpolitikai folyamatok - például a Pride sokat emlegetett kitiltása is, hiszen egy nem annyira demokratikus nemzetközi környezetből ez nem vált majd ki heves ellenkezést. Másrészt, számunkra akik hívő emberek vagyunk, jogos lehet a kérdés, hogyan jelenik meg a demokrácia térvesztésében a kereszténység? Olyan erőként, mint ami fékezni akarja ezt a trendet, vagy inkább felgyorsítani és támogatni? Sajnos keresztényként is azt kell mondanom, egyelőre az utóbbi látszik a valósághoz közelebb álló feleletnek. Ha igaza van Stottnak, és tényleg a nyitott demokrácia a legalkalmasabb keret az őszinte hit megéléséhez és képviseletéhez, akkor viszont fontos érte tennünk valamit. Nem a szekularizmusért vagy a deviáns viselkedésért, nem a nyugati dekadenciáért vagy más, ilyenkor tipikusan előkerülő, ellenérvként felhozható jelenségekért, hanem magáért a keretért. Mert lassan oda jutunk, hogy az roppan össze és váltja fel valami olyan megoldás, amivel mindannyian rosszul járhatunk.

Tovább

Aranyalmák és ezüsttálcák

Amikor a Szentírás a beszédről tanít, nemcsak annak tartalmával, hanem az időzítésével is foglalkozik. Azt írja, hogy aranyalma ezüsttálcán a szó, ha a kellő pillanatban hangzik el. A történelem azonban nincs tele aranyalmákkal és ezüsttálcákkal. Túl sokszor fordult elő ugyanis, hogy emberek megkésve nyitották ki a szájukat és csak akkor szólaltak fel tendenciák, jelenségek, káros folyamatok ellen, amikor már késő volt.

Nyugodtan kijelenthetjük, mert nincs okunk kételkedni benne, hogy Istent nem zavarja az erős beszéd. Természetesen nem az alpári, mocskolódásra építő, hisztérikus kifakadásokra gondolok, hanem a konkrét, egyenes, néhol akár sarkosabb szókimondásra. Azért vagyok biztos a dolgomban, mert a Szentírás egésze nem tűnik leányregénynek, mármint ami a szóhasználatot illeti. Különösen kiemelhetők ebből a szempontból az ószövetségi próféták, akik ráadásul isteni küldetést teljesítve öntötték néhol meglehetősen kendőzetlen szavakba a rájuk bízott üzeneteket. Egy pillanatra nem érzékelteti sehol a bibliai szöveg, hogy bánkódtak volna emiatt, vagy kétségek mardosták volna a lelküket a bárdolatlanabb szóhasználatnak köszönhetően. Tudták ugyanis, hogy mi a saját küldetésük tétje: csaknem süket fülekbe kell hangosan belekiabálniuk, hogy mind a kortársaik, mind az üzenetek címzettjei - sokszor a regnáló királyok és hatalmasok - egyáltalán meghalljanak valamit is a prófétai szóból. Ha nincs erős retorika, még a lehetősége is elveszhet annak, hogy egy Isten által adott prófétai szó célba érhessen.

A Bibliának tehát nem a kemény beszéddel van gondja. Maga a stílus önmagában nem tesz egy üzenetet érvénytelenné, még akkor sem, ha az átlagosnál nyíltabb és merészebb. Vajon amikor a próféták keményen megrótták saját koruk politikai elitjét, mivel az korrupt, szegényeket elnyomó és igazságtalan volt, hibát követtek el? Csak képzeljük magunk elé, ahogyan Ézsaiás közli az egyébként remek uralkodóval, Ezékiással a tényt, hogy ostobaságot követett el: mivel a királyság minden titkát feltárta a babiloni birodalom előtt, az országot a jövőben kifosztják és az ifjakat elhurcolják Babilonba. Azon tűnődöm, Ézsaiás kemény szavai aranyalmák lettek volna ezüsttálcán, ha inkább visszafogja magát, esetleg ki sem nyitja a száját? S ugyanez igaz Jézusra is, amikor Heródest a nyilvánosság előtt rókának nevezi (Luk 13,32) - ez pedig abban a korban bizony felségsértést jelentett. "Lerókázni" egy uralkodót finoman szólva sem a tisztelet jele. Vajon Krisztus szavai jó időben megválasztottak voltak, aranyalmaként ragyognak ezüsttálcán vagy nagyot hibázott és nem adta meg a tiszteletet a felsőbb hatalmasságnak?

Mindezt csak azért ecsetelem ilyen hosszasan, mert a jelenlegi toxikus társadalmi légkörben a hatalom felé lojálisabb testvérek gyakori figyelmeztetése, hogy a fölénk rendelt politikai kurzusról csak szépen illik nyilatkozni, tiszteletteljes csomagolásban, lehetőleg puha vattába foglalt retorikával. Hozzáteszem: mindezt pont azokkal szemben, akik leginkább felelősek ennek a légkörnek a megteremtéséért. Az embernek egy idő után az lesz a benyomása, hogy addig kellene a tulajdonképpeni mondanivalót becsomagolgatni, míg már elmondani sem lesz érdemes. Úgy járunk majd, mint a felvilágosodás durva vallásellenes légkörében a pokolról prédikálni akaró lelkipásztor, aki kvalifikált hölgyek és urak társaságában így fogalmazott: "...ha nem tetszenek hinni Istenben, akkor egy olyan helyre tetszenek kerülni, amit még megnevezni is illetlenség volna ilyen előkelő hallgatóság előtt!"

Félreértés ne essék: semmiképpen sem vagyok a mocskos beszéd, az alpáriság és a kormányt minősíthetetlen stílusban szidalmazó emberek oldalán. A próféták nem káromkodtak. Jézus nem szidta senki édesanyját. Az apostolok nem köpködve trágárkodtak. Ha valakinek ezeket az elemi intelligencia kategóriájába tartozó dolgokat is ecsetelni kell - márpedig bőven látok ilyen embereket -, az siralmas és menthetetlen. De a vulgáris és parttalan "orbánozásra" vagy "kicsizésre" adott ellenreakciók minőségét is jól kell megválasztani. Ha az alpáriság és mocskolódás miatti óvatosság oltárán feladjuk az érthető, tiszta, kemény beszéd opcióját, akkor bár szalonképesebbé válunk, de odaveszik az aranyalma és az ezüsttálca is. Maga az üzenet válik erőtlenné, maga a tartalom sérül a forma miatt. Visszautalva a prófétákra, nevetségesnek tűnne egy Jeremiás, ha az erős szavak helyére "ejnyebejnyéket" vagy "aztahétmeganyócát" stílusban megszólaló tapintatos üzeneteket közvetített volna. Nem, itt kapukat kellett döngetni és falakat kidönteni, ez pedig nem lehetséges finomkodással.

Van azonban még egy érv, amivel gyakran találkozom és bevallom őszintén, sokat tipródom is rajta. Ez pedig annak a felvetése, mennyire kell egy kereszténynek beleártania magát a politika színpadán zajló eseményekbe? Egyfelől, nekünk az evangélium hirdetése a felelősségünk - ha ezt a munkát felváltja a politizálás (akármilyen okból), akkor az egyház céltévesztetté válik és hibát követ el. Nyilván nem a konkrét feladataink helyett kell foglalkozunk a politikai kérdésekkel, mindazonáltal lehetetlen úgy létezni a társadalomban, hogy ezekről a kérdésekről ne formáljunk semmiféle véleményt. Másfelől, a keresztényeknek igenis van társadalmi felelősségük, mert van társadalmi szerepük. Ha valaki azt mondja, a keresztény ember semmilyen formában ne alkosson véleményt a politikai helyzetről, azzal azt is mondja, hogy a keresztény embernek ki kell vonnia magát a saját valóságából. Ez pedig nonszensz. Persze, az evangélium maga nem politika, de ha a polisz alapjaiban sérül, ha a hatalmasok korruptak, visszaélnek a hitünkkel, tobzódnak az erkölcstelenségben, ráadásul eközben lobogtatják a keresztény zászlót, az nagyon is olyan ezüsttálcás helyzetnek tűnik, amire aranyalmákat kell tenni. Az a kereszténység, ami ilyenkor hallgat a tapintatosság miatt, Jónássá válik a küldetésében, és éppen megváltja a menetjegyét Tarzoszba. Közben pedig meg is magyarázza magának, hogy a jó hajóra száll ("nincs itt diktatúra", "én nem foglalkozom politikával", "nekünk imádkozni kell, nem kritizálni"), holott a szószólói küldetése más irányba hívná. 

Mikor szólaljon meg tehát egy keresztény? Egyszerű a válaszom: most. Olyan időket élünk, amikor muszáj. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, ha jól szólalunk meg, az még erősítheti is az egyház alapküldetését, az evangélium hiteles képviseletét. De ha akkor maradunk némák, amikor konkrétan beszélni kellene, az még a ránk bízott üzenet hitelét is csorbítani fogja.

Tovább

Poloskakeresztények?

Tele van minden poloskákkal! Ha az volt a szándéka a Miniszterelnök úrnak, hogy emlékezetes beszédet mondjon március 15-én, a feladatot tényleg remekül teljesítette. A hatás nem maradt el, azóta is zsong az internet, vagy akár úgy is mondhatom, sikerült igazán bogarat ültetni a fülünkbe, ami már az agyunkat is rágja, de keresztényként mégsem ettől elborzasztó az a helyzet, amiben most élünk...

Vitathatatlan tény, hogy a modern nyugati demokráciák a politikai, vallási, társadalmi kérdéseket illetően nagyfokú heterogenitással rendelkeznek, ami teljesen természetes jelenség, hovatovább szerintem kifejezetten egészséges is. Nem vagyok a pluralizmus feltétel nélküli támogatója, főleg ha az a vallások egybemosásával próbálkozik és úgy értelmezi az ideológiai vásártér kínálatát, hogy mindegy miben hiszel, csak szeretet legyen! (Radikális egyszerűséggel: ez a gondolat úgy hülyeség, ahogyan van.) Mégis, a hátrányok ellenére komoly előny egy plurális társadalomban, hogy a véleménykülönbségek meglétét megőrzendő értéknek tartja, nem pedig valamiféle gátnak, amit radikális eszközökkel el kell takarítani az útból, hogy az Egyetlenegyigazivélemény végre révbe érhessen. Keresztényként persze hiszek abban, hogy egyetlenegy út létezik - Jézusnak nevezik -, de abban már nem hiszek, hogy ezt kötelezően hinnie kell mindenkinek még akkor is, ha nem akarja. A véleménypluralitás tehát jó még akkor is, ha valaki az abszolút igzságban hisz.

Valószínűleg ez egy olyan pont, ahol nagyfokú inkompatibilitás mutatkozik köztem és a jelenlegi kormányzat között. Hiszek Jézus igazságában, de abban is, hogy azt nem lehet kényszerzubbonyként ráhúzni a társadalomra, más vélemények elhallgattatása pedig nem fogja a keresztény véleményt automatikusan validálni - avagy senki nem lesz attól keresztényibb, ha a nem keresztényi opciókat kizárjuk a lehetőségek sorából. Éppen ezért a véleménydiverzitásnak és pluralizmusnak minden törékenysége ellenére is meg kell maradnia, minden hibája mellett muszáj életben hagyni, hogy a kereszténység melletti választás őszinte döntés lehessen. A kormány társadalmi víziója azonban egészen más szándékokról árulkodik: ki kell szorítani mindent, ami a politikai kereszténység zászlaja alá szerintük nem fér. Meg kell tisztítani a terepet a szerintük nem keresztényi elemektől, ami magától értetődően fokozza a keresztény erkölcsiség térnyerését. 

Hát, a helyzet egyáltalán nem ilyennek tűnik. Sok konzervatív keresztény is úgy gondol a kormányra, hogy "az még legalább feltartóztatja a nyugati progresszió terjedését", azaz valamiféle értelemben várfalat épít a dekadens nyugat itteni térnyerésével szemben. Ez azonban szerintem óriási tévedés és semmi más, mint magunkba injektált bódítószer. A kormány "feltartóztató tevékenysége" valójában kétféle cél elérését fogja eredményezni: egyrészt megutáltatja a kereszténységet, ami a társadalmi tudatban összekapcsolódik egy autokrata, kötelezni akaró, kényszerítő erővel, másrészt tökéletes útkészítése egy eljövendő féktelen progressziónak. Amit most tesznek, annyira ellenszenvessé teszi az egész társadalomképüket, hogy az őket követő években az inga át fog lendülni az ellenkező irányba.

A poloskairtás tehát valami olyannak tűnik, ami nem a poloskákat irtja, hanem a pluralitás törékenységet pusztítaná el, ami pedig éppen a sokoldalú véleményformálás és ideológiai színesség keretfeltétele. De konkrétabban mitől volt sokkoló a Miniszterelnök beszéde?

Őszinte leszek: engem egyáltalán nem hatottak meg Orbán Viktor poloskás-poklos szavai, aminek több oka is van. Egyrészt, egy szónoki beszédben teljesen megengedettek a túltolt és erős szóképek, a kiszólások és beszólások, a túlzó megfogalmazások - gondoljunk csak arra, amikor Jézus olyanokat mond, hogy vágd le a kezed-lábad és vájd ki a szemed, ha az megbotránkoztat. Azt sem hiszem, hogy a Miniszterelnök úr a szó szoros értelmében a pokolba küldene akárkit is, épp úgy nem, ahogy dühünkben odakurjantunk valakinek, hogy menjen a fenébe, de ezzel ugye nem juttatjuk oda... Másrészt, a szóhasználat miatti hisztériát kissé túltoltnak érzem, hiszen ez a fajta beszéd nem a regnáló hatalom sajátja, hanem a politikai elit minden szegmense él vele, beleértve az ellenzéket - például amikor O1G-zik vagy csüngőhasú disznóról beszél. Harmadrészt azért sem ütötte át igazán az ingerküszöbömbet ez a dolog, mert sajnos már igencsak hozzászoktam: ha valaki az elmúlt éveket Magyarországon töltötte, nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló színvonalú retorikával találkozik.

Akkor tehát engedjük el a poloskázást és borítsunk fátylat az elhangzottakra? Mondjuk azt, hogy itt csupán erős retorikáról volt szó és semmi másról? Nem egészen. Elengedhetnénk akkor, ha csak szavakról lenne szó.

Mert az egy dolog, ha a hatalomnak nem tetszik a másként gondolkodók másként gondolkodása. Még az is az, ha a nemtetszését időnként kifejezi. Ilyen értelemben is gorombaság persze poloskázni és a pokol alsó bugyrait emlegetni. De az már bizony szintlépés, amikor elkezdjük dehumanizálni a másként gondolkodókat, meg betiltani a vonulásukat, meg tettleges lépésekkel megfenyegetni őket. Itt ugyanis ez történt. Nem csupán egy állami ünnepség beszédjét hallottuk, hanem egyfajta társadalompolitikai credo-t és "szezonindító bejelentést" arról, mire számíthatnak mostantól a másként gondolkodók. És hogy ez nem valami nagyszájú tréfa, hanem a rögvalóság, arra ékes bizonyíték, hogy a beszéd után néhány nappal villámgyors tempóban törvényesen betiltották a Pride-ot. Akár kétszázezer forintos(!) büntetéssel is sújthatók azok, akik a friss törvény ellenére mégis megszervezik a vonulást, és a rendőrség kamerafelvételein szerepelnek. (Érdemes egyébként ezt is továbbgondolni: az arcfelismerő rendszer használatát - vajon egy idő után más kérdésekben is bevethetővé válik?)

A poloskázós szavak tehát nem önmagukban súlyosak, hanem attól lesz mélységük, hogy "poloskairtó" tettek is követik őket. Innentől érvénytelenné válik, hogy itt csak szimpla politikai odamondogatásról van szó - törvényhozásról, kényszerítésről, fenyegetésről viszont annál inkább. Ez teszi az egész "poloskázást" durvává és vállalhatatlanná. 

Miközben a melegeket kényszerítik a vonulást beszüntetésére, úgy érzem engem keresztényként is kényszerhelyzetbe sodornak, aminek egyáltalán nem örülök. A helyzet lelkiismereti okokból ugyanis arra ösztönöz, hogy  olyan dolgok mellett is kiálljak, amelyek egyébként nem szimpatikusak számomra. Ilyesmi néha előfordulhat, de mintha egyre többször és többször lenne erre szükség az elmúlt években. Nem a Pride betiltásáról van ugyanis csak szó, hanem a törékeny demokrácia és pluralizmus jó oldalának a csonkításáról. Keresztényként szerintem nekünk is érdekünk, hogy olyan keretben éljük meg a hitéletünket, amelyben mások más hitélete is megélhető. Így hát azt hiszem, talán most ideje "poloskakereszténynek" lenni: felvállalni, hogy bár számos ponton vitatkozunk a körülvevő kultúránkkal, mégsem kívánunk erővel és hatalommal átütni dolgokat a társadalmon. Annál még poloskának lenni is jobb.

Tovább

Minek nekünk férfi-nő sorrend?

Belekerült az alaptörvénybe: a "teremtés sorrendjével egyezően" az ember először is férfi, azután nő. És tényleg: így van betű szerint a Bibliában! A szöveg egyértelműen a Genezis könyve 1,27-re hivatkozik, ahol azt olvassuk, hogy Isten valóban "férfinak és nőnek teremtette" az emberi lényt, mégpedig ebben a sorrendben, de ami fontosabb, hogy mindkettőt a saját képmására. Tehát akkor hol itt a probléma? Nos, talán a szándékban...

Kerek perec kimondva és summázva a tényeket: az alaptörvény szövege a Szentírásra hivatkozik, amikor arra utal, hogy az ember férfinak és nőnek lett megalkotva. Külön vita tárgya lehetne, mennyire jó a kereszténységet ilyen szinten beemelni a politika miliőjébe - sokszor rágott csont már ez, amivel itt és most nem kívánok foglalkozni. Próbálok csak a konkrét felvetésre reagálni, főként annak mögöttes motivációjára, mert a kutyuska valószínűleg ott lehet elásva.

Mindemellett azonban rossznak tartom, hogy az ehhez hasonló jelenségekre senki nem teológiai érvekkel felel, hanem a maga politikai ízlésének megfelelően. Magyarul, ha szimpatizál a kormánnyal, akkor nyilván úgy igyekszik beállítani, hogy a bibliai szövegben irtó fontos szempont a teremtés sorrendje, miszerint előbb a férfi lett megteremtve - ha pedig kormánykritikus, akkor meg úgy is az lesz a konklúziója, hogy már megint milyen hülyeséget mondtak a honatyáink.

Ezért álljanak most először itt a tények, ami magát a bibliai szöveget illeti.

Merthogy a Szentírás elején olvasható két teremtésbeszámolóból tényleg világosnak tűnik: előbb Ádámot alkotta meg a Jóisten, a segítőtársnak nevezett "csontomból csont" Éva csak utána következett! Tény az is, hogy a férfiból lett a nő és nem fordítva - ami valóban egyfajta sorrendiségre utaló dolognak tűnik. Ezeket a jelenségeket szerintem nem lehet "másként látni", nem lehet kormányellenességgel letagadni - persze egy ateista vagy a kereszténységre fütyülő embernek nem fognak semmit jelenteni, de ettől még a bibliai sorrend kétségtelenül ez. Hogy a Biblia miért ennyire férfiközpontú szöveg, arról megint hosszasan tudnánk eszmét cserélni - most engedje meg az olvasó, hogy ezt röviden abban a gondolatban summázam, hogy egy patriarchális ókorban keletkezett, ahol a férfiak voltak dominánsabbak az élet legmeghatározóbb területein - és pont.

Az én kérdésem tehát nem a sorrendre vonatkozik, hanem inkább arra, mire jó nekünk ha tudunk a sorrendről? Mihez kezdünk vele? Miben és hogyan számít ez? Mit akar a sorrenddel közölni a bibliai szöveg - és mit nem?

Mert ha az a cél ezzel, hogy a férfi akármiben történő elsőbbségét, neadj' Isten felsőbbrendűségét próbáljuk igazolni vele, akkor bizony nagyon rossz nyomon járunk - a Biblián belül is. Nem látok persze bele politikusaink fejeibe, de van némi élettapasztalatom és lelkészi munkám miatt is egy kevéske ismeretem az emberi lélek működéséről. Ha valahol az emberek elkezdenek sorrendeket felállítani, az esetek jó részében az nem pusztán egy hideg fejjel megfogalmazott deskripció lesz, hanem inkább értékmérés miatt történik. A sorrendekben vannak jobbak és rosszabbak, a listán elöljárók és hátul kullogók. Sorrendeket tipikusan akkor állítunk fel, amikor valamiféle "jóság-skálán" szeretnénk adott elemek között igazságot tenni vagy megmérni az értéküket: az élet számos területén nincs ezzel semmi gond (gondoljunk a sporteseményekre vagy a popslágerek toplistázására), amikor azonban az emberi jelenség köré szövődnek a listázások, abból sokszor baj szokott kerekedni. Igen, az emberek nem egyformák, sosem voltak azok, ezután sem lesznek. Az az észlelésünk, hogy vannak értékteremtő emberek és értérrombolók, valószínűleg helyes. Mégis, a történelmi tapasztalat arra utal, hogy jó dolog a lovakat féken tartani, azaz kontrolálni az emberek közti különbségtételre motiváló ösztöneinket. Mert egy dolog viszont biztosan közös minden emberben: a bűnös hajlam, az pedig a skálázásra bátorító hangokat rossz módon erősíti fel a fejünkben.

Most azonban olvassuk tovább a Szentírást, és hamarosan meglátjuk miben is vált leginkább "elsővé" maga Ádám: ő lett a felelős az emberiség bűnbeeséséért! Ez ugye azért érdekes, mert magát a bűnbeesés cselekményét, vagyis az ősbűnt a tettek szintjén Éva követte el. Egy páli verset leszámítva azonban mégis mindenhol Ádám személyében koncentrálódik a bukott ember, mondhatni ő viszi el a balhét, őt emlegeti a Biblia egésze, mint aki reprezentálja a bűnösségünket - ez olyannyira igaz, hogy még a páli teológiában is Jézus Krisztus megkapta az "utolsó Ádám" elnevezést. (Mondjuk férfiként nehéz lett volna "utolsó Évának" hívni...) Ha valamiben számít Ádám elsőbbsége, az tehát a felelőssége körül keresendő, Isten elsőként őt kéri számon a bűneset után, ebben tehát mindenképpen elsődlegesnek tűnik a személye. 

És még egy apróság: rendkívül érdekes, de a teremtéstörténetben említésre kerül egy másik sorrend, ami a tapasztalati valóságban, az Édenkerten kívüli világban aztán később már nem fordul elő. Eszerint a férfiról írja a Biblia, hogy elhagyja apját és anyját, ragaszkodva a feleségéhez - és nem a nőről. Nem biztos tehát, hogy jó dolog fix sorrendeket felállítani férfi és nő között, mármint ha az a célunk vele, hogy az egyik nem magasabbrendűségét próbáljuk igazolni. Csak remélem, a magyar alaptörvénynek nem ez volt a szándéka!

Tovább

A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!

Tovább