A hit és a formája

Reggeli felkelés után ajánlatos egyesével felcsatolni a szellemi fegyverzetet: egytől-egyig az összeset, az igazlelkűség derékövétől a Lélek kardjáig. Ha hiánytalanul öltözködünk, az megvéd egész napra. Aztán ott van az ima és bibliaolvasás: minden nap kötelező, az imát pedig úgy kell befejezni, hogy "Jézus nevében, ámen". Ördögűzés? Nem probléma. Hangosan rá kell parancsolni a démonokra (katolikusoknál jó az is, ha van szenteltvíz valahol a farzsebünk környékén) és kikiabálni őket a paciensből.

Bibliai gyakorlatok? Engem sokszor inkább a mágiára emlékeztetnek. Csiribí-csiribá, halleluja, ámen.

Nem gúnyolódom, csak kicsit pukkasztani szeretnék. Tényleg csak kicsit, mert tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy a hitünk ne járjon együtt bizonyos formákkal. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor látható alakba önti a meggyőződését, és ezek a pillanatok nem feltétlenül kötődnek valamilyen vallásosan szakrális eseményhez sem. A fiúk és lányok gyűrűvel jegyzik el egymást és kiöltözve, nagy zabálás keretében adják hírül a világnak azt a belső meggyőződésüket, hogy szerelemből házasodnak. A gyerek tortát kap a születésnapjára, lángoló gyertyákkal, marcipánfigurával, közben vakuk villannak, felhangzik a hepibörzdéj és mindenki együtt örül annak, ami nem megfogható, ám nagyon is valóságos jelenség az ünnepi légkörben. A lényeg odabent, a forma idekint van.

A meggyőződés, a belső értékrend, a gondolkodásmód tehát megtestesül, alakot kap, s nincs ez másként a hitéletünkben sem. Bemerítkezünk, mert kifejezzük a hitünket, és úrvacsorázunk, mert megmutatjuk, hogy gondolunk Jézus halálára. A hitünk együtt jár formákkal, ez nem vitatéma, ezen azt hiszem nem fogunk összeveszni. A probléma akkor kezdődik, amikor a sorrend megfordul, és már azt kell mondjuk, a formákat követi némi hit. Ez az a küszöb, amin átlépve a hitből a mágia térfelére jutunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert Szkéva fiairól olvastam az Apostolok Cselekedeteiben. A sztori ütős, két világot, két szemléletmódot feszít egymásnak. Először is megtudjuk, hogy Pál munkáján keresztül Isten ou tas tychousas, "rendkívüli és szokatlan" (görög kifejezésmód) csodákat tett. Még a Pál keze által érintett kendők és kötények is betegeket gyógyítottak. Elsőre talán már ez is elég mágikus hókuszpókusznak hangzik: gyógyító kendők, gyógyító kötények. Ilyesmi az egykori Budapest Tévé késő esti műsorába passzol, nem a Szentírásba. Lukács azonban tudja miről tudósít, és az nem mágia: ugyanis épp ezután tesz említést azokról, akik a formákat lemásolják. Ez már abban az időben sem volt ritka jelenség. A diaszpóra-zsidóság tagjai között akadtak olyanok, akik egyszerűen megpróbálták kopírozni Izrael és a pogány vallások elemeit. Maga a tartalom, a hit veleje nem kellett nekik, mert azt gondolták, bizonyos technikák magukban is hatékonyak. A másolások között fennmaradt egy híres varázslóformula: "kényszerítelek téged Jézusra, a héberek Istenére". Szkéva fiai is ilyesféle formával próbálkoztak, ám a mágia nem fejtett ki valódi erőt és a démonűzéssel próbálkozó hét srác beégett. Noha az akció balul sült el, ám egyetlen pozitív hozadéka azért mégiscsak volt: az Efezusban mágiával foglalkozók magukba szálltak, hívők lettek és közülük sokan elégették mágiával foglalkozó könyveiket. Megértették mi a különbség a Jézus-hit és az abrakadabra között: leginkább az, hogy csak az egyik működik...

Jó kis csavarral van itt dolgunk: Pál kendőiről a látszattal szemben kiderül, hogy azok nem mágikus kellékek, hanem eszközök Isten gyógyításában. A formálisan szinte keresztényinek tűnő eljárás a démonűzésnél - mely ráadásul Pál tekintélyére is hivatkozott - pedig éppenhogy mágia, amihez a látszat ellenére sincs semmi köze Istennek. Hát nem ismerős térfélcsere ez? Előfordul ma is!

Érdekes egyébként, hogy a katolikus egyházban hétféle szentséget tartanak fontosnak, míg a protestáns gyakorlat csupán két formalitáshoz (a bemerítkezéshez és az úrvacsorához) ragaszkodik. Persze tudjuk jól, a felszín alatt sokkal több próbál utat törni magának mindkét táborban. Én azt hiszem manapság igencsak a formák idejét éljük. Ezek többsége persze nem mágikus, hanem egyszerűen üres. Miért? Az erő hiánya miatt. Hihetetlen mennyiségű formát kell legyártanunk, ha már erő nincs túl sok a kereszténységben. A formák legnagyobb veszélye ebben a fajta helyettesítésben rejlik: fenntartja a működés látszatát, tehát megnehezíti az őszinte szembenézést, lassítja a felismerést és ezáltal a helyreállást is. Vajon mikor jön el az a pont, amikor a forma a hit elé kerül és mit lehet tenni azért, hogy visszatelepedjen a saját pozíciójába?

Egy biztos: ha a kereszténységben nincs igazi erő, inkább látnék az egyházban ürességet, a papok arcán tanácstalanságot, a vezetők homlokán kérdőjeleket, mintsem a forma-gyár újabb "megoldásait". Az egyház üressége meglehet rossz üzenet a világnak, de őszinte vallomás Istennek. A formák és mechanizmusok túlzott erőltetése viszont leleplező, mert csak azt mutatja, takarni akarjuk mennyire üresek vagyunk.